Keleti Ujság, 1934. január (17. évfolyam, 1-23. szám)
1934-01-06 / 4. szám
8 KELETTÜJSJfG Szombat, 1934. január $» ?ssr$asi Hogyan változott meg a világ arca a háború óta ? Tizenöt esztendő mérlege a nagypolitikában — A politikai, gazdaságii és társadalmi átalakulások egészen a francia forradalomig vezethetők vissza Ha a világpolitika szemszögéből akarjuk tanulmányozás tárgyává tenni az 1918-tól 1933-ig terjedő éveket, úgy meglehetősen nehéz azokat történelmi időszakként beállítani. Ezek az évek ennek ellenére az emberiség történelmének legfontosabb évei közé tartoznak és ha nem is jelentik egy korszak kezdetét és végét, jelentik egy nagy korszak első szakaszát. Mielőtt azonban rátérnénk tanulmányunk tulajdonképpeni tárgyára, néliány szóval le kivánnók szögezni azt, hogy mit értünk világ- vagy nagypolitika alatt. A világpolitika az emberiség történelmi életének külső megjelenési formája, mely kihatásaiban, eszközeiben és metódusában alá van vetve az emberiségre érvényes egyetemes törvényeknek cs törvényszerűségeknek. Politikát „csinálni“ nem lehet és a politikus tevékenysége mindössze arra szorítkozhat, hogy felismerve az egyetemes törvények és törvényszerűségek menetét, azok irányába terelje népét, nemzetét, vagy a befolyása alatt álló kisebb emberi közösséget. Ha tehát e helyütt világpolitikáról szólunk, úgy azt mindig e maga- sabbrendü mibenlétében értelmezzük. Vissza a francia forradalomig. Hogy a fentemlitett 15 esztendő jelentőségét megérthessük, szükséges, hogy rövid pillantást vessünk arra a korra, amely méhében hordta ennek a tizenöt évnek a történelmét. Meglehetősen messzire kell visszamenjünk, egészen a nagy francia forradalmakig, sőt az azt megelőző u. n. ipari forradalomig. Ez utóból az emberiség történelmében gazdasági téren vont maga után szinte mérhetetlen változásokat az ipari gépek alkalmazásával, míg a francia forradalmak megindították a középkori berendezésű államok belső összeomlását. Több mint egy évszázadon át tartott ez az óriási átalakuló folyamat, mindenütt forradalmakat, háborúkat, ínséget és jólétet, óriási gazdasági letöréseket és nagy felvirágzásokat okozva és vonva maga után. A XX. század fordulóján a nagy mü befejeztetett és sehol a világon nem volt már nyoma sem a középkori berendezkedéseknek. Egy évszázad kellett ahhoz, hogy végleg kiirtsanak mindent, ami magán hordta bélyegét a feudális-hűbéri rendszer korának. A „rohamcsapatok“: a szociáldemokrácia, vagy hogy általánosabb nevén nevezzük: a marxizmus, a liberalizmus és a ra- dikálizmus azonban nem tudtak szilárd uj világot teremteni politikailag, mint ahogy a modern kapitalizmus, a szabadkereskedelem gondolata és gyakorlat és a világ technikalizálód ása sem tudta megteremteni a világ uj kiegyensúlyozott gazdasági berendezkedését. Anélkül, hogy részleteiben foglalkoznánk vele és a nagy háború tényleges tárgyi okait, vagy bűnöseit keresnek, a háború okát, véleményünk szerint, abban az általános tételben jelölhetjük meg, hogy a XIX. század, amely elpusztította az előzők berendezkedését, politikai, gazdasági és társadalmi téren olyan ellentéteket termelt ki az elkövetkezendő világ számára, hogy a népek, abban a reményben, hogy ezeket az ellentéteket ily módon ki tudják küszöbölni, fegyverhez nyúltak. A világháború mérlege. A világháború négy véres esztendeje három irányban hozott döntő jelentőségű eredményeket az emberiség számára. E három irány: nemzetközi politikai, vUággazdasági és társadalmi. Ezek az eredmények töb- bé-kevésbé a világháború befejezése óta elmúlt másfél évtized alatt, fejlődték ki és jutottak kifejezésre világosan felismerhető formában és igy ezek fogják tanulmányunk szükebb tárgyát képezni. A „kleurikus“ középkorban a nemzetközi viszony úgyszólván az uralkodóházak egymásközti viszonyára szorítkozott és ebből a családi jellegű politikai viszonyból csak lassan fejlődött ki a nemzetközi jog mélyebb értelmezése és kiépítése, megfelelően a nemzeti közvélemény külpolitikai faktorrá való fejlődésének. E fejlődési folyamat során a XIX. század vége felé Nyu- gateurópában egyre több hive akadt annak a gondolatnak, hogy a nemzetközi konfliktusokat és érdekellentéteket fegyveres elintézés helyett egy nemzetközi szerv utján intézzék el, melynek döntése kötelező erejű a peres felekre nézve. A széleskörű és lelkes agltációs és szervező munka következtében, melyből az Inter- parlamentăm Unió oroszlánrészt vett ki, tartottak is két konferenciát Hágában, még pedig 1899-ben és 1907-ben, ahol lefektették a nemzetközi bíráskodás elvét, majd az összes államok uralkodóinak és kormányainak költségén felépítették a hágai békepalotát. Mindezeket a jóindulatú és idealisztikus kezdeményezéseket elsöpörte az 1914-ben feltartóztathatatlanul kitört világháború. A világháború megteremtette a győzök és legyőzöttek nemzetközi állapotát és a háború után kötött, illetve diktált békeszerződések szankcionálták ezt az állapotot. Birodalmak tűntek el a föld színéről és uj államok alakultak. Létrejött a háború utáni státusquo, és ezek fennmaradását biztosító szerződések. A béke utáni vágy azonban, az egész emberiség szivében élt és életet jelentett, hiszen ama negyedik véres esztendőben győző és legyőzött egyaránt közel állt a pusztuláshoz. Ez általános békeakarat és hangulat közepette fogalmazta meg Wilson, az Egyesült Államok elnöke a Nemzetek Szövetségének alapelveit, hogy ezzel uj alapokra fektessék a nemzetközi világrendet és megakadályozzák az esetleges újabb kon- flagrációk bekövetkezését. A Nemzetek Szövetségének Egyesség-okmányát tehát felvették a békeszerződésbe is és az első megerősítések 1930-ban meg is történtek. Talán nem érdektelen, ha ide iktatjuk az Egyesség- okmány bevezető sorait: ,,A Magas Szerződő Felek, avégböl, hogy a nemzetek együttműködését előmozdítsák és a nemzetközi békét és biztonságot megvalósítsák, még pedig: azzal, hogy egyes esetekben kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére; azzal, hogy nyílt, igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetésekeet tartanak fenn; azzal, hogy a nemzetközi jog szabályait ezentúl a kormányok kölcsönös magatartásának valóságos zsinórmértékéül határozottan elismerik és azzal, hogy a szervezett népeknek egymá3közti érintkezésében az igazság uralmát és mindennemű szerződéses kötelezettségnek lelkiismeretes tiszte- letbentartását biztosítják, megállapították a Nemzetek Szövetségének alább következő Egyességokmányáf.“ A Népszövetség szelleme. Ebben a nemes és nagyszerű szellemben fogalmazták meg az Egyesség-okmány 26 cikkét és ugyané szellemben alakították meg a Nemzetek Szövetségét, melynek 1930 dec. 1-én már 54 tagállama volt. Nem kívánunk e helyütt foglalkozni a Nemzetek Szövetségének egész kérdés halmazával, sem az általa elért, vagy nagyobbrészt el nem ért eredményekkel, sem pedig azzal, hogy mi lesz a nagyszerű intézmény sorsa. Kiég ha annyit állapítunk meg, hogy a szóbanforgó másfél évtized politikája Genfben, a Nemzetek Szövetségének szellemében és égisze alatt folyt le. Különös és egyben nagyszerű dolog az, hogy a világ nemzetei hajlandók voltak a béke vágyától hajtva, a négyéves szörnyű öldöklés után valamennyien egy olyan intézmény keretében bonyolítani le ügyeiket, amely frazeológiájával az emberi erkölcsiség tetőfokán áll, statútumaival tehetetlenségre van Kárhoztatva és tekintélyének súlyával nehezedve a világra, bénítja annak fejlődését. Ezt a csodálatos és különös megnyilatkozást azonban könnyen meg lehet magyarázni, ha tekintetbe vesszük, hogy a győzőket önző érdekek is fűzték és fűzik ma is ez intézményhez, mig a. legyőzöttek számára ez volt az egyetlen nemzetközi fórum a porából megelevenedett Hágai Nemzetközi Döntőbíróságon kívül, ahol kívánságaikat és sérelmeiket előterjeszthették. Azonban további magyarázatul szolgálhat az is, hogy az emberiség valóban és teljes őszinteséggel hitt egy ilyen intézmény helyességében és hisz talán még ma is abban, hogy az eddigi sikertelsnsé- geknek csupán bizonyos hiányosságok az okai, azonban a nemzetek közötti konfliktusoknak békés elintézése mégis lehetséges és keresztülvihető a Nemzetek Szövetsége által. Valóban az áltaalános békeakarat és egy uj világ megteremtésébe vetett hit vezette a népeket Genfbe. Es történtek is nagyjelentőségű események Genfben és számos nemzetközi ügy került megvitatásra. A genfi szellem, mondjon róla bárki bármit, mégis csak enyhítette, ha másképpen nem, lelkileg a háború utáni feszültséget, uj reményt és uj hitet vetett el a népek lelkében, egy szebb és jobb jövő iránt. De a tehetetlenség következtében a Nemzetek Szövetsége válságba jutott és a háború utáni másfél évtized utolsó esztendejében a krizis kulmináciös pontjára érkezett. Japán, majd Németország elhagyta Géniét és az olasz kormányfő éles támadást indított meg ellene, igen hosszadalmas volna a Nemzetek Szöveet- segének válságát végigtanulmányciznl, vagy csak a legfőbb momentumokra is kitérni, és jósnak kellene lenni ahhoz, hogy megmondhassuk, mi lesz ennek » krízisnek a vége. Felszámol-e a Nemzetek Szövetsége, hogy a nemzetek egymás között intézzék tovább ügyeiket vagy keresztülviszik-e Mussolini reformterveit — ki tudná ma megmondani. Az elmúlt 15 év világpolitikai szempontjából lényeges az, hogy a világpolitika egy nemzetközi intézmény kereteiben zajlott le, amelybe a nemzetek több-kevesebb hittel és illúzióval működtek közre. A viîâcfţiaxclasâfj fizenöl éve Nem kisebb jelentőségű a világháború kihatása az utóbbi 15 évre világgazdasági szempontból sem. A vi- lágháborut megelőzően a gazdasági imperiálizmus került konfliktusba úgy önmagával, mint a szolgálatában álló nemzetek érdekeivel. A nagy német ipari és kereskedelmi terjeszkedés komolyan veszélyeztette a brit érdekeket és ennek a versengésnek a kihatásai érez hetök voltak az egész világon, nem beszélve a Távol Kelet, Amerika és a gyarmatok gazdasági problémái ról. A világháború megváltoztatta a gazdasági helyzetet is. Németország óriási anyagi tehertétellel kerr’t ki a háborúból és Küzépeurópa nagy gazdasági egysége, a Monarchia, összeomlott. Kidőltek az alap mlo pillérek és egy méreteiben soha nem látott pénzügyi összeomlás következett be, úgyszólván minden államban. Amerika ekkor aranykorát élte és Európa legtöbb államában az infláció mérge pusztított. Határtalan lehetőségek nyíltak az üzletemberek számára és azok siettek azt kihasználni. Az infláció mérhetetlen pusztításokat okozott és a kormányok képtelenéi: vol tak megállani a lejtön. Evek kellettek ahhoz, hogy a teljes erővel meghúzott fékek fogjanak és hozzáfoghassanak a stabilizáció munkájához. Az exisztenciák milliói pusztultak el és a magánvagyonok milliárdjai lettek semmivé. Maguk az államok is csak a legnagyobb nehézségek árán tudták pénzügyi egyensúlyukat megtartani. A stabilizáció munkájához azonban pénzre volt szükség és megindult a külföldi kölcsönök korszaka. Ismét volt pénz és ismét volt életlehetőség. A világgazdaság bonyolult szálai azonban nem engedtek. A megbolygatott rendet nem lehetett teóriákkal helyreállítani és nem lehetett a törvényszerűségek ellen cselekedni. Az újonnan felpezsdült életben rövidesen beállott a túltermelés és az ezzel kapcsolatos árzuhanás. Alig telt el néhány év ha szabad évszámot megjelölni — 1926-ban megindult világszerte a gazdasági krizis. A gazdaságilag egységes területek vámhatárokkal voltak szétszabdalva és a válság első szelétől megriadt nemzetek az önellátás elvét kezdték ismét tantételül vallani. Az államok sorra rendezkedtek be erre, természetesen minden reménye nélkül annak, hogy valóban el tudják teljes mértékben látni önmagukat. A külföldi kölcsönök és háborús adósságok súlyos szerepet játszottak és Játszanak a világgazdasági problémákban és az ezek miatt az utolsó években életbeléptetett devizakorlátozások megadták a kegyelemdöfést a nemzetközi gazdasági életnek, ugyanakkor, amikor az egész világgazdaság már arra volt berendezkedve. Az eredmény az lett, hogy egyes exportálla- moK a saját zsírjukban fulnalc meg, hajórakomáay- számra dobják a tengerbe a búzát és kávét, mérhetetlen mennyiségű gabonát semmisítenek meg, csak azért, hogy a teimelési árat valahogy megkaphassák, és más vidéken százezer számra halnak éhen az emberek és elaszott karú gyermekek nyúlnak egy darabka száraz kenyér után, ami számukra az életet jelenti és ami számukra nem adatik meg. Alig egy éve összeült Londonban a világgazdasági konferencia. Az érdeklődés óriási volt és a költségek talán még nagyobbak. Hetekig tartó ülésezés után azonban a konferencia szétoszlott, anélkül, hogy az árakat egyetlen centtel is megjavította volna és anélkül, hogy a munkanélküliek milliói közül egynek is adott volna kenyeret. A praktikus és józan Amerika kiadta a jeljzót: segítsen magán mindenki úgy, ahogy tud! Roos ívelt elnök meg is kezdte ezt az „önsegélyt" és az Egyesült Államok elnökének akadt is néhány követője az európai államok vezetői közül. Ahogy azonban világpolitikai téren nem sikerült a jövőbe pillantást vetni, úgy még kevesebb remény van arra, hogy csak halvány jóslásba is bocsátkozhassunk abban a kérdésben, hogy a világgazdaság milyen irányban és módon fog kifejlődni és Ismét harmonikussá válni. A világpolitika és a világgazdaság kusza szálai azonban annyira őssze- fonódottak, hogy nyugodtan állithaatjuk, hogy az egyik kialakulása maga után vonja a másikat is. Es tekintettel arra, hogy a legtöbb nemzet gazdasági politikájába erősen kever nemzeti és külpolitikát is, talán helyénvaló az a megállapítás, hogy a világpolitikai helyzet kialakulása és stabilizálódása előfeltétele a gazdasági egyensúly helyreállásának és a fennálló érdekellentétek kiküszöbölésének. Változások társadalmi táron. A harmadik és talán legmarkánsabban megnyilvánuló kihatása a világháborúnak társadalmi téren
