Keleti Ujság, 1934. május (17. évfolyam, 97-119. szám)

1934-05-13 / 106. szám

Tjaeáme», Mb rn&sm ti MbatUo* Sándor: Mintha imádkoznánk KELETtüJ'SJCG U JUTALÉKA meginf 50%-kai több, mint a többi utazóé Minden hónapban, az elszámolásnál, ugyanaz a história ismétlődik meg. kerekesnek 50%-kal több jár, mint az ügyességben utána következő utazó­nak. Területe nem na­gyobb, mint a kollégáié, és mégis állandóan töb­bet keres, mint akárki más. Az oka? Egyszerű! Mint igen sok cég, Kerekes cége is magas jutalékot, de alacsony fixumot fizet és a költségek is az uta­zót terhelik. Épen ezért minden utazó rendkívül gondosan állítja össze tú­ráját és csak azokat a he­lyeket látogatja meg, ahol költségeit előreláthatólag fedezni fogja. Kerekes is igy tesz — de tud még valamit, amire a többiek meg nérrffőnéi? rá. Tudja, hogy ha egy helységet felkeresni nem is érdemes, minden esetre érdemes azonban telefo­non a legközelebbi na­gyobb városból felhívni. Mielőtt Kerekes egy vá­rost elhagyna, minden környékbeli községet és falut felhív és felveszi a rendeléseket. Ez a titka a sikerének. Asztalosok dolgoznak nálunk mir reggel óta s han­ge« tőlük a ház. Fúrnak, reszelnek, kopácsolnak, itt— ott a gyalut la hallom sikítani a az emberek fütyülnek meg dudolgatnak. Olyanok ezek, mint a rigók. Egy segéd van itt, megy egy ina». A segéd husz-huszonkét- éves lehet, vékonyka és kékszemü, ujjatlan pullover van rajta, kék, a keze piszkos a munkától, de a szőke haja, amely keményszállu és amelyet középütt választ, nagyszerűen meg van fésülve, még látszanak benne a fésű nyomai s erre a hajra munkaközben nagyon vi­gyáz. De komoly ember, az arcán öntudat, a szája kö­rül kezdődő két mély ráno, a magánosság és a férfi­élet elkomolyodásának ránca, melyeket a kéz kemény munkája vet az arcra s melyek úgy mélyülnek, ahogy bütykösödnek s szépségüket vesztik a dolgozó kéz uj­jat Már öntudattal él ez az ember, túl van a révülete­ken s a noteszében számadások vannak. Dudolgat hal­kan, mig keze avatottan csusszan a politúros labdával a szekrényajtón. Szép, tiszta, komoly munkáslegény. Az inas tizenhárom-tizennégy éves ha van, szája puha gyerekszáj, szeme egészen naiv, mint a fiatal ma­daraké, de úgy dolgozik már, mint egy felnőtt, szorga­lommal, ambícióval és belső hevülettel. De mig dolgozik és fényesíti nagyos mozdulatokkal az asztallapot, hangtalanul és derűsen el-elmosolyodik, mint a réz­krajcár. Játszik. Mig jár a keze, azt játssza talán, hogy ő a mester, mert a szája itt-ott motyog. Lehet, hogy parancsokat ad magában a láthatatlan személyzetnek s egyben mindjárt teljesíti is. O még nem él, csak ját­szik s az arca friss, mint a bimbó. Van egy lányunk is, egy mindenes-lányunk, olyan kis vidéki, csöndes, tiszta, csinos és komoly. Nem po­tyázza és nem szórja szét az életét, tudja, hogy a sze­gény lánynak keményen kell dolgozni a kis örömért, amely itt-ott nyilik neki, vigyáznia kell szépen és be­lül legalább mindig építeni készülőn és komolyan, hogy férjhezmehessen tisztességesen s az emberrel majd, aki jön, összeszerezhessen egy kis családi házra valót a perifériákon. Mert nem tréfára született a sze­gény ember és hamar kicsúszhat a talaj a lába alól. ilyen komoly ez a lány, húszéves mindössze és kicsike, de töpöget, gyűjt, takarékkönyve van s amit kap, ru­haneműt, ilyesmiket, azt szép, átható gonddal beállítja a holmiai közé. Tisztességgel, becsülettel megélhet vele, áld elveszi. Heggel még aludtunk, mikör az asztalosok jöttek, de a lányunk Útmutatására berendezkedtek szépen a munkára az udvari szobában, kezdték javítani a szé­keket és fényesíteni a bútorokat. Mi megszoktuk már ezt a lakást és a magunkévá, minden porcikáját is­merőssé hangoltuk egy év alatt, de most, hogy felkel­tünk, egyszerre láttuk, hogy a lakásunk estétől reg­gelig valami különös, friss szépre változott s bár borús az ég s lehet várni, hogy eső szakad le nemsokára, I mégis olyan, mintha tele lenne napsütéses fénnyel. összenéztünk a feleségemmel, akivel úgy értjük egymást, hogy egyszerre érzünk meg mindent s lát­tuk, hogy valami történt s történik itt a lakásunkban a munka és a zümmögő férfiak mögött, mert olyan volt minden, mintha a külső szoba sarkában, mielő- lünk rejtve, de útjában halkan repesve nyílna egy apró, kékszemü és tiszta kis virág, fölülről valami ba­rátságos, jó szent nézne a szobára és meghatott kézzel láthatatlan és lehelletflnom utakat egyengetne egy szegényes, de álombéli hintó alá, amely az élet mesz- szoségelből lassan közeledik. Még tegnap azt mondtuk a lánynak, hogyha az asztalosok jönnek, a hall felöl csukja be az udvari szoba ajtaját, mert nem gondoltunk mi semmit, de ahogy fölkeltünk, láttuk, hogy az udvari szoba ajtaja nyitva van s vadam! boldog lélek tör ki rajta. Bent dolgoztak az emberek s a hall, ahova az udvari szoba nyitott ajtaja tárul, teljesen rendben állt, a lány meg bent volt a harmadik szobában s csukott ajtó mellett halkan és csöndesen, mint szokott, takaritgat. Hallik az eszközeinek a kopogása, amint végzi a munkáját. De az udvari szoba ajtaja nyitva volt s halk és meleg szárnyalással áradt ránk valami csodálatos fény, melyet látni nem lehetett, csak szívvel lehetett meg­érezni. * Az emberek szépen köszöntek s mi a feleségem­mel megéreztük, hogy a szegény emberek rejtezkedö s komolyan támadó érzéseinek fénye éri a szivünket s tudtuk, hogy azért van nyitva legalább az egyik ajtó, hogy a mi kis cselédünk és a dolgozó emberek köze­lebb tegyenek egymáshoz és hogy ebben a nagy és ide­gen világban, amely a ml lakásunk nekik, egy zárt ajtóval kevesebb legyen köztük a fal. A lányunkon ma nem a rendes dolgozó ruhája wmmmmammmmmmmmmsmmammmnmmmmmmmm volt, hanem a vasárnapi, amelyik zöld és olcsó kis szö­vetből készült, olyan szomorúan csinos kis darab s eléje tiszta kötényt kötött. Kicsinosította szépen magát a lányunk, lábán a cselédi kis félcipője, melyre olyan ta­kargatva vigyáz, vasárnap is csak arra a kis időre ve­szi fel, mig kimegy az uccára ámulni és^zépülni az ünnepi arcok között keveset, a haja szép simára volt fésülve s két szorosra font fonata át a kicsiny fején komoly, lányos és áradó koszorú. így dolgozott bent és mikor bementünk, láttuk, hogy a szeme tegnaptól máig úgy megszépült, mintha varázslat érintette volna- meg. Benne volt a-világ és az ember minden fénye, amelvet egy ilyen kis léánv­élet csak összegyüthet, mindig másnak szolgálván, szü­letésétől húszéves koráig. Olyan volt ez a lány, mintha lelkében tulipánná változott volna s nyílna és illatozna az Isten előtt halk és csöndes kis dicsérő énekkel. Igen, ebben a lakásban most neki szóltak a dol­gok, mert asztalosok dolgoztak nálunk s két lélek el­indult egymás felé. Az asztalossegéd énekelt odaát • a lányunk úgy tett-vett az erős és szép férfihang alatt, mintha az ember leikével átlátna a csukott ajtón » előtte cselekednék belülről fényes mozdulatokkal. Csak néztük ezt az átváltozást, kimentünk s kin* a feleségem boldogan kérdezte meg tőlem:

Next

/
Oldalképek
Tartalom