Keleti Ujság, 1934. január (17. évfolyam, 1-23. szám)
1934-01-14 / 10. szám
Vasárnap, 1934. január li. Ä ELETJ'UjZ&O 1 (■SQflaiHBBnMBHHHHBBBHBHMHnBiinBBnnK hwkimimhmwmwmwihmmmm*——roe—ni^aM % t/áóárfOU07L~ . nn a n * 71£ „ oScódnJ"! A világosnál nem 02 (zzátámpa be* > \ szerzési ára hanem {énymennyisége és áramfogyasztása a mérvadó, Az „olcsó**! lámpa használatban a legdrágább, meri; nagy arámfogyasztással kevés fényi ad. A gazdaságos világítás kulcsa a fényerői, tökéletes, gazdaságos TUNGSRAM *44+1 IZZÓLÁMPA VASÁRNAPI KRÓNIKA Egy bukott politikus albumába Véletlenül csak most jutott kezembe az „Erdélyi Helikon“ decemberi száma, ame- lyet' az ötvenéves Hős Károlynak szentel a folyóirat és Kós Károly — hamarosan el sem tudnám dönteni, hogy elsősorban iró, építőművész, szerkesztő-e, de azt hatarozottan állíthatom, hogy minden, csak nem politikus, — iró- testvérei egymás után hajtják meg előtte az elismerés lobogóját. Nézem Kós Károly fényképét amelyről mintha gúnyosan nézne szembe velem, de ugyanakkor egy kissé meghatva is. Nyilván jubileumi kép ez és a fényképész ünnepélyes arcot parancsolt az „ünnepelt*-re, aki azonban sehogyse tudja palástolni fáradtságát és azt az érzését, hogy az ötven év mesgyéjén az ember szívesebben tekint a múltjába, mint a jövendőjébe. A háttérben könyves polc nem valami fényűző bútordarab, láthatóan fontosabbak a könyvek, mint a lakásdisz, — Koson cowboy ing, az siúcs kizárva, hogy éppen a sztánai kertből, vagy istállóból invitálta be a sürgős munkára készülő fotográfus. Magas homlokát redők szántották be, hajlott orra alatt a lekonyuló bajusz is mintha az ötven évet szimbolizálná. A jeles rajzolómüvész, Garay Ákos jellegzetes huszár-tipusai jutnak eszembe. Csak a dolmány és csákó hiányzik Kosról s mindenki magyar huszárőrmesternek mondaná. Pedig talán még a nagyapja szász pol- pár volt, az anyja tudtommal francia, ő maga pedig annyira magyar (kivéve talán apáitól örökölt spörlós természetét, amellyel mint a Helikon időnkénti cikkírójának akarva, nem akarva, nekem is meg kelllett ismerkednem) hogy hitem szerint a kalotaszegi humuszból kiszakítva úgy összeroppanna, elfonnyadna, mint a pálma, ha az erdélyi hegyek ormába ásnák be. * 1918-ban cikket hozott címemre a posta. A furcsa, szálkás betűkkel irt sorokat — mintha egy ősmagyar rajzolta volna le rovásírással közölnivalóit — egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam, de minél közelebb értem a végéhez, annál biztosabb voltam benne, hogy a közlésről szó sem lehet. A cikkíró Kós Károly volt. Nem kevesebbet proponált benne, mint hogy haladéktalanul meg kell csinálni az önálló Erdélyt. Szó sincs róla, ^érdekes idea, azóta is felmerült időnként, de véletlenül Kós barátunk éppen a legrosszabb időt választotta ki a felvetésére. Akiket érdekelhetett: egyfelől egy letargiába sülyedt nemzet, amely pillanatnyilag halálra itéltnek érezte magát, másfelől egy győztes uj imperializmus felcsillanó és egyre mélyebben előrenyomuló szuronyai. Kinek volt akkor idege és türelme ilyen problémákon gondolkozni? A cikket szépen félretettem, nem is tartottam tanácsosnak levélben közölni Kós Károly- lyal indokaimat. Talán haragudott is a figyelmetlenségért, talán azt hitte, hogy a levél elveszett a postán. Most üzenem meg tehát, hogy a levelet és a cikket is megkaptam s abban bizonyára Kós Károly is egyetért velem, hogy ha mégis közre adtam volna, akkor is éppen ott állnánk, mint most. Magamban azonban megállapítottam: rossz politikus ez a Kós Károly, aki igy akarta sikerre vinni, ilyen naivan és ilyen alkalmatlan időben a maga politikai koncepcióját. Kós Károllyal, a „politikussal“ azóta; még találkoztam néhányszor. Sőt valószínűleg ő sem felejtette el, hogy volt idő, amikor együtt politizáltunk. A rövid életű Magyar Néppárt „vezérkarában.“ Együtt baktattunk fel a szabadkőművesek Bethlen uccai fészkébe is, ahol akkoriban a Magyar Szövetség székelt s ahol Jósika Samu báró meghívására a két. magyar párt úgynevezett „választási vezérlő bizottság’*- ában is közösen verekedtünk. Wilier József nem is tudja, hogy Kós Károly és én voltunk azok, akik először vetettük fel az ő nevét, mint képviselőjelöltét és meglehetős viharos ellenzésre találtunk. Abban azonban most mái- megegyezhetünk Kossal, hogy politikusnak egyformán dilettánsok vagyunk és voltunk. Éh ezt már akkor is tudtam, amikor még ő dühös cikkeket irt a Magyar Párt ellen, lelkesen hirdette a Maniu-párttal való magyar kolaboráció egyedül üdvözítő voltát, csak azért, hogy amikor az uralomra került nemzeti parasztpárt elnöke maga elé citálta, — hogy mandátumot ajánljon fel á „pártvezérének, — csapot-papot itt hagj’-jon s haza menjen a tuszkulánumába, nehogy valaki politikával nyaggassa. * Dercsedő hajjal, túl az ötvenedik év küszöbén, alighanem Kós Károly is örül annak, hogy túlesett a politika gyermekbetegségén. Hiszen ő a politikában is művész volt! Szertelen, egyéni túlzásokra hajló, a megszokott formák kereteibe bele nem szőri tható. Még ürülhet neki, hogy nem került olyan megrázóan tragikus helyzetbe, mint Apáthy István, aki — hiába tartotta magát vezető szerepre hivatott politikusnak, — a világhírt, komoly tudományos eredményeket, talán a Nobel-dijut áldozta fel annak a szenvedélyének, hogy Weinfeld Samuval megbeszélje a függetlenségi politika doktrínáit és aki addig mondotta magáról, hogy politikus, amig ez köztudatba ment s az uralomra jutott függetlenségi párt éppen az erdélyi magyarság történelmének fordulópontján tette meg Erdély kormányzójává. Apáthy tragédiája, hogy élete Végéig politizálnia kellett s a Kós Károly szerencséje, hogy még idejében, mielőtt felégette volna, hátat fordított a politikának. Amikor először fordultam meg a budapesti áTlatkertben — gyerekember voltam még, hírét sem hallottam a magyar stilusu épitőmüvészet- nek, sem Kós Károlynak — lenyűgözve, földbe- gyökerezett lábakkal állottam meg az első pillanatban különösnek, újnak tetsző, de gyönyörű és megragadó vonalak, formák előtt. Valahogy rögtön otthon, a pátriámban éreztem magam, erdélyi levegő csapott meg, nem tudtam, de megéreztem, hogy az állatkerti épületek architektúrájában Erdélyre találtam. És ugyan erre az egyéni, de mindig magyar népi motívumokból táplálkozó stílusra ismertem a szentgyörgyi Székely Muzeum és a kolozsmonostori református templom csodálatosan szép, nemes arányaiban is. Laikus szemmel is látnom kellett, hogy Kós maradandót teremtett az építőművészeiben, megvetette a magyar építőművészet alapját. • Ami azonban amott csak megéreztem, azt már tudatosan fedeztem fel Kós Károly regényében, a „Varjunemzetség“-ben. Erdély szive lüktet ebben a gyönyörű Írásban, amelyről olyan szivesén szoktak megfeledkezni, amikor az uj erdélyi irodalom értékeit felsorolják. Talán nem is regény, de mindenesetre a legszebb, legfelejthetetlenebb erdélyi könyv. A „Varjunemzetségl’-ért fáj nekem, hogy Kós politikára fecsérelte az iró helyrehozhatatlanul drága éveit. Mert Kós szétforgácsolhatta a talentumát, adhatott belőle az építőművészeinek, képzőművészetnek, folyóirat- szerkesztésnek, de a legnagyobb részt belőle mégis csak az erdélyi irodalomnak tartotta meg. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy éppen Idejében buktatta meg Kost, mint politikust. (sz.) Hatieganu Gyula dr. Pop C. István betegágyánál (Arad, január 13.) Pop C. István volt kamarai elnök, a nemzeti parasztpárt aradmegyei tagozatának elnöke hosszabb ideje betegeskedik aradi lakásán. Az utóbbi hetekben olyan hírek terjedtek el hogy Pop C. István állapota komolyra forduld. Ezeknek a híreknek az a körülmény adott tápot, hogy a gyomorhurut következtében az idős politikus máj- és epeutak gyulladásával járó makacs sárgaságot kapott, amely a leggondosabb kezelés ellenére sem szűnt meg. A család Hafieganu Gyula dr. kolozsvári egyetemi belgyógyász-professzort hivatta le Aradra és a neves belgyógyász pénteken délután a váradi vonattal Aradra is érkezett. Haţieganu professzor pénteken Siiartau és Moga kezelőorvosokkal együtt konzíliumot tartt a beteg politikus fölött. A konzílium eredményeként a professzor megállapította, hogy az eddigi keze lés helyes utón haladt és remény van rá, hogy szigorú diétával a beteg politikus néhány hét leforgása után teljesen meggyógyul. Hatieganu professzor egyébként még pénteken éjfélkor haza utazott.
