Keleti Ujság, 1934. július (17. évfolyam, 145-170. szám)
1934-07-09 / 152. szám
10 KEUTlUláJtS nyíró józsrfi Leánykérés a havason Vágyaktól terhes, veszett, bolond, szép tavaszt értünk. Minden nyugtalan volt. Az erdőn a fák titkon búgni kezdtek, belső tÜ2 égette a vadak szemét, melyek boldog kábult, £neleg fényt vetettek maguk körül, a madarak teste elbágyadt és forrón sütött. A friss falevelekről nehéz, édes harmat csepegett és zajt ütött a várakozó csendben. A medvét, farkast égette a saját szőre s még a ködök se tudtak nyugodni. Arany felhőként széttárulva egyik szakadékból a másikba szálltak. Péter, a legény ásított s bunkós pásztorbotja is izzadt a tavasztól. Forrókat ásított s füleiben kábultan lüktetett az elviselhetetlen, meleg vér. Az erdő egyik fele még fekete volt az éjtől, a másik piros a fénytől. Olyan korán volt. A korai szél csikorgatta a fákat és az őzek ijedten lapultak, futottak a tisztásokon a feltörő élet ingere elől. Péter órákig állott egy helyben a fenyő alatt és mozdulatlan nézett a falu felé. Végre elszánta magát. Káromkodott egyet, megcsi- korditotta a fogait és elindult. — Elhozom Márit! — morogta maga elé. — Elhozom!... Törikszakad!.... Nem látott, nem hallott. Még a talpa szive is fájt az ingertől. Kábult volt az egész test. Magas, szépszál, erős, barna legény volt Péter- A föld, amerre ment, behajlott a súlya alatt. Itt született a havason, viharok keresztelték, hideg, meleg, zord hegyek nevelték, még a vadállatok is becsülték erejét, mert félmarokkal fojtotta meg a farkast, ha éhség miatt ráugrott. A betűt nem ismerte, de csodálatos dolgokat tudott az erdők, mezők titkaiból s talán az állatok beszédét is értette. — Elhozom Márit! — lobogtak a szemei. Torony iránt haladt. Nem gyorsabban, nem lassabban, mint ahogy járni szokott, de ellenállhatatlanul. Széttaposta a bozótot, beleveszett a szakadékok kékes-fehér ködébe, a patakok vize átsuhant lábai fölött, a komor, meleg fák alatt a vaddisznó fújva, szuszogva turta, hányta szét a földet, majd felpattant és eicsörditett, mint a kilőtt ágyúgolyó; — nem látta. Kúszó növények, indák, ágak fonódtak karjaira, derekára. Nem érezte. A fatetők nyögtek, inogtak fölötte. Nem látta, nem hallotta, csak ment és morogta: — Elhozom Márit! Elhozom Márit! Tegnap eső volt és vizcseppck hullottak a fákról meztelen fejére, ahogy áthaladt az őserdő fekete sűrűségén, amely néma sötét és titokzatos volt, mint a mély kutak torka. Hangja rekedt és szenvedélytől fátyolos volt, de átjárt csontot, velőt, mikor kiáltott: — Mári! Ahogy közelebb jött, mindig erősebben és ehesebben bőgte: — Mári! A leány a kósteleki legelőkön lakott. A szolgálója volt Csedő urnák. Apátián, anyátlan, árva pásztorleány. Apró pendelyes leányka kora óta őrizte a Csedő ur csordáját, maga is félig elvadulva, de szép, arányos, színes testű és élettől lihegő. Acélos és büszkenézésü, mint a vad madár. Puha mégis, de karmos és könnyű, kényes és gyors, mint a vadmacska. Melle, teste félig kiesett a színes rongyokból, de tiszta volt és érintetlen, mint a szűz, ki hirtelen megnőtt hajával takarta be szemérme- tességét. Nézett a távolba, a vén cserefa iránt, amelynek tetején egy harmattól ázott csóka mondotta el a többieknek az éj történetét. Hirtelen felriadt- Tompa, vad, szomjas hang ütő- dött a füleihez: — Mári! Megrázkódott. A csókák felrebbentek, a legény zajától s az öreg madár kiáltott a többinek: — Halál! Halál! Bennt a láthatatlan sűrűben farkas áll a hús fölött. Fölemeli fejét a hangra és szimatolva figyel. Szemei kigyulnak, inai megremegnek, mikor hozzáér a hang: . — Mári! - ■ f“' Kényszeredetten felveti a leütött Őzet a farkas » nyakára — a hideg lábszárak verik az oldalát — és félszemmel hátra lesve ben- nebb sompolyog a sűrűbe, ahol soha sincs fény és félig vakok a falevelek. A hegyormon, a régi vágottban egy szürke, odvas csutakon sütkérező róka cselt vet a farkával és hirtelen eltűnik, mert az is megérezte a dühöngő testű legényt. Csak a csorda áll szilárdan és komolyan, fehér testükét a kelő napfényben fürösztve légéinek a tehenek a fü levelétől zöld szájjal. A fü hullámzik merre léptek és a lehajtott fejek árnyékai felborítják a földet. A legény futtában kibukkant az erdőből és megtorpant a legelő szélén. Forróságtól vö rös fejét ernyedten feltartja, de csak ködben látja a leányt: — Mári!... A leányon félelem borzongott végig. Érezte a veszedelmet, hogy sorsa beteljesült és menekült. Senki sincs, ki megvédelmezze. Futtában odakiáltott a bikának: — Kormos, ne hagyj! A bika, — rügyező szarvú kis borjú volt még, mikor a leány keze alá került — büszkén felnézett és körülhordozta egyenesre nyújtott fejét s lassan megindult a lány felé. Egyszerre torpant oda a legénnyel, ki visz- szahökkent. Pillanatig egymásra néztek a legény és a bika. Látszott, hogy vérontásig gyűlölik egymást. A bika tudta, — akárki akármit mond, igenis tudta, — hogy mit akar a legény és dühösen felmordult. Csavarosán megvonagló farkáig végig merevedett testén a sötét harag, s a homlokán az izgalomtól borzongott a kormos szőr és lassan csepegni kezdett a szájáról a tajték- A tpstş kezdett elsötétedni, mintha fekete felhő árnyéka esett volna rá, homloka megdermedt és rettentő súlyos lett'az indulattól, mikor a vér Jjelnfutott; a szemeibe. Megrázta szarvait, kurtán, földig tartott szarvak kai felbődült és alattomosan nézte a legényt. — Kormos! Mit akarsz? Az Isten... a dolgodat! — szólott rá a legény, dé nem moccant a helyéből. Mindketten tudták, hogy meg kell küzdeni. A tavaly is igy volt, akkor a legény elfutott. A félelem megbénította és menekült. — Most nem! Ha megdöglöm se hajtasz el! És megragadta a bika fényes szarvait. A nagy, nehéz test súlya és ereje miatt a föld nem tudott lélegzetet venni, mintha a bika a mellére lépett volna. A leány tekintete a borzadástól repülni és I szédülni kezdett. ^ ■ | — Péter! Kormos! — szólt rájuk ijedtenAzok már küzdöttek- Nem láttak, nem hallottak. Besötétedett körülöttük a világ— Kitekerem a nyakadat! — hörögte a legény az erőtől és vadságtól felfújt testű bikának. A legény markában vonaglottak az állat rövid szarvai, de a hatalmas test meg se mozdult. Az erőfeszitéstől véres lett a legény két orra üka és forró a háta a verejtéktől, markaiban áttüzesedtek az állat szarvai, de ö se tágított- Tudta, hogyha elengedi, a bika nem nyugszik addig, míg a beleit ki nem tapossa- Életre, halálra megy a küzdelem. Kicsit bánta a dolgot, de érezte, hogy nincs menekvés. Ha az Isten nyila sújtana a bika elé, az se tudná visszatartani, hogy őt meg ne ölje... aki tovább birja az megmarad, aki elernyed, az meghal. A csontok recsegtek, a fogak csikorogtak és már alig bírta nyelni a vastag levegőt a sápadt legény. ...Ha csak pillanatig megpihenhetne! — rémlett az eszébe, de tudta, hogy őrült gondolat. Nines megállás a halálig. A két test még jobban összekeveredett. Nyögve, alattomosan küzdöttek. Vér csepegett a bika orrából is, mert a legény a földhöz szorította- Erre a reménység felujjongott benne és összeszedte minden erejét, de az arca már el volt torzulva és feke- tedni a túlzott erőfeszitéstől és egyszerre érezte, hogy valami a levegőbe emeli, lábal elhagyják a földet s a mellén éles fájdalom hasit végig- Még hallotta a lány sikoltását: —- Kormos! — Legalább s igy rémiek, mintha hţallotta volna és elmosolyodott, mikor- szédülten lezuhant a földre... Mikor magához tért, csodálkozott, hogy él. Feje lassan kitisztult, de a bozontos haj hideg volt a fején és fázott, didergett a kimerültségtől. Eltiprott, tehetelen, gyenge volt, kínosan lábra állott, de elszédült és visszaroskadt. — Mi az?... Mi történt? — makogta bambán. Szomjas volt, halálosan szomjas. — Egy kicsi vizet!... Vizet! —• hörögte halkan és ránézett a leányra, ki reszketve állott a fa alatt a bika mögött. Az állat szakadatlanul menydörgött dühében és nem moa. dúlt el a leány mellől, akit őrzött utolsó le- helletig. Látszott rajta, hogy szeretne segíteni. Kétségbeesetten nézi a legényt, most már a lelkét is odaadná, hogy megmentse, de a bika kérlelhetetlenül rázta a szarvait és véres szemekkel leste a legény minden mozdulatát. A legény nem értette és csodálkozott, hogy miért nem rohan rá. Már ő se az volt, aki előbb, a félvad, szenvedélytől forrongó, durva asszonygázoló ősember. Már nem akarta a test kábulatával birni a leányt, az erő és szenvedély mámorában összetörni ölelő karok között és ha kell elkárhozni az erdő nehéz varázsában. Ráeszmélt, hogy árva, elhagyott, kivetett, magános szegényember ő is csak, akinek sem. mije sincs csak az ifjúság féktelen indulatai és túlzott önbizalma, határt nem ismerő zord ereje; de mindez most össztört benne. Kijózanodott és meg volt alázva. Szégyelte is magát... —.. .De a leány! A leányt mégis szereti. Nem úgy, mint az előbb. Valahogy másképen... — Szegény Mári! ö is csak olyan elhagya. tott árva, emberek kutyája, mint én... Jól esett, hogy igy gondolt rá. Meggondoltan, töprengve ismét felemelkedett és pár lépést tett a leány felé. — Mári! A bika az útjába dobbant és szörnyű teste fenyegetően végigvonaglott. — Nem csinálok semmit, Kormos — kér. lelte szelíden a legény. — Ne bolondulj meg no! Még /tetszett is neki, hogy az állat úgy védi a leányt. ^ — Jó nagy kutyád van! — Tréfált is a leánnyal, de a.z válaszolni se mert, csak nézett riadtan, remegve, mert a bika hirtelen előre mozdult. A legény megnyugtatólag legyintett. — Most nem küzdünk meg, Kormos. Egyéb bajom van. Az állat ránézett, mintha kérdezné, de nem bízott a legénybenPéter szóba állott vele, mintha emberrel beszélgetne. — Az úgy van, tudod-e, — kezdette szelíden — hogy én szeretem Márit... Szeretem... az előbb kicsit meg voltam bolondulva — nézett félre szégyenkezve, mert a bika nagyot fújt, mintha értené, hogy miről van szó, — de azért harag ne legyen köztünk Kormos... A bika még mindig komor és sötét volt. A legény azonban most egyébre gondolt. — Úgy van az, Kormos, hogy elég szerencsétlenek vagyunk, elég árvák. Mári es én es... Nem élet ez a mienk! Neki sincs senkije, semmije, nekem sincs senkim, semmim. ... Ha méges, Mári is úgy gondolja, esszetehetnők aa életünkét... Én még ma bémennék a faluba a jegyzőhöz s a paphoz. • • Megbecsülném Márit. ha hozzám jönne... Valahogy tán az Is« ten es jobban megsegitne, mert... én szeretem Kormos Márit... Szeretem, mint a tulajdon életemet ••• Hát azért mondom... A bika nem szólt, csak mélyen lehajtotta a fejét, egészen a földig, mintha gondolkodnék, majd ránézett előbb a legényre, aztán a leányra és csendesen félre ment az útból..« A legény azt mondta: — Mári! A leány azt mondta: — Pétör! , És csendesen megfogták egymás kezét. Az erdő köröskörül piros volt a fénytől. Bridzselöknek fontos könyvötjdonság Cnlbertson A kontrakt bridzs II-ik kék könyve 335 oldal, ára 108*—. lej. Kapható a Keleti Újság kiadóhivatalában Cloj, L. Pop ucca 5. Vidékieknek a pénz és 10 lej portó költség előzetes beküldése esetén azonnal szállítjuk
