Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)

1933-12-24 / 296. szám

Hárman ülünk' a tengerparton Hs várjuk' a naplementét. Hárman, akik csak úgy vetőd­tünk ide és ugv verődtünk itt össze, akárcsak azok a szürke fatuskók, amiket a haragos ten­ger rossz kedvében csapott ki a szárazföld sze­gélyére. Szóval: nem jószántunkból. Ahol sor­sunk felett teljhatalmúig parancsoltak, se szó, se beszéd, kilóditottak s mi azt sem tudtuk, hol fogunk megállani. Azt sem tudtuk, hogy a ke­rek földnek valamelyik csücskén mi hárman össze fogunk találkozni. Szóval: nem adtunk tengerparti üdülésre találkát egymásnak. Ezt már azért sem tehettük volna, mert ennek előtte soha hírét sem hallottuk egymásnak. De meg azért sem, mert hármunk közül a másik kettő­ről alaposan gyaníthatom, hogy a földabroszon nem tudnák megmutatni, hol vagyunk. Mégis szeretem őket, mert ebben u nagy idegenség- ben, barátságtalan fegyveres népek keveréké­ben mindössze hárman vagyunk magyarok. A nap szemlátomást nő, tiizvörös is már, mind vörösebb és mind nagyobbra dagad. Mintha nem tudná tartani megnehezedett ter­hét az űrben, feltartóztathatatlanul süllyed le a kék horizont felé. A tenger is kezd mogorva lenni, oda-odaloccsint egy-egv hullámtömeget a sziklafalhoz, mintha a kőhegyet akarná ösz- szetörni; de a kőfal törhetetlen s a viz porzik fel a magasba. A szomorú cipruszfáknak meg­nyúlnak az árnyékai, amelyek hosszú fekete vonalakban húzódnak körülöttünk a fakó pá­zsiton, (emlékeztetve az elkerülhetetlenül kö­zelgő éjszaka sötétjére). Rideg a zugás is, a csend is. Érzem, hogy sokkal nehezebb volna az elhagyatotlságom, ha ez a két ember nem volna velem s érzem, hogy őszinte barátok. Hadd mutassam be őket. Az egyik belefárad a nyugati láthatár csil­logó szinváltozatainak nézésébe. Tüzet igazgat a pipájába. — Nagy mező — mondja —, de vizmezö, nem lehet róla búzát aratni. Hátrafordul. Jobban érdekli most az a másik, szárazföldi láthatár, amit görbe hegyek szabnak rövidre. Feláll és tekintete a hegyhá­takon keresgél: — Hol is van az irány, pontosan, hazafelé? Ez Sándor, az én legényem Tulaldunai szép szál ember, mindig gondosan ki pödörve a bajusza s a piszokban is tud ügyelni a tiszta­ságra. Bajban, veszélyben az egészséges idegzet nyugalma kövesedik meg az arcán. De néha el- eltünődik hallgatagon, szórakozott mosoly je­lenik meg a bajusza alatt, mintha beszélne ma­gában. Ilyenkor tudom, hogy még aznap levél- papirosat fog kérni. Most is, ahogy megmuta­tom jtz irányt hazafelé, szórakozottan elhallgat. Már~nincsen közöttünk, hanem a Duna-menti falu kis házatája körül. A mosoly a bajusza alatt. — Ne jártasd el innen az eszedet, mert te itt vagy most jóhelyen — zavarta meg az el- ábrándozást a másik —, otthon térdig járnak a hóban s mi fűben heverésziink. Ennek a fiirgeszemü beszédes kis ember­nek itt nem fontos a becsületes neve. Itt csak ezen a néven ismerik: Hirnix. Itt. találtam egy veszett csúnya napon. Nagy volt az öröm, ami­kor egymást megismertük. Vastag decemberi köd volt, éppen csak meg nem állott a bicska benne. Azt sem lehetett tudni, hogy a nap le­ment-e, vagy valahol ez égaljon baktat még. De nekem egyik várból a másikba kellett átmenni. Eszébe sem jut ilyenkor az embernek a nagy mindenség, az égi messzeség, Minden figyelem kimerül abban: egv lépést látni magunk előtt az ösvényből. Sürü fehér homály mindenütt, nincsen vége a földnek s nincsen kezdete a víz­nek. Csak a sirályok sikongása figyelmeztetett, ha igen közel járunk a parthoz. Néhol egy pár Irta: Dr. Zágont István tévedt lépés és nagy baj van. Á bozótos völgy- hajláson ereszkedtem át, amikor furcsa kiálto­zás ütötte meg a fülemet. Szöget vágott a fe­jembe is. Megálltam s mcgállott az eszem is. Csak rövid ideje, hogy itt vagyok a tengerpar­ton, de magyar lelket itt nem találtam. Érez­tem, hogy megnyúlnak a füleim és biztosan hallom: — Hogy a ménkő üsse le a derekadat. Ez magyar beszéd. Sőt: erdélyi átok. Olyan volt ez a köd, mintha a fellegek ereszkedtek volna le s a ködfellegek sűrűjéből hazai civó- dásnak a hangjai verődtek fel. Akárhogy is, testvéri hangok. Ha fának a törzsét láttam ma­gam előtt, lombját már elnyelte előlem a köd. Ember itt nem jár, a hangok szinte kísértetie­sek. A kisértet járásnak nincsenek kilométer­kövei. A kisértetsuhogás előtt nincsen távolsági akadály. A kisértetnek játszótere a rejtelmes nagyvilág, időmértéke a pillánál. Hátha az er­délyi magyar falu temetődombján el kezdettek hancurozni és elkergetőztek ide is egy pillanat alatt, egy pillanatra. Akkor is hazulról jöttek. Erős kiáltás szakadt ki a torkomból: —- Hahó, ki van ott?? Erre, erre! A válasz nem jött olyan messziről, amint gondoltam. Jött emberi hang, törtető zaj és jött maga az ember. Csak egy. Összevágta a boká­ját, kővé egyenesedett és nem akart megszó­lalni. Megviseli öreg baka, hegyes sipkával, köd- áztattá gyűrött küpenyeggel. Arcán verejték viz- erei, szemében az elfogódottság. Faggatom. — Csak egy kicsit tessék várni, azt se tu­dom hogy kezdjem, nlásan jelentem, egy eszten­deje nem váltottam szót senkivel. Egy esztendeje. Ahogy pontosabban kiszá­mítottuk, egy esztendőnél is több. Nem téved­tem abban, hogy földi. Ki hiszi, ki nem, gyer- gyói székely. A csapatnál, ahová tartozik, kap­ta ezt a nevet: Hirnix. Mert a szolgálati nyelv­ből alig több a tudománya két szónál. A jelent­kezés a menázsosztásnál: hier. S ha mondanak neki valamit, legtöbbször azt vágja rá, hogy nem érti: nix. Alighogy beszélni kezdett, háta mögött lomha motoszkálás és a ködből kajla szarvú, szürke fejű tehén dugta elő a fejét. Nya­kával barátságosan taszított is Hirnixnek a vál­lán s jámbor bámész pofáját odadugta marha­nyugalommal kettőnk közé. Részt kért a ta­nácskozásban. Hirnix megrestellte ezt az illet­lenséget s rákiáltott: — Várj! Hát hol van megint a másik? Ott mozgott a másik is a háttér homályá­ban. Hát ezekkel civódott az imént. Itt élek ezekkel az állatokkal — mond­ta — ezeknek vagyok a komandánsa. Beszélek nekik napestig, hogy a beszédet el ne felejtsem. A beszédet sikerült el nem felejteni. Mert meg tudta ereszteni a mondókáját. Micsoda gyötrelem lehetett ennek a közlékeny léleknek a számára, hogy senki emberfia szóba nem áll­hatott vele. — Mikor volt otthon, Székelyországunk­ban? —- llát hogy mehettem volna, az én szá­mat itt meg nem érti senki. Már régóta jár ne­kem szabadság, de kinek, hogy mondhattam volna meg. S hogy hova akarnék menni? Ki érti azt. hogy a nagy ivet kitöltse. A kajla szarvú tehén hátba-hátba bökte az orrával. Világosan láttam hogy nem véletlenül Mint a tanított kutya a gazdáját, ha unja a vá­rakozást S tlirnix vezényszavakban kiáltott rá: — Várj! Várj, Jámbor! Hogy a ménkő. Nekem megmagyarázta, hogy nyugtalan az állat, mert már régóta otthon kellett volna lenni De a másik a ködben lemaradt s utána jöttek a bozótos völgyhajlásba, hogy megke­ressék. Ketten, mert Jámbor, az nem marad el ilyenkor tőle. Van egv egész kis csordája, de a többit már hazahajtotta. Tud vajat, sajtot, tú­rót csinálni s ezeknek nagy becsületje van a fel- sőbbség előtt. Kavicsos ösvényen felfelé kapaszkodtunk s megtaláltuk a széles várutat. Hagytam, hogy beszéljen, annyi mindent el akart mondani. Harctér, kórház, káder. — Egy vagon marhával megindítottak. Csak a jó ég tudja s rajta kívül egyedül én, hogy mennyit jöttünk. Az egyik vonatról le, a másikra ráakasztottak. Volt úgy is, hogy ott felejtettek. Annyit jöttünk, azt is gondoltam, ki­megyünk a világból. Vasútnak is vége volt, jöt­tünk gyalog. Itt láttam meg, hogy még sem mentünk ki a világból. Mert még itt van a vi­lágnak a vége. — Hol? — Itt. Itt van a földnek a széle. Valame­lyik. de az egyik széle, mert lelógathatjuk a lá­bunkat róla. Nem élhetetlen ember ez a Hirnix. Két né­met szóval letudott élni egy esztendőt. A csa­pat, amihez tartozik, sokfajta nép. Délszlávok, dalmátok, olaszok. Mind más és más nyelvűek. El sem igazodhatott) közöttük, nemhogy vala­melyik nyelvet megtanulja. Amint mentünk, a föld is elveszett a sze­münk elől. Már azt sem láttuk a lábunk előtt. Ebből megtudhattuk, hogy nagyon beesteledett az idő. S bár lassan, időt engedve a diskurzus­nak, de nagyon előre haladtunk. Amiről igen hirtelen és kissé ijedten szerezhettünk tudo­mást. A magasból kemény hang harsant le reánk: — Halt! Wer da?! Á váratlanul leorditott hang megrázott egy kicsit és messzi zúgott a vak sötétségben. Tehát a várfok alá érkeztünk s az őr már messziről figyelte közeledésünk zaját. Hallottam, hogy te­nyerét rácsapta a fegyverre. Sietve visszafelel­tem s vártam szavaim hatását. Rendben van, az őr leadta a jelt, hogy a kaput felnyissák. Bú­csúznom kellett a földimtől. — Holnap megcsinálom magának a sza- badságirást, aztán pár nap alatt hazaindiţlhat — mondtam — szigorú szabály, hogy aki annyi ideig nem volt otthon, annak azonnal jár a szabadság. Azt hittem, hogy magasba fog ugrani a boldogságtól. De nent. Azt mondta: , — Most már nem akarok menni. Ha már eddig nem mehettem, most én nem megyek. — De ember, az otthonvalók bizonyosan nagyon várják. — Ha én tudok itt várni, akkor az otthon­valók ugyancsak várhatnak, mert nekik is igy, lesz jó! Ezt ő meggondolta. Volt ideje gondolkozni rajta. Ha innen kimozdul, ki tudja hova kerül Itt a marhákkal csendesen elbeszélgetné azt az időt,- ami a háborúból hátra van. — Azt mondom a hadnagy urnák is, ha már idelöktek, mint a gyermekek a játék-golyó­bist, üljünk csendesen. A várkapunál vastag láncok csördültek, páncéltáblák csapódtak. Az őrség jelszóval iga­zoltatott. de aztán tisztelgett. Lámpát hoztak, szolgálatkészen vezettek. Az acélkapu bezárult mögöttem s elfogott az aggodalom, hogy künn a vaksötétben tovább baktat egy ember, kinek se rangja, se szava. Ez már a testvéri aggoda­lom volt, amit kőfolyósón végig, kőlépcsőn le, kőszobák ajtajáig cipeltem. De benyitottam az ajtón s ott gunnyasztott a sarokban a szolgám. Öröm tört ki belőlem, mert nagy újságot mond­hattam: — Találtam egg mnggar embert. *' Itt vagyunk hárman s ülünk derűs alko- nyaton a tengerpart dombján. Idejárunk ki na-

Next

/
Oldalképek
Tartalom