Keleti Ujság, 1934. május (17. évfolyam, 97-119. szám)
1934-05-20 / 111. szám
KELETfUjSJfG Még a tavaly kezdődött köztük a nagy szerelem, mikor Éltes István pásztornak állott, hogy a kenyérit megkeresse. Egész esztendőben kinn élt a havasban, s esténként az öccse hajtotta haza a csordát. Nappal is az ügyelhetett rájuk. Dávid pedig faragta a iát, mert úgy volt, hogy ha a házát -felépítheti, összekelnek Julissal, a vén Csóré Dávid leányával. Eleinte úgy levelezték egymást, hogy István minden este virágcsokrokat kötözött a leány tehene szarvára, s úgy küldte haza; r?ggel pedig a leány “pántlikázta fel az állatot, hogy abból István is értsen. Szegény ember úgy segít magán, ahogy lehet. Olyan igazán szerették egymást, hogy tiszta vétek lett volna el- szakasztani egymástól. Csóré Dávid tűrte a dolgot, mert úgy se tehetett, egyebet. Mikor a baj megtörtént a leánnyal, akkor se szánhatott semmit, mert ö küldte ki a fehérnépet, a havasra a lovakkal „hálni." Hosszú ideig, nem vett észre semmit, mert az már úgy szokott lenni, csak látta, hogy a leány sóhajtozik, szomorkodik, s a szeme ki van sirva. — Téged mj lölt Juli? — hökkent meg. — Ingóm semmi! . Az édesanyja tudta a dolgot, de ő sem mert szólam róla. — Hagyjon békit annak a leállnak, ne kínozza! — Nincs annak semmi baja! — támadt rá az urára. — A szemem elé ne kerülj, ha valami bajod lesz, mert elótom az életed gyertyáját! — gyanakodott az ember. Akkor nem feszegette tovább a dolgot, de napról-napra komorabban vizsgálta a leányát. — Elpusztítom, ha szégyent talál hozni a fejemre, — fenyegette a feleségét is... — Szecskába vágom az egész világot. A két szerencsétlen nő eleget rettegett, de a természet törvényét nem lehetett megállítani, hiába üzente a legény, hogy tartsanak ki, mert a fával készen van, s jövő héten a házhoz is kihányja a követ s mire odaérnék az üdő, e! is veszi feleségül. Az ő szivében pedig ne kételkedjék se Julis, se az anyja. • — Jaj, hol volt az eszed!... Jaj, hogy tndál effélit csinálni! — szidta bucsá’ódva Mári néném is, mikor az ura nem hallotta. Máskor maga csodálkozott, hogy Dávid bá semmit se vett még észre, vagy talán tudja, csak nem szól. — Végünk van, ha reájöu! — esett kétségbe. Hirtelen haragú, vad, zord ember volt Csóré Dávid, mint maga a havasi vihar. Nem ismert se Istent, se embert, ha az indulat elöntötte. Szerencsére még nem tört ki, de fekete arca, sötét nézése, szótlansága, töprengése mutatta, hogy forr benne a veszedelem. A leány sápadtan reszketett előtte, kerülte, nem mért a szemébe nézni és ijedten járt, mint az árnyék. Szája fehér volt, arca meghervadt és az orra körül szürke foltok ütöttek ki.' Néha szédült, a lábai reszkettek, nem hirta a munkát, reggelenkint alig birt felkelni az ágyból, de mennie, dolgoznia kellett, hogy az apja ne vegyen észre semmit. . Egyik nap aztán szénacsinálás közben összeesett. Éppen a rendet verték el az anyjával, mikor a térde összeesuklott és éles sikoltással elzuhant a frissen kaszált virágok közt. A sikoltásra Csóré Dávid, ki fennebb kaszált, dermedten felütötte a fejét, s súlyos, vészterhes, lassú léptekkel megindult a leány felé. A kasza a kezében. Az édesanya rémülten vetette rá magát a leányára. — Ne bántsa Dávid! — könyörgött. — Ha ÉLET wmmmmmmmmmmmmmmmsammmam k a Nyirő József novellája Istent ismer, ne nyúljon hozzá!... Nem ő a hibás!... Mit csináljunk, lia Isten igy rendelte! ... Az ember megrándult és elfehéredett. — Mi baja annak a leánynak! — hörögte tompán ____ — Semmi, semmi! — kapkodott az anya. Lehet, hogy napszurás.t kapott... Rosszul lett szegény!... Az ember keserűen felkacagott és felpattant: — Ne hazudj!... Mi baja a leánnak? Az asszony két fekete, aszott kezét is védő- lég terjesztette gyermeke fölé. — Semmi! Semmi!... Istenem!... Istenem!... Térjen magához Dávid, hiszen úgyis elveszi István! ..... Csóré Dávid most már mindent-megévteít. Keze a kaszára rânduit és az éles kasza a magasba villant. Pillanatig tétovázott és — kiesett a kezéből. Nagy busa feje lecsuklott és forró köd lepte el a szemét. Lenézett a leányra, ki halványan, sárgán feküdt a lekaszált fűben, mint a halott, ki vissza mosolyog a túlvilágról. Anyja csókolgatta ernyedt orcáját, rémülten dörzsölte homlokát, feltépett ruhája alatt a szivét. Az ember eltántorgott onnan és a föld szélén leült egy kőre, öklére hajtott fővel töprengve. Azalatt fenn a havasban boldogan dolgozott a legény a házukon. Kezében finoman csengett és villogott a faragó fejsze, a földön A „Globus“ kUlttnvonata Budapestre, a tornászvilágbajnokságra NDULÁS Clujról május 29-én reggel 7 órakor. Visszaindulás junius hó 4«én, reggel 7 órakor. Részvételi dij Lei 1950. Jelentkezési határidő máj. 22. Részvételi díjban benfoglaltatik; 1. Clujtól*- Clujig IlI-lk osztályú gyorsvocati jegy számozott helyekkel, 2. Útlevél és vízum. 3. Budapesten teljes ellátás (penzió) és lakás (kétágyas szobákban). 4. Budapesten be- és kiszállitási költség. 5. Belépőjegy a tornászünnepélyre. 6. Az összes színházakba 30 százalék kedvezményre jogosító igazolvány. Az utazáshoz szükséges iratok: a) Állampolgársági okirat. b) Erkölcsi bizonyítvány. c) Katonai Igazolvány. d) Két darab fénykép. Amennyiben budapesti tartózkodás alatt a résztvevő nem óhajtja igénybevenni az ötnapi penziót, úgy 700 — lejt visszafizetünk. Jelentkezéseket elfogad és teivilágositással szolgál „Globus“ Utazási Iroda Cluj. Regele Ferdinand ut 12. Telefon 550, Jelentkezéseket közvetít a Keleti Újság kiadóhivatala Cluj, Baron L, Pop ucca 5. Telefon 503, hevert a sárga coliatok'és illatos, fehér forgács hullott a lábaihoz. Vasárnap, 1934, május 2d. Szótlanul dolgoztak egész nap a szénával. A dühtől, szégyentől elsötétedett agyú ember rá se nézett a két ijedt fehérnépre. Megszakadásig ölték magukat a munkával mindabár- man. Estefelé a boglyák készen álltak, de Csóré Dávid nem mozdult. Leült és magába roskadtan gondolkodott. A két nö szepegve állott. Tudták, hogy a sötétet várja, mert napvilág szégyeli emberek közé menni, — Vége a becsületemnek! — sóhajtott fel néha nehezen. A kínlódása még jobban fájt a leánynak', mintha a kaszával levágta volna. Nézte a száraz, öreg embert és a keserűség elöntötte a lelkét. — öljön meg édesapám! Az ember rápillantott hosszan, némán, Fel- állott, fogta a kaszát és megindult. Görnyedten ereszkedett le a hegyoldalról. Előre a férfi, hátul a két roskadt asszony szomorúan, mintha halottat kisérnének. A pataknál az ember megállott és rá nézett a színtelen, szerencsétlen leányra. — Nyugodj egy kicsit!... Ebben az állapotban nem szabad megerőltetni magadat, A hangja száraz, kemény volt, de mély, fájdalmas szeretet rezgett benne. Csak az érezte, kinek szólt. A leány mellére szoritotta a kezét, hogy a szive meg ne hasadjon és átkozta magában a bűnét, átkozta a legényt, ki ide juttatta. — Én elbujdosom, — tört ki, — hogy soha híremet se hallják! Se az apja, se az anyja nem szólt erre semmit. Mentek tovább. Az ut martján, a mezőn a némaságban cirpeltek a tücskök. A faluban már csend volt. Este. A falu népe korán lefekszik, mert korán kell kelniük. Ember már nem járt az utón, de önkéntelen mégis megálltak az első házaknál. Féltek, remegtek mindahárman és mint a tolvajok úgy szöktek haza. A kapuban ott feküdt a tehén, ahogy a csordából hazajött. A kapu zárva volt és nem volt, aki beeressze. A két szarvára most is két csokor virág volt kötve, a legény szép szerelmes levele. Az ember meglátta és visszatántorodott, a két asszony zokogni kezdett, az állat lassan fel* emelkedett és a kelő hold fénye ráhullott a meghervadt, szép erdei virágokraNem ettek és nem aludtak. A tehén is fejetlen maradt. Se az ember, se az asszony nem merte bekötni az istállóba, mert ott volt a virág a szarván. Valahogy úgy érezték, hogy az is megvan gyalázvaA vénasszony árván reszketett az ágyban az ember mellett. A lámpa lehúzva szomorkodott az asztalon, mintha virrasztanának. Éjfél felé az „oldalház“-ban, a leány kamarájában valami megmozdult. Az anya rémülten meresztette arrafelé a szemeit. Csóré Dávid is felütötte a fejét és érezte, hogy agya elködösödikMindaketten tudták, hogy most a leány csinál valamit. — Jaj! — harapta a párnát a megkinzott édesanya. Nem volt erejük megnézni, hogy mit csinál a leány. Újra csend lett. Az ember nem bírta tovább. Felugrott te belépett a leányhoz, ki felöltözve, bujdosásra készen ütközött szembe az apjával. Egymásra néztek. — Bocsásson meg édesapám! — csuklóit össze a leány. Akkor Csóré Dávid szeliden megfogta a leány kezét s az ágyhoz vezette. Nehéz volt a karja, mégis megölelte, hideg volt az ajka, mégis megcsókolta: — Feküdjél le lelkem! Egy szál pendelyben az édesanyja is odajött. Mindaketten leültek az ágy; odrára. -
