Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)
1933-12-10 / 284. szám
Vasárnap, Î93S. 'december tO, HHETlOfSSG VASÁRNAPI KRÓNIKA A Miklós Andor legrendakör s amil én láttam belőle Egy hete már, hogy ideiglenes sírhelyén, fagyott földben alszik Miklós Andor, nem bántják már földi hinságok, nem érdekli, hogy készül-e a bizonyára a lapkoneernje méreteihez méltó, monumentális mauzóleum, amelynek homlokán aranybetük fogják megörökíteni az egykori kis újságíró, a későbbi hatalmas lapvezér egyszerűen hangzó nevét. Elolvastam a kolumnás bucsucikkeket, szinte faltam a munkatársak, a régi barátok emléksorait és egyre fogyó várakozással lestem az igazi portrét, amelyből fotografikus élességgel fog kibontakozni Miklós Andor alakja olyannak, mint amilyennek én a futólagos, bár többszöri találkozás után is ismeretlen ismerős elképzeltem ezt a tettei és eredményei alapján bátran zseniálisnak mondható embert. Lehet, hogy én vagyok a hibás, én nem tudtam olvasni, ezért azonban vállalom az ódiumot. Megpróbálom azonban iderajzolni, milyennek látom én Miklós Andort, mit tartok legnagyobb érdemének s miben látom az ő valóban nem mindennapi jelentőségét? Hivatkozhatnám magamra, mint tanúra is, hiszen körülbelül nyolc-tiz évig voltam egyfolytában tudósítója „Az Est“-nek, éppen abban az időben, amikor megindult és a magyar zsurnalisztika történetében páratlan rohammal hódította meg nemcsak azt az olvasó közönséget, amely odáig lapot olvasott, hanem azokat a százezreket is, akik csak akkor jöttek rá az ujságbetü izére, amikor „Az Est“ ránevelte őket az olvasásra. Ez azonban már régen volt és a vidéki ujságtudósitó kapcsolata a nagy fővárosi lappal amugvis sokkal lazább, semhogy közvetlen tanúvallomásra vállalkozhatnék. Amit én tudok „Az Est“-ről és Miklós Andorról, azt inkább csak mint újságolvasó és érdeklődő tudom. De talán igy. sem fesz unalmas és érdektelen, amit elmondok. Egész legendakor támadt „Az Est“ elindulása körül. Bizonyos csak az, hogy ezelőtt 24 evvel a lap Falus Elek azóta is újnak, modernnek, művészinek ható lapfejével kibocsátotta propaganda röpcéduláját, amelynek az volt a szenzációja, hogy a tudományos politikai, társadalmi, iró- és szinészvilá'g legkiválóbb!), leghíresebb, de legalábbis legfelkapottabb közéleti tényezőitől közölt benne lelkes és elismerő nyilatkozatokat, —• egy újságról, amely még meg sem jelent. Ki lehet az az ember, akiben Apponyi Alberttól elkezdve any- nyian megbíztak, hogy előre garantálták: lapja a legjobb, a legmegbízhatóbb, a legmagasabb publicisztikai nivón álló lesz! Ezt kérdezte és joggal mindenki. Pár napra rá pedig szétfutott a pesti és a vidéki városok uccáin „Az Est“, homlokán a Miklós Andor nevével. Egy névvel, amelyet odáig jóformán senki sem ismert. És ez az uj lap pár hónap alatt terítette, kivégezte, eltörölte a föld színéről Braun Sándor hires és egy időben hallatlanul népszerű esti lapját „A Nap“-ot és úgy befutott a siker és a közönség szereteté- nek révébe, mint azelőtt egyetlen hasonló zsánerű lap sem. Pedig az nj lap nem nagykénüs- ködött, még csak előfizetőkre sem spekulált, csupán azt kívánta olvasóitól, hogy napról- napra kaparják ki mellényzsebükből a három krajcárokat, amelyeknek ellenében tizenkét oldalon huszonnégy óra viIá ereseményeit, maradéktalan teljességben kapták meg, A nagy Magyarország legelrejtettebb zugában sem történhetett valami anélkül, hogy „Az Est“ ne inon róla. Az előbb legendáról tettem említést, de csak most jutok hozzá, hogy megmondjam, mi volt az a legenda? Egészen az utóbbi napokig ón is úgy tudtam, hogy háromszázezer korona, (tehát mai vásárló értékében majdnem tizenkétmillió lej) volt az az összeg, amellyel Miklós Andor elindította lapját, Valamelyik nekrológ Írója irta aztán meg, hogy mindössze ötvenezer korona volt az alaptőke. Kölcsön- képpen kapta ezt az így is hatalmas összeget Miklós Andor Elek Páltól, az akkori idők egyik legnevezetesebb bankárjától. Ezidőbeu Miklós Andor meglehetősen fiatal ember volt, Ha gyorsan utána számítunk és levonjuk a földön számára kimért ötvenhárom esztendőből „Az Est“ első huszonnégy évét, kiderül, hogy mindössze 29 éves volt és egyáltalában nem tartozott Magyarország ugynevezett „tekintélyes“ újságírói közé. En véletlenül tudtam róla, hogy néhány évig a „Pesti Napló“ közgazdasági szerkesztője volt, (mint ilyen teremtette meg a napilapokban odáig ismeretlen műfajt, azt a közgazdasági rovatot, amelyen nemhogy átlapoznának az olvasók, hanem valóságos szenzációéhséggel falják) megelőzőleg pedig a „Magyar Szó“-nál volontőröskö- dött, sőt átmenetileg a hirdetési ügynökség sem irigylendőnek, sem különösen tiszteltnek nem nevezhető mesterségét is űzte. Nagyon jól ismerhette, nagyon megbízhatott benne (vagy talán nagyon félhetett tőle) Elek Pál, hogy csak úgy a becsületére és szavára markába nyomta az ötvenezer koronát. Sok lapkiadóval, hasonló bransbelivel volt dolgom hosszú újságírói pályám alatt. Akadt olyan is, aki pénz nélkül, csak a saját üzleti élelmességében bízva, nem törődve hírszolgálattal, beszervezéssel és más bagatellekkel, indított lapot. És a végén mégis emberi hálátlanságról szónokolt keserű kiábrándulással. Volt, aki a rendelkezésre bocsátott pénzt gépekbe ölte, fantasztikus kalkulációkba bocsátkozott, a lap azonban a legkevésbé volt fontos előtte. Ez is rendkívül csodálkozott, hogy lapja nem élte túl magasratörő ambícióit. Akadt azonban olyan pontos és rendes ember is, aki szépen elosztotta a nehezen, ezer furfanggal összehordott tőkét, kiszámította, hogyha becsületesen gazdálkodik, a lap lassankint terjeszkedik, előfizetői tábora, hirdetési stokkja megnövekedik, két évre is futja a meglevő pénzből, ezalatt pedig lapját megismerik, megszeretik, meg fog állani a maga lábán is. Miklós Andor szakított ezekkel a szokványos metódusokkal. Neki az volt az elve, hogy két kézzel kell kibajigálni a pénzt az ablakon, mert csak akkor özönlik vissza megsokszorozódva az ajtón. A maga ötvenezer koronájának is igy hágott a nyakára észtvesztő fürgeséggel. Nem takarékoskodott ö semmivel. Lapszervezőit pénzzel bőven felszerelve szétkül- dötte minden világtáj felé. Még a legutolsó, eldugott városkában, sőt faluhelyeken is felállította képviseletét és felvette tudósítóját. Mindenkit becsalogatott a szerkesztőségébe, akitől várhatott: valamit és akit — ez volt az egyetlen komoly szempont — tehetségesnek tartott. Még pedig olyan fizetésekkel, amilyenekről soha nem is álmodtak a pesti cigány- világban. Két kitűnő emberét állandóan külföldön tartotta és táviratokkal dirigálta, hogy hova utazzanak expressz-gyorsasággal. Az Estet lehetetlen volt észre nem venni. Egyszer mindenki megvette, mert a valósággal barnumi reklámnak senki sem állhatott ellent. És aki egyszer elolvasta, az másodszor is és sokadszor is kiváncsi lett rá. Eleven és mindig friss volt ez a lap, pompás magyarsággal Írták, mindamellett, hogy egyáltalában nem vetette meg a szenzációt, gondosan ügyelt arra, hogy ne kapják hazugságon, ne lehessen komolyan kifogásolni a megbízhatóságát. Éppen ezzel az erejével döntötte le a pesti ucca régi bálványát, „A Nap“-ot. Miklós Andornak igaza lett. Az ötvenezer korona gyorsan elfogyott, de ekkorra már olyan nagy erkölcsi tőkét szerzett, hogy erre, mint biztos aranyfedezetre annyi pénzt kapott, amennyit csak akart. De a csoda nemcsak abban állott, hogy néhány hónap alatt az egész ország a saját lapjának tekintette Az Estet, hanem abban is, hogy a munkatársai is úgy lelkesedtek érte, mintha a saját tulajdonuk volna. Nemcsak a szokatlanul nagy fizetésekkel érte el ezt. Más láp is akadt, amely jól megfizette a munka- tái'sait. Miklós Andor azonban nemcsak tisztességesen fizetett, hanem törődött is a kollégáival. (Mert haláláig kollégája és barátja maradt minden újságírójának, részt vett családi örömeikben, bajaikban, segítette, támogatta, ha kellett őszinte tanácsokkal látta el őket.) Ha valaki nagyon szép, vagy nagyon érdekes cikket irt, olyan pót-honoráriumot kapott, hogy néha meghaladta egész havi fizetését. Amikor emelkedett a lap példányszáma, a fizetés is lépést tartott a forgalom megnövekedésével. így találta öl Miklós Andor, Magyarországon mindenesetre először, mi a lapesinálás titka, a siker biztos garanciája. Persze voltak Az Est történetének is nehéz, válságos korszakai. A háború alatt volt idő, hogy kevés hijján ötszázezer példányban jelent meg. a trianoni békeszerződés pedig ezt a számot nem is harmadára, hanem ötödére csökkentette. Kedveszegett emberek lapolvasóknak is rosz- szak- A konjunktúra után azonban Miklós Andor és „Az Est“ házsorai az Erzsébet körúton fogyni kezdték, eladták a New-York- palotát, a leépítés láza infieiálta a közben hármas lapkiadóvállalattá nőtt Miklós-kon- cemt is. Bizony meg kellett látni Az Est-lapoknál az ellanyhulás letagadhatatlan tüneteit is. De aztán a hamu alatt lappangó tűz egyszerre fellobbant és felszabadult a sok szuny- nyadó, rejtett energia, amelynek mind Miklós Andor volt az ősforrása. Talán a munka elosztásában volt a baj egy ideig. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a Pesti Naplóhoz Földi Mihály, Az Est-hez pedig Saluslnszky Imre vonultak be szerkesztőknek, az önmagára talált mamutvállalat az ujságcsinálás technikájának ezer ötletével, mágnesként vonzó uj gondolatokkal kötötte le a közönséget, Miklós Andor újra ott folytatta, ahol az indulásnál elkezdte. A végrendelete pedig megmagyarázta ennek a tipikus selfmademani karriernek nemcsak a rejtélyét, hanem azt is, hogy miért volt a legnépszerűbb lapkiadó Budapesten Miklós Andor? A közönség most tudta meg igazában, hogy nagyon jó, nagyon hálás ember voüt Miklós Andor s a részvét és gyász, amely körülvette koporsóját, cseppet sem túlzott, cseppet sem volt tettetett. Sohasem olvastam egy sorát sem, de én a magyar újságírás egyik legnagyobb alkotó géniuszát tisztelem benne. Szász Endre. Sl felszerelések 500 leitől, vi'ághlrü HudoraKorcsolyák, íport Ródlik JÁTÉKOK legmegbízhatóbb beszerzési forrása, Erdély legrégibb szaküzlete SCHUSTER EMIL CLUJ
