Keleti Ujság, 1934. március (17. évfolyam, 48-74. szám)

1934-03-04 / 51. szám

4 KnETtUjSkTG Vasárnap, 1934. március 4. Hajnali kaland Bár napi vidéki tartózkodásomról hazatérőben, a kora hajnali órákban búcsút vettem a vendéglátó ház­tól • a szánkó elindult velem az állomás felé. Amikor megérkeztünk, a vonat abban a pillanatban Indult ki. Láttam, hogy megy, de nem akartam hinni, még ak­kor sem, amikor a piros lámpáját mutogatta. Besza­ladtam az Irodába és jegyet kértem. — A vonat már elment, — felelte nyugodtan a főnök. Most nevetek, ha visszagondolok reá, hogy perle­kedtem akkor, hogy hitetlenkedtem, mintha egyene­sen lehetetlen volna, hogy én csak egyszer is lekés­hessek. Még soha életemben nem kéetem le — vonat­ról. Most is egy percen múlt. Azon a bizonyos „egy“-en, amelyre nem tekintünk soha s amelyről az a yéleményiink, hogy sem nem szoroz, sem nem oszt. Nincs más mit tenni, mint visszamenni. Ez a leg­könnyebb, — elméletileg. A gyakorlatban azonban mindennél nehezebb. A kaput zárva találtam. Ezt előre tudtam, hiszen ez volt a természetes és az lett volna a furcsa, ha éjnek idején nyitva hagyják. Be mégis reméltem; hátha nagyon álmos volt a cseléd .. Hátha. Az ember mindig remél. Csalódtam. Pár pil­lanatig tanácstalanul néztem a ííakeresre. Hiszen csak egy hógolyót kellene feldobni egy ablakra, vagy esetleg kettőt és máris bent vagyok. De nem akartam megzavarni a ház csendjét. — Bácsi, nem tudna átmászni a kapun? — kér­deztem a fiakerestől abban a reményben, hogy ö majd felzorgeti a cselédet. A bácsi azonban felnézett a sima, magas kapura: bevehetetlen sziklafalként állott előtte és megcsóválta a fejét: — Nem. Ezen nem lehet bemászni. Es azt Indítványozta, hogy dörömböljünk, amit azonban én semmiképpen sem engedtem, annál inkább nem, mert közben kalandos tervem támadt. — Menjünk szánkázni, — mondtam örömmel s arra gondoltam, hogy utoljára kiszánkázom magam kedvem szerint. Hiszen talán holnap, vagy holnapután elolvad ez a nagy fehérség s aztán hosszú időre vége. — Merre menjünk? — kérdezte az ember. — Mindegy. Ezen az uccán végig, aztán vissza, majd a szomszéd uccákon, nekem teljesen mindegy. Amerre éppen akar.,. Elindultunk. Élveztem a friss hajnali levegőt s a lovak csengőjének finom muzsikáját. Egészen sötét volt még, csak a szánra erősített viharlámpa lángolt, lobogott, mint egy fáklya. Később havazni kezdett. Nagy, cifra pelyhek forogtak a lámpa fénykörében, mind több, mind dusabbak, míg egészen be nem te­rítettek leheletfinom fehér fátyollal. Nekem tetszett, egyszerűen el voltam ragadtatva ettől az időtől s valósággal fájt, amikor a fiakeres „cudarnak" minő­sítette. Félfüllel hallottam, hogy valamit morog ott elől a bakon, de nem ügyeltem reá. Csak amikor meg­ismétlődött, akkor kérdeztem meg: — Mi a baj? Félig hátra fordult: — En mondok egyet. Minek türjük ezt a hitvány, cudar havazást? Ha a kisasszony nem akarja engedni, hogy dörömböljek a kapun, tessék hozzánk jönni. Az asszony kinyitja a szép szobát, osztán még aludni is, lehet. — Nem, nem egy világért sem! — tiltakoztam, de közben eszembe jutott, hogy a bácsinak talán korán kell felkelnie, talán fáért megy reggel az erdőbe, vagy nem tudom hová, miért, miért nem, de nem sze­reti a havazást. Miért kínozom? Jóindulatú meghí­vása pedig azzal kecsegtetett, hátha valami néprajzi érdekességre bukkanok a falusi házban. Vagy valami jó témát kapok. Felébresztett s kiváncsi lettem és be­leegyeztem, hogy hazavigyen, ö hozzájuk. Amikor megálltunk a ház előtt, a felesége hosszasan, csodál­kozva kinézett az ablakon. Aztán visszalibbent a rózsa­szín karton-függöny s mire becsúszott a szán a nagy­kapun. már ő is ott állott a tornác végében, lámpával a kezében. Fiatal, ügyes menyecske, mintha a lánya lenne a férfinek. Beinvitál a kézimunkával és virág­gal teli „szép-szobába" és vigasztalni kezd a lemaru- dás miatt. Csak akkor jutott eszembe, hogy nekem most tulajdonképpen búsulni, bosszankodni kellene. Próbáltam, de sehogysem sikerült. Csodálatos, érthe­tetlen nyugalom szállt meg. Talán a sok szánkázás, a friss levegő tette. Az asszony mindenáron fel akarta bontani az „ünnepi-ágyat". Amikor látta, hogy seho­gyan sem engedem, abbahagyta a kísérletezést. — Csák egy lámpát kérek, — mondtam * ki akartam venni utibőröndömből Sinclair Derviş „Fö- uccá‘‘-ját. A bőrönd zára sehogysem engedett. Nem értem, soha semmi zavar nem volt vele • moot nem akar kinyílni. Az asszony nézi, nézi egy darabig a kínlódásomat a aztán megszólal: — A kisasszony ilyenkor nem ideges? — Milyenkor? — Amikor nem nyilik ki a bőrönd, — Nem, Erre nem is gondoltam, bogy idegesnek kellene lennem. Most megtanított erre a rosszra a falusi asz­ÁRAINK BESZÉLNEK!! Elsőrangú minőségű és márkája cipőiről ismert HOFFMANN CIPŐÁRUHÁZ, CLUJ, CAL. REG. FERDINAND 19. - TELEFON 11-05 A VILÁGPIAC 1934. ÉV TAVASZI CIPŐMODELLJEI a legnagyobb választékban megérkeztek ! Timisoara kisebbségei közös küldöttségben adták elő panaszukat a polgármesternek Sorra elbocsátják a város kisebbségi tisztviselőit Coman polgármester megígérte a törvénytelenül elbocsátott tisztviselők visszavételét (Timişoara, március 3 ) Az ideiglenes bizottságot, amely Timişoara város ügyeit vezeti, annak eile nére, hogy a város lakos­sága tulnyomórészben ki­sebbségi, annak idején úgy alakították meg, hogy an­nak egyetlen kisebbségi tagja sincs- Bár Comun Ágoston, az ideiglenes bizottság elnöke, hiva­talának átvételekor, mint a kisebbségek meg­értő barátja mutatkozott be és a kormány álláspontjára hivatkozva megígérte, hogy nem fog a kisebbségekben másodrendű állampolgá­rokat látni, az azóta tapasztaltak szomorú bi­zonyságát mutatják annak, hogy az ilyen Ígé­reteknek mennyi a gyakorlati értéke­Az ideiglenes bizottság rövid liberális érája alatt, már számtalan oly panassza van az itteni kisebbségi lakosságnak, amelyek meg­cáfolhatatlan bizonyítékai annak, hogy még csak másodrendű állampolgároknak sem te­kintik őket- A népszámlálás hivatalos statisz­tikája szerint is közel 80 százalékban kisebb­ségi város alkalmazottai között, már csak el­enyésző számban vannak kisebbségiek és ezek is hosszú évek becsületes és értékes munkájá­val vívták ki maguknak azt a lehetőséget, hogy állásukból ki nem tették őket- Az utolsó hetek alatt azonban sorozatosan történteit el­bocsátások, úgy a tisztviselők, mint a munká­sok részéről s ezek szenvedő alanyai kevés ki­vétellel kisebbségiek­A szervezett kisebbségi pártok, a Magyar Párt, a Német Párt és a Zsidó Párt egysége­sen léptek fel ezek ellen a legtöbbször indoko­latlan, sokszor alaptalan vádak alapján tör­tént elbocsátások ellen, a napokban pedig em­lékiratban felsorolva a konkrét eseteket, a há­rom párt titkára személyes kihallgatáson je­lent meg az ideiglenes bizottság elnökénél, kérve őt, hogy a felsorolt esetekben azonnal indítsa meg a vizsgálatot és orvosolja a jogta­lanságokat. Az emlékirat adatai közül, amelyek csaK a 'legújabb eseteket tartalmazzák, felemlithe- tők: városi tejüzem alkalmazottai között már csak két kisebbségi, egy magyar és egy német van. Ugyanekkor a tejüzem csak a román üz­leteket hajlandó kiszolgálni, bár az eladott tej és igy az üzem prosperitása a kisebbségek fo­gyasztását okvetlenül megköveteli A városi kőteleprőíl nem kevesebb, mint tizennégy ki­sebbségit bocsátottak el, mindjárt újakat al­kalmazva helyükbe. Itt van alkalmazva két jugoszláv menekült, akiknek az állampolgár­ságuk nincs meg, de akik a leghevesebb izga­tást folytatják a kisebbségi alkalmazottak ellen, névszerint Gheorghe Pável és Drán- ceanu Péter. A leány-tanonciskolából kilenc tanitóerő közül elbocsátották az egyetlen ki­sebbségit A tűzoltóknál nem alkalmaznak egyetlen kisebbségit sem. A memorandum reámutat arra, hogy ezek az elbocsátások törvénytelenek, alkotmányelle­nesek, éppen ezért a város lakosságában igen erős ellenszenvet váltottak ki. A pártok eddig arra törekedtek, hogy a különböző nemzetisé­geket békés együttműködésben egyesítsék, de ezek az eljárások veszélyeztetik a lelkek har­móniáját. A város vezetésében ily irányban érvényrejutók akarata oly atmoszférát teremt, mely a közelgő községi választásokon a kor­mányra nézve nem kívánatos és a pártok mar eleve minden felelősséget elhárítanak magúd­ról és azokra vetik, akik fenti cselekedetekkel a lelkek egységesítése ellen dolgoznak. Külö­nösen tolira kívánkozik itt az ideiglenes bizott­ság egyik tagjának, Bontila János dr.-nak a neve, aki bár ma is számosán vannak kliensei között kisebbségiek, mint az elbocsátások ki- eszközlője szerepel Csman Ágoston válaszolva a küldöttség­nek kijelentette, hogy a tudomására hozott eseteket azonnal kivizsgálja és ha csakugyan nemzetiségi szempontok játszottak közre, in­tézkedni fog az illetők azonnali visszavételét illetőleg. A polgárság érthető izgalommal várja az egzisztenciájukat vesztett emberek sorsának jobbrafordulását. azony. Tudom ezután nem fogom kinyitni úgy a bő­röndöt, hogy az idegesség legalább eszembe ne Jusson. Az ember jót, vagy rosszat, de mindig tanul. Amikor előttem feküdt a könyv, egészen otthono­san éreztem magam. De olvasni sokáig nem tudtam. Az asszony ugyanis ugylátszik, szeret társalogni s rit­kán van alkalma erre, mert minden felgyülemlett mondanivalóját az én ölembe akarta tenni. Nem tu­dom már, hogy miket mondott, — de arra most Is emlékszem, hogy furcsa szavakat hallottam a szájá­ból, Olyanokat, mint például: redukció, meg differen­ciák... Amikor kiment, beszélni kezdtem Sinclair Bewis- ezel. Átrepültem az amerikai Gopher Prairibe, hogy hajnali kalandom teljesebb legyen. Körülbelül egy fél óra telt el igy gyorsan, észrevétlenül, mikor a két kis ablakszem egy parányit világosodni kezdett. A hajnal paszteli-kék színbe vonta az üveget s kintről az ut- széli zúzmaráé, csipkés fák, a messzi, messzi havas he­gyek rám tekintettek. Percekig néztük egymást.. Kopogás zavart meg. Az asszony Jött be és tud­tomra adta, hogyha fázom, tegyek a tűzre, ő megy fejni az istállóba. — En is megyek. — S már rajtam is volt a kabát Az istállóban három tehén ropogtatta a szénát s egy kéthetes kis borjú is akkor fogyasztotta el reggeli „habos-tejét". Ilyen borjut még nem láttam. Egyik szempinája egészen fehér volt, a másik barna. Az asz- szony fejni kezdett. En néztem, ö megkérdezte: — A kisasszony látott még ilyent? Nem tudom miért bólintottam tagadólag a fejem­mel, nem tudom miért hazudtam? Talán, mert nem akartam beszélni. Ha bevallom, hogy igenis, láttam, akkor ő megkérdezi, hogy hol, mikor és nekem most hallgatni volt kedvem. Csak hallgatni és nézni, de nem beszélni, nem magyarázni. Csak hallgatni. Es azon gondolkozni, hogy milyen jó is volna, ha egy varázsütésre falusi asszony le hetne az ember, egy bizonyos időre, amig éppen akarja. Milyen jó is volna falun lakni és gazdálkodni. Felkelni hajnalban és tehenet fejni. Este pedig fonni a sárga lámpafénynél, énekszó mellett. S közben egészen elfelejteni sok mindent.­Bajkó Erzsébet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom