Keleti Ujság, 1934. február (17. évfolyam, 24-47. szám)

1934-02-18 / 39. szám

19

KUETlUjS&G

Vasárnap, 1931. február 18.

Az utolsó lopás

Irta: Móra Ferenc

a jó reklám szuggesztiv

Volt ac fin messzi keresztapámnak becsületes neve Is. Volt hát, ha egyéb becsületes jószága nem volt Is. Szépenlépö Szerencsés Fekete Györgynek hívták, ami nagyon szép név, de tán. még ő maga se tudta egy szuszra kimondani, pedig nagy, hosszú égi meszelő ember volt. Én csak aféle kucóporos kis gyerek voltam, akinek még a vad ribizli szedéshez is kis szélt kellett, a keresztapám nevét meg csak létráról tudtam volna kimondani. Hát csak úgy mondtam, hogy: Messzi keresztapám, aztán ez a név rajta is veszett.

Messzi keresztapámnak pedig azért mondtam, mert volt nekem közel keresztapám is, aki harmadik ház ellen lakott tőlünk. Igazság szerint ez volt az igazi keresztapám, mert ez buzgólkodott körülöttem, mikor az öreg-templomban a szentelt vizecskét a fejemre csorgatták és ő vállalta értem a felelősséget a Magasság, béli előtt. Hiszen ez rendben is lett volna, mert van abban valami megnyugtató, hogyha majd egyszer szá- monkérik tőlünk odafönt az Idelent való csetlésünkct- hotlásunkat, azt mondhatjuk, hogy ml nem Ígértünk semmit, álljanak elő a kezesek. Hanem az én keresztapám igen szigorúan vette a felelősséget — különben szabómester volt és az édesapám csak posztólopó komának hívta — és mingyárt föffel téritett vissza az erény útjaira, ha hajlgálództam az uccán, vagy a deszkakerítésen keresztül incselkedtem a kutyákkal. Ha pedig arra a bűnre is rávetemedtem, hogy mekegtet- tem a kecskéjüket, akkor nem restéit panaszra átjönni az édesanyámhoz.

— Komámasszony, tudja, hogy jó keresztény vagyok, nem kívánom senki kárát, de jusson eszébe, ha megéld, megmondom előre, hogy ezt az én legkedvesebb keresztfiamat elöbb-utóbb felakasztják.

— Mit csináltál már megint, te anyagyász? — nézett rám szegény szülém ijedten.

— Kicsufolta a tisztes ipart, — forgatta szemeit az égre közel keresztapám és egészen úgy mekegett a rezgő szakállával, akár a kecskéje.

Mindig a cigányhideg lelt, ha a posztólopó komát hallottam csoszogni a kisajtónkban, annál jobban örül. tem azonban, ha a Messzi keresztapám dobogását hallottam. Fedlg ö néni is az én keresztapám volt, hanem valamelyik elhalt testvérkémé, de azért, ha a gyerek meghalt is, minálunk nem lett oda a komaság. Messzi keresztapám rámruházta az elhalt keresztgye- reke iránt való szivbéli nagy jóindulatát és minden pénteken bekocogtatott hozzánk az emberségét kimutatni.

— No, legény, tanáld ki, mit hoztam neked? — mindig ez volt az első kérdés.

— Halcukrot.

Ezt biztosan mondhattam, mert mindig halcukrot hozott, amiből hatot adtak egy krajcárért. Hat kis cukorhalacskát, amelyik a fejétől a derekáig piros volt, a derekától a farkáig sárga és egész hosszában-szél- tében bagószagu. Mert mindig a dohányzacskóból bujt elő a halacska, minden pénteken egy.

— No, most már azt mondd meg, legénykém, miben szeret úszni a hal? — ez volt Messzi keresztapám katekizmusában a második kérdés.

Ha meg akartam kapni a cukorból való halat, akkor azt kellett felelnem, hogy „a hal papramorgóban szeret úszni.“

Erre megkaptam a bagószagu csemegét és most kő - vetkezett a harmadik kérdés, de arra már az apámnak kellett felelni:

— Ergó-morgó-vigyorgó, hol az a papramorgó?

Mikor aztán ezen is túl voltunk, akkor ez követke.

zeit az édesapám részéről:

— No, komámuram, ha már úgyis megvetette az ágyát az ebédnek, tartson velünk

Messzi keresztapám nem volt gőgös ember és nem kérette magát, hanem leült első szóra az asztalhoz, úgy, ahogy volt, a nagy báránybörsapkával a fején és a görbe szölőmetszőkéssel a cslzmaszárban. Mint ahogy a kártyabeli királyok sohase teszik le a koronájukat, meg a kormánypálcájukat, ő se vált meg soha a sapkától, meg a szölömetszőkéstöl. Azt hiszem, velük is aludt s ez épugy nem zavarta az álmát, mint ahogy nem háborgatta az asztalnál az evésben. Minié hárman nem tettünk annyi kárt az ebédben, mint amennyit ő egymaga a gallérja mögé hajigáit.

— Pedig elhigyjc, Iclkem-galambom komámasszony, hogy sose vagyok étvágyamnál — szuszogta bánatosan, ahogy egy kis lélekzetet vett. — Az ilyen mngnmforma szegény magános özvegynek úgy össze van szorulva a gyomra a sok kemény-tarhonyától, mint a rossz bocskor.

— Zsiroznl kell a bocskort, koma, akkor kitágul — tolta elébe édesapám, a fordított-kásás tálat és nincs az a macska, amelyik tisztábbra kitakaríthatta volna, mint a szegény magános özvegy.

Akkor aztán felcihelődött, nyakába akasztotta a

csikóbör-tarlsznyát, barackot nyomott a fejemre, megígérte, hogy a jövő héten megint talál nekem halcukrot és végül a radnal szent szűz oltalmába ajánlva bennünket, engedelmet kért az alkalmatlankouasért. De mindig tudtuk, hogy az ucca végéről mégegyszer visz- szafordul.

— Mártonkám, lelkem, adjál már egy gyujtat dohányt, nézd, most veszem észre, hogy üres az acskóm, pedig pipaszó nélkül messze van a Taránok keresztje.

A Taránok keresztje öreg köfeszület volt a nagy szőlöuton, az tartotta a hátával a Messzi keresztapám rossz gunyhóját, amely a Jézuska segítsége nélkül rég összedült volna. Biz az jó három fertály órányira volt a várostól s édesapámnak jól bele kellett markolni a dohányos szakajtóba. S inig ö ezzel bíbelődött, addig édesanyámat egy pakli masináért küldte ki a kamrába Messzi keresztapám s ez volt az a kritikus pillanat, mikor minden pénteken elveszett valami a háztól.

Hogy csinálta, mint csinálta, arra sose jöttünk rá, de az bizonyos, hogy ha Messzi keresztapám halcukrot hozott nekem, akkor valaminek mindig lába kelt nálunk. Elveszett a sóskupa az asztalról, vagy a borotvátok a gerendáról, vagy a gyüszü az ablakpárkányról, vagy a csörgeinetélő a kemencenyakról, vagy a favágó balta a ház elül s ha más nem, elveszett valami rozsdás, ócska vas-szerszám, amely a nádtető alatt volt bedugva az eresztbe, — de soha úgy nem járt nálunk Messzi keresztapám, hogy valami a kezéhez ne ragadt volna.

Egyszer az apám talált a piacon valami fanyelű pléh-szerszámot, amiről azt lüttük, hogy az valami úri tüzpiszkáló. Nagy deák-koromban tudtam meg, hogy hajsütővas volt, de annak idején sehogy se tudtunk belőle kiokoskodni, pedig az apám még a végrehajtótól is megtudakolta, mi lehet az. A titokzatos találmány a tükör mögé volt bedugva, onnan veszett el szöre-szá- lán. Hónapok múlva találta meg édesapám a Messzi keresztapám gunyhójában, föl volt akasztva a szentelt- viztartó mellé.

— Hát ez, koma? — mutatott rá édesapám. — Ezt mi tőlünk hoztad el, ugy-e?

— Onnan én, koma, — bólintott a nagy bárány- bőrsapka. — Mondok, úgy se kell ez nektek semmire se.

— Nono, — mosolygott az édesapám, — de hát azt se tudod, mire való.

— Hiszen éppen azért, — szippantott egyet az or. rán Messzi keresztapám. — Hadd legyen valami olyan is a háznál, amiről nem tudom, micsoda.

A kleptománia még akkor sem volt kitalálva, édesapáméit csak úgy mondták, hogy Messzi keresztapám lopós ember. De ezt nem rossz végrül mondták, csak úgy, mint mikor valakiről azt mondják, hogy danolós ember, vagy italos ember, vagy istenes ember.

— Foltjával jó a csizma Is, — állította édesapám, ha úgy szóbeszéd közben felkerült a lopós koma. — Igaz, hogy egy kis szarkatermészet szorult a komái):», de máskülönben nagyon tökéletes ember az. Nincs az a tapasztóscigány, aki úgy tudjon tapasztani, mint ő. Nem repedezik, nem hámlik a tapasztass, hanem szép egyenletes sima, mint a nyers pite a tepsiben.

így esett aztán, hogy mikor egyszer a házunk végét kellett tapasztani, a Messzi keresztapám tudományához fordult édesapám.

— Vállalod-e koma? »

— Mit fizetsz érte, koma?

— Hát azt a választási malackát, amit a múltkor elhajtottál az árkunk partjáról.

— Hát a tietek volt, koma?

— Az volt az, koma.

— Fusson ki a két szemem, ha tudtam. No, most már mindegy, majd letapasztom.

Egy hét alatt olyan simára tapasztotta a ház végét, hogy akár Írni lehetett volna rajta, mint az iskolában a nagy táblán. Igaz, hogy közben ellopődot a kutgémünkről a kölönc, az óránkról az egyik körte, egy csir'keitató, egy kaszakö, egy birkanyiró olló, am’.t már nem lehetett kinyitni a rozsdától, meg az istálió- ajtóról a kallantyu, de hát azért édesapám csak édesanyámat szidta össze.

— Mért nem vigyáztok jobban? Utoljára ellopatjá- tok az egész házat.

Hát utoljára nem a ház lopódott el, hanem édesapámnak a elnézett tajtékpipája. Volt ugyan neki több is, de ez volt a legkedvesebb, mert ez már háromszor eltört, tehát nem kellett úgy félteni, mint a többit, amelyik még egyszer se tört el.

Ez a pipa-ügy úgy kivette a sodrából édesapámat, hogy azt találta mondani Messzi keresztapámnak:

— No hát szégyentelen vén lator kendi

— Ejnye, ejnye, Márton! — csak ennyit felelt Mész. szi keresztapám szelíd fejcsóválással. — Csak már ne a komaasszony előtt tettél volna igy csúffá.

a

reklámozás művészetére előfizetés egy évre 530 lej kiadóhivatal: budapest, V. bálvány ucca 12 kérjen mutatványszámot!

Persze, jövő péntekig már elfüstölgött az édesapám haragja, mákos-gubát főzetett édesanyámmal, mert tudta, hogy abból három teletetés tányérral is megeszik a vén lator.

De hiába vártuk, nem jött, se azon a héten, se a rákövetkezőn. Először örült neki apám is, anyám is. Hála istennek, csakhogy megszabadultunk tőle! Nem Is vesz el azóta a háztól semmi. Ebből is látható, hogy mindig ö volt a tolvaj.

Azonban, ahogy telt-mult az idő, egyre ízetlenebb lett Messzi keresztapám nélkül a pénteki ebéd mindnyájunknak. Nem is bírták tovább az apámék nagy- csütörtöknél. Akkor azt mondta az apám:

— Holnap reggel kimégy a szőlőbe Messzi keresztapádhoz, meghívod ebédre. Megmondod neki, hogy kivetheti a drágát a hasából.

Másnap reggel útnak indított édesapám. Maga Is eljött velem a város széléig, ott megmutatta, merre kell mennem, aztán a nyakamba kötötte a fekete se- lyemkendöjét, mert hűvösen fujdogált a bőtiszél.

Messzi keresztapámat kint találtam az udvaron. Éppen a malacka körül forgolódott a korpás szakajtóval, Akörül a bizonyos maaicka körül, amelyik meg is nyalt, ki is gömbölyödött azóta. De bizony nem törődött Messzi keresztapám többet se malaccal, se a szakajtóval, amikor meghallotta, mi Járatban vagyok!

— Eszem a szentedet, éppen csak a szó hibádzott. Már megyünk is, csak a tarisznyámat hozom ki.

Napba nézett, ahogy a keritésajtőt behúzta maga után, tüsszentett is akkorát, mint az égzengés.

— Éhomra tüsszenteni szerencse, majd meglátod, lelkecském, — fogta meg a kezemet és lekerült velem a vak-dülőre.

Itt ugyan hosszabb az ut, mint az országúton, de alkalmasabb a célszerű szegény embernek. Mert az országúton jönnek-mennek a kocsik, ki a templomba befelé, ki a templombul kifelé, egymást érik az era. berek s az ilyen helyen nem lehet a szerencsével találkozni. A szerencse ilyenkor ott kukorékol az embertelen tanyák szemétdombján, ott kapirgál a vetések szélében, vagy gágog a pocsolyában.

Persze szem kell hozzá, hogy az ember a szerencsét meglássa. Olyan csókaszem, mint a Messzi keresztapámé volt, amelyik elöl el nem bújhatott a szerencse, akár kakas, akár tyuk, akár liba képében incselkedett vele.

Most is észrevette a szerencsét már a második dűlőben. A szerencse egy kanmacska képében lépkedte a mezei egereket a száraz gaz közt.

— Megvagy! — ugrott rá a cirmos egy nagy kövér egérre.

— Megvagy! — vetette rá magát Messzi keresztapám a cirmosra.

S ahogy betessékelte a tarisznyába, nekem mondta el az indokolást:

— Tanuld meg, kis fiam, az ember sohse tudhassa, minek veheti hasznát.

Éppen a harmadik dűlőbe fordultunk be, mikor nevén szólították Messzi keresztapámat:

— Gyu-ri-d, Gyu.ri-i!

Bodor kis malac szöszmötclt a gyepen és szimatolva emelte föl rózsás orrocskáját.

— Hallod, gyerek, ez engem hiv! Más semmiféle Gyurit nem Iátok Itt a környéken.

Egy korai szitakötőn kívül csakugyan nem járt arra semmiféle lelkes állat, az is úgy csóválta a nagy fejét, mintha azt akarná mondani:

■— Nekem semmi közöm a malachoz.

— Vad malac lesz ez, — nézett körül Messzi ke-