Keleti Ujság, 1934. június (17. évfolyam, 120-144. szám)

1934-06-11 / 128. szám

s

Knrrrnjsm

it

Írja Nyirő József

Turisták

Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnya szijján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami ur- félék s néhány fehérnóp. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gagyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alul vastag fuszekli, dufla talpú, szeges bakkancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek, izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványok és gyanúsak voltak. Meztelen karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől- — A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők- A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkabluz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos, csóré tárgy, szintén bakkancs, őzsziníiek és laposok, mint az oláffalusi széjdeszka. Ami kiállott belőlük, az is csak úgy állott ki, mint a bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert, mert a vendégek megérkeztek.

— Jó reggelt atyafi! — mondták keményeen A férfiak.

Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehetett magyarázni, hogy: „Laknak-e odafenn.“

— Maguk mifélik, kifélik?

■— Mi turisták vagyunk bácsikám! — csicseregte egy sárgaszáju leánfóle.

— Az Isten éltesse! — hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi.

— Itt reggelizünk gyerekek! — hányta le magáról a hátizsákot a vezetőférfi és kacagott örömében. Vérszegény foghusa messzi látszott. — Pompás itt!

— Itt az! — felelt illedelmesen Bence.

— Ez ugy-e magán nemzeti viselet? — kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert a rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkakaró vágni készült, a ciheresbe pedig nem való jó gúnya.)

— Ezt viselgetem, — szemérmeskedett Bence — de ha tudtam volna, hogy magik jönnek, illedelmesebben felőtöztem vóna.

A férfiak közben felszították a tüzet, hányták rá a szurkos fenyőhasábokat, hogy „az égig lobogjon“. Lobogott is szegény tűz, ahogy tudott. A turisták melléje dőltek és szuszogtak, mint a kutya hosszú futás után. A nők is a hátukra vetették magukat a tiiz körül és az élelmes hangyák lassan mászni kezdettek rájuk, de Bence nem mert odanézni. Nem is igen volt érdemes. Eleinte csendesek voltak, de a tűz egy kicsit magukhoz téritette s úgy megelevenedtek, hogy szöktek ki a bőrükből- Különösen az őz-szinü leányforma incselkedett Bencével. Ahogy mondani szokták, ki akart kezdeni vele, mulatni fölötte:

— Jaj, be se mutatkoztam — kaccsintott a többire. — Margó vagyok!

— Nem kérdeztem lelkem! — ügyetlenkedett Bence. Nem igen tudta ugyanis, hogy kell viselkedni az efféle népekkel.

A többiek kacagtak, tekeregtek a tréfától a tűz mellett. Az őzeeske vérszemet kapott s tovább hamiskodott:

— Lesz az idén szép gyümölcstermés — mu tatott a vén, fekete fenyőfákra— Kolosszál! — röffent fel a vezető, nagyot ütve a csóré térgyire.

Bence mosolygott és állta a szót:

— Virág nem volt az idén, de ha Isten akarja, úgyis szép termés lesz.

— Ez szellemes! — ismerte el egy horgas orrú zsidóforma- — Ezt feljegyzem.

Bence odapillantott, amíg feljegyezte. Ott hadd jegyezze.

Az őz-forma nem nyughatott.

— Van-e nője bácsikám?

Bence komolyan vette. Még jól is esett az érdeklődés:

— Nincs nekem senki lelkem — kiisasszon.

— Nem is óhajtja?

Bence elpirult, de megvallotta ápertén:

— Én biza, — nem tagadom — óhajtogatom, de mit csenáljak! Szegény embernek nehéz dolog a házasság— Mégis milyen a zsánere? — piszkálta tovább a fehérnép, de Bence csak nézett bután- — Úgy értem, hogy a szőkét, vagy a barnát szereti?

— Én mindakettőt — csillant fel a Bence szeme — csak ügyibevaló fehérnép legyen- Jó- testü, jódolgu!

r— Mint én? Olyanforma? — mókázott a nő.

— No! — hökkent meg Bence. — Valamivel több test nem ártana...

— Lemaradtál Margó! — mulatott a társaság.

— Pedig én nem nyugszom, mig magát meg nem hódítom — intett a többieknek a fehérnép, hogy hagyják csak rá, mert kellemete- sen mulat.

— Azt lehet! — egyezett bele Bence, hogy meg ne sértse, mert közben a fehérnép nagy darab fehér kenyeret nyomott a kezébe, hideg sonkát, szalámit, sült csiirkét tálaltak fel a gyepen, teát főztek, papramorgóval kínálták Bencét, vígan falatoztak és gyönyörködtek, kérdezgették, ugratták, jókedvtiek voltak. Bonce is egészen hozzuk bátorodott, mert látta, hogy jó népek, csak... egy kicsit bolondok. Nyársat hegyeztek, szalonnát sütöttek. Hátuk fázott, az ölük melegedett, de mire jól laktak, a nap is felpillantott, ki is nyugodtak magukat, életmagra kaptak. A férfiak érezni kezdették izmaikat, a nők, hogy nők. Volt köztük egy széles, nagyfejü, laposorru, medveformáju, nehéz fiatalember. Ropogtak a csontjai, mikor felállott és kinyujtózott.

— Egy kis tréning nem ártanai r- morogta. I

Bence ismét nem tudta, hogy mi az a „tréning“, de tisztelettel nézett a nagy, marha- fiatalemberre— Nem ártana! — mondotta tisztességtu- dóan, ahogy házigazdához illik és természetesen, mintha csak arról volna szó, hogy egy kicsi eső nem ártana.

— Dolfit hagyja békében bácsikám — cser- gett a mókás, őz-leány —, mert ő sportszmen!

— Az Isten éltesse! — vette tudomásul tisztességesen Bence, de a nézésén látszott, hogy tőle lehet akármi.

— Nehézsúlyú bajnok! — rémitette tovább a nő.

— Elég szép, nagy bihaj-emberl — ismerte el Bence.

— Habet! — mekegett a zsidóorru.

— Ez vért kivan! — ugrott fel tréfásan az atléta, de Bence mindjárt észrevette, hogy „marhaságot mondott“.-— Nem akartam semmi sértőt mondani Bajnok ur istálom, megkövetem alásan! —. csendesítette Bence.

— No azért! — hunyorgott félelmetesen a bajnok és békülésre nyújtotta a markát össze is ragasztotta a Bence ujjait.

r— Jó fogása van! — tekergette elismerően Bence a fejét.

— Maga fél tőle? — mutatta a csalódottat a fehérnép, de Bence megnyugtatta:

— Nem én lelkem küsaszon!

— Megbirkóznék vele?

— Azt ngyanbiza minek? -— pillantott szelíden Bence.

— A kedvemért! — hízelkedett a fehérnép.

— Nejn vétett nekem az az ur semmit! — húzódozott Bence, de a többiek is szerették volna ezt a „kis heccet“ látni. A bajnoknak különösen tetszett a tréfa— Kétszáz lejt adok magának, ha engem földhöz üt! — biztatta.

Bence elpirult az ajánlatra.

— Az szép pénz a mái világban? — utasította el csendesen.

I — Én is adok százat! — tüzelte a zsidóorru.

I— Én is! Én is! — járult hozzá mosolyogva a más két férfi is.

— Az összesen ötszáz! — ingott meg Bence. Eszébe jutott, hogy azaal a pénzzel az adóját kifizethetné, valami még neki is maradna.

Könnyű is volna megszerezni, de érezte, hogy nem volna tisztességesen megkeresett pénz mégse. Van valami megaláztatás benne. Játszanak vele, kacagnak fölötte, meg akarják szégyeniteni. Az „ur“ el akar bánni a „paraszttal“. Lenézik őt. Emberszámba is alig veszik. Csak játszanak vele, mint a kutyával. Homályosan érezte Bence mindezt és a harag felsütött benne. Arca keményre rânduit, szeme elsötétedett. Büszkesége is feltámadt. Érezte, hogy nem hátrálhat meg, valamit tennie kell, de azt is tudta, hogy pénzért birkózni meggyalázná őt. Felpillantott. Akkor hajlott feléje a mosolygó, szép őz-leány. Tréfának szánta, de lobogott a szeme az izgalomtól, mikor azt mondotta:

— Tőlem pedig egy csókot kap, ha le győzi!

Bencze visszatorpant és nézte a leányt. —

Ha Bukarestbe utazik szálljon meg a

GRAND HOTEL Lafayette - ben.

Szállodánk a főváros szivében a Calea Vicforián fekszik. 250 nyugafeurópai kényeimmel berendezett szobában hideg „ és meleg víz, telefon, fürdőszobák.

Teljes penziót (szoba, reggeli és étlap szerint választható 3—3 fogásos ebéd és vacsora) már három napi tartózkodásnál is 300 leitől nyújtunk.

Gyönyörű halt, fogadó és társalgó termek, iró, olvasó szalon, ferraszkert.

Iskolázott, fegyelmezett, magyarul is beszélő személyzet.

Minden vonatnál kényelmes auto buszunk és tolmácsunk várja vendégeinket.

Elvünk : „Mindent a vendégért" I

GRAND HOTEL LAFAYETTE