Keleti Ujság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)
1933-12-24 / 296. szám
Vasárnap, 1935. December SI. !■ WM I IU MII I ■! HU—— RiimtnsAB ■WMMIMÍ Gyermekjátékok Xyirö József novellája Valami urak vetődtek a faluba, kik a régi holmit szedték össze, öreg, l'eslett bútorokat, guzsalyokat, fakó szekeret, zergős sulykokat, rozsdás zárakat, fénkőtokokati, le egy puliszka- keverőig minden semmiséget. Tiszta csuda volt, hogy mindenféle mocskot összehordtak. Mondotta is Vágó Dénes: — Fenerosszul mehet az uraknak is, hogy effélire vetemedtek! — Múzeumba tesszük bátyám —• szégyenkezett a fiatalabb, — hogy megmentsük az ősi székely népművészetet. — A csak beszéd — tromfolt vissza Nágó Dénes. — Tegyék bé az anyósomat a múzeumba, akkor elhiszem. Benkő Jóskabácsi, a lóherélő csak értelmes ember, de még ő is a fejét tekergette: — Ha zsidók volnának, még érteném... — Akármi félék csak pénzt adjanak! — örvendett nekik Béla Mihály, ki a nagyapja penészes, vásárrajáró tarisznyáját sózta a nyakukba. Házról-házra jártak. Nem nézték szegény-e, gazdag-e, akihez bemennek. Még a Bors Dani kecskepásztor putrijától sem riadtak vissza, pedig a szomszédok figyelmeztették: — Ott tetőt kaphatnak, háromfélit is, de egyebet nem. Olyan szegények. — Hadd cl te — mondotta Vén Aléziué — hátha a beteg gyermekükön tudnak segíteni! Sokat tudnak az urak. A fiatal Bors Daniné ajkára tett ujjal figyelmeztette: — Csendesen! Aluszik a lelkem! Ha lehet, ne költsék fel! Három nap óta most szendere- dett el egy cseppet. A szerencsétlen anya nem látta, hogy meg vau halva a gyermek. Nem is igeu tudta, hogy mi az a halál. Az is igaz, hogy nem is igen látszott a négy-ötéves legénkén. A szeme félig lecsukva, zavarosan felfelé volt fordítva, a szája leesve, de máskülönben olyan szép volt. mint az Írott kép. Az ágyon még ott hevertek a játékai, ahogy kihullottak a kezéből. Szép, nyolcágú ostor, iratos nyéllel, tiszta tökéletesre kifaragotit kicsi szekér, faökrök, apró eke-borona, játékkürt tinószarvából, de úgy megdiszitve, hogy a „Lehej“ vezéré sem lehetett ékesebb. Osztán volt még egy klánétácska is, ami olyan szépen szólott, hogy hasadt meg tőle az ember szive. Az a bolond apja faragta, mesterkedte a télen, hogy legyen mivel töltse a beteg gyermek az üdőt. — Die feinste Kunst! — súgta oda társának az idősebb. — Mégis csak zsidók! — linnyorgatott a többinek Benkő Jóskabácsi, aki kisérte őket önkéntesen s oktatgatta a falu bajára"AV. urak láthatólag meg voltak rendülve, de nem táthatták a szájukat, mig a világ. — Mikor halt meg a kicsi 1 — kérdezte részvéttel a fiatalabb. Mint az oroszlán, úgy szökött fel a pad végiről Bors Dani, a kecskepásztor és felor- ditott: — Meghalt! Az anya csendesen mosolygott és rázta a fejet. — Dehogy halt! Mit tunnak az urak! Az urak borzadozva meredtek az anyára, kiből az őrület nyugalma áradt. — Megőrült szegény! — mondották németül. — Ugy-e mondtam, hogy zsidók! — győződött meg Jóska bácsi. Dani, a kecskepásztor tért magához elsőnek. Könnyes szemekkel és tisztelettel az urak elé lépett. — Ugy-e végrehajtók az urak?... Megis- tálom... valahogy megfizetem azt az adót, de most nem tudom. Semmiletteképpen nem tudom! — Nem adóért jöttünk! — vigasztalta ineg- indultan a fiatalabb — hanem a népművészetért... — Azt es megfizetem, ha az Isten éltet — felelte kétségbeesetten Bors Dani, mert nem tudta, mi az a népművészet. — Semmiféle községi rovatallal nem maradok adós... csak adjanak haladékot! — Ne menjen el a szcpeszed Dani! — magyarázta Jóska bácsi is. — Az urak afféle régi, cifra holmit szednek a múzeumba. Pénzt adnak érte. Appedig jól fog! — Ammá más! — könnyebbült meg Dani. — Azokat a gyermekjátékokat szívesen megvesszük... majd a temetés után. Hozza be Udvarhelyre!... No vigasztalást kívánunk! -— búcsúztak az urak. — A gyermekjátékokat? — hökkent meg Dani, de a nagy bajában mindjárt el is feledte az egészet. Odaállott a felesége mellé és lenézett a kicsi karikás ágyra, amelyen játékai közt holtan feküdt egyetlen fia, Kicsidani. Aludt a gyermek is, aludtak a játékok is: a nyolcágú ostor, a kicsi szekér, faökrök, játékkürt és kicsi klánéta. — Te öltöztesd fel tisztességesen! — mondotta szelíden a feleségének. — Én megyek sirásni. Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ezzel az időjárással, de az idén se tavasz nem volt, se nyarunk nem volt. Az ősszel rothadt le a szarvuk a marháknak a sok esőtől s november farkára olyan hideg ütött be, hogy a sziviig lefagyott a főid. Arra osztán jött a hó, de akkora hó, mintha az egész ég reánk szakadt volna. Nem volt könnyű dolga Daninak a sir- ásással. A temető hegyen van, ahol állandóan vág a metsző szól és úgy befutt mindent, hogy a keresztfáknak csak a feje látszott ki. Jó órába telt, mig a hóhányó lapáttal helyet takaríthatott a sirocskának, de azután jött a nehezebbje. Se ásó, se csákány nem fogta a csontkemény földet. A szerszám 6zembe pattogott róla. Fel kellett engesztelni. Giz-gazt, ágat, törmelékfát gyújtott meg rajta, néhány kidőlt, gazdátlan keresztfát is elégetett, sokáig mocskolódott. do a füld úgyis nehezen engedett. — Várhattál volna te es Kicsidani a halállal, legalább tavaszig! — türelmetlenkedett és nyögött a nehéz munkában. Segítsége nem volt. Nem bolondult meg senki, hogy ilyen kudus-senkiért, mint ő, ebben a farkasorditó hidegben egész nap tapodja a havat. Kezei, arca, fülei feketére fagytak, de valahogy áttörte a jeges talajt s mire beszürkült, készen volt a sir. Sietett is, hogy a virrasztásra otthon legyen, bár azért a pár emberért, ki tisztességből éppen csak beütötte az orrát, nem volt érdemes sietni. Pedig Danika szép volt. Kivarrott, himes kicsi inget adott rá az anyja, frissen mosott fehér harisnyát, (meg se volt teljesen száradva) tiszta ünnepi bocskorkát. Tudj’ a fene miért, még az ostorkát is a nyakába akasztotta. A nyele volt egyik felől, a csapója másik felől s a játékait mind melléje tette. Hát azt nem kellett volnál Mindegy no! Ültek csendesen a ravatal mellett s nézték Kicsidanit, kinek a puffadt hasacskája felett a dróton lógó lámpát táncoltatta a szél. Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ezzel az időjárással, de tizenegy óra felé a hó újból omlani kezdett s ropogott a ház a viharban. — A kecskét jól bérekesztetted-e? — jutott eszébe Daninak. — Bé! — felelt az asszony s újra elmerültek Kicsidani szemléletében. Nem zavarta senki, gondolkodhattak. — Nem tudod, mennyit kell fizetni a papnak, kántornak, harangozásért? — kérdezte egy idő múlva ismét az ember. Az asszony megrezzent. — Honnan tudjam! Az ember hátra ült a platten mellé a kicsi likas székre s pipára gyújtott. Azon járt az esze, hogy apiit a pásztorságból szerzett, fogytán van s uj kereset nincs. Itt vhlna a favágás. Igaz, hogy a vágteret még az ősszel ki- nyilazták, de a hó az erdőt úgy megnyomta, hogy tavaszig nem lehet a fához férni. Hiába no! A tél nem szegény embernek vafió! Akinek semmije sincs, az mit csináljon. A pipa füstölt, a lámpa drótja csikorgót*: a halott felett. Az ember loppal az asszonyra nézett. — Te Ámáli!... Vájjon azok az urak mennyit adnának ezekért a játékokért?... ügy sincs, aki jácodjék velük... A viláfj minei 4 fáján ismerik és csodálják a biológiai hajerősitő hatását, mely megszüntet haj. hullást, korpa- képződést és elősegíti a haj növését. Nem piperecikk, hanem gyógyszer; az orvosi tudomány legújabb vívmánya. Kérje „A haj élettana“ cimü könyvecskét. Kapható minden gyógyszertárban, drogueriában és illatszertárban. Főlerakat Románia részére.' Rúzsa HI. Royal Qroperia Cluj-Ralozsgúp, Piata Unirii ZG.
