Keleti Ujság, 1933. november (16. évfolyam, 251-275. szám)

1933-11-05 / 254. szám

8 ei KntnUtsire ——i— Vasárnap, 1933. november 5. Brassói posztó- és divatámgyárak ___ Scherg Vilmos és Társai R.-T. ajánlják az őszi és téli idényre elismeri d:vafújdonságait férfi és női dívatszövetekben melyek a legfinombb és kifofáslalan kivitelük folytán vetekednek minden tekintetben a külföld legjobb gyártmányaival. Gyári lerakat s Cluj—Kolozsvár, Calea Regele Ferdinand (volt Wesselényi Miklós ucca) 24« Herczeg Ferenc életrajza A versed gyógyszerész fiának útja az igazi költő piadesztáijáig — Az iró, aki megértette a tegnapot, a mát és a jövő felé tekint Az előszóban két mondat: „A költő egy életen át szilánkokra tépi és szétszórja magát a szélben.“ „A költő olyan mutatványos, aki vásári bődében önmagát mutogatja..És már szeretettel lapozok rá a regényre, arra a legnagyobb regényre, amelyet iró csak irhát: amelyben az önmaga életét Írja meg. Tudom, nem regény. Emlékezéseknek ne­vezi Herczeg Ferenc. Valóban azok. Szinte adatszerű felsorolása a régmúlt események­nek, fegyelmezett, férfias igazmondással meg­örökített tények, amelyek hozzátapadnak egy emberi élethez. De ez az élet egy iró élete volt, egy költőé, aki képzelete erejével maga is éle­tet teremtett, aki valósággá formálta a mesét és mesévé a valóságot, s talán éppen ezért •— bármilyen szigorú legyen is a tollával, — az ő valósága, az ő élete is mesévé, regényé vál­tozik, akár akarja, akár nem. Mert nincs iz­galmasabb, valószínűtlenebb, kápráztató re­gény, mint a költő élete. Nincs rejtelmesebb csoda annál, mint az, bogy miként bontakozik ki egy gyereklélekből a költő lelke. • A legszomjasabb vágya minden igazi író­inak, hogy megírhassa egyszer ezt a legna­gyobb regényt, talán az egyetlent, amelyet ér­demes megirni. Hogy végre egyszer megmu­tassa magát kendőzés, póz, mesterkedés nélkül, mondván: nézzetek, ilyen vagyok, igy éltem, igy éreztem, igy szenvedtem, igy szerettem, — hogy ne legyen kénytelen átformálni, ellep­lezni, felcicomázni a csupasz valóságot, két- liárom embert egy emberré gyúrni, vagy fel- ismerhetetlenné tenni őket olyan erőszakos vo­nással, amely nem is az övék, csak azért, hogj^ rájuk ne ismerjenek, hogy meg ne bántsa, ki ne szolgáltassa őket: őket, akiket szeret. „Ér­dekel és vonz a gondolat, hogy egyszer álarc nélkül üljek szembe olvasóimmal“ — Írja Herczeg. Ez a gondolat mindnyájunkat érde­kel és vonz. De nem érezzük magunkat elég erőseknek, nem vagyunk elég bátrak hozzá, hogy megvalósítsuk. Herczeg Ferencnek meg­volt hozzá a bátorsága. És megvolt hozzá a bölcsessége, a fölénye, az önkritikája, a ke­mény, hűvös szigorú önmagával szemben, hogy vállalkozzék a legcsábitóbb és legkényesebb irói feladatra. Szentimentalizmus, lira, regé­nyesség nélkül tudta megirni a maga élete ese­ményeit. Tárgyilagos tudott maradni önma­gával szemben. Emlékezéseket irt, nem re­gényt. De az igazság szűrőjén átfiltrált emlé­kek, a sallangnélkiili tények mégis,^akaratla­nul is, regémmé verődtek össze. Kibontako­zott belőlük egy ember, egy költő alakja, — plasztikusan, élethűen, hamisítatlanul. És látjuk Herezeget, az embert, az Írót, tisztáb­ban, emberibben, mintha ellágyult volna a maga élete fölött. Bizonyos: soha iró nem irt még önmagáról ilyen fegyelmezett önkritiká­val, a hamisítástól yaló nagyobb irtózással. Az az érzésem: ez a legautentikusabb önélet­rajz, melyet valaha is írtak. És a legokosabb. * Mintha csak elébe akart volna, vágni an­nak az Írónak, aki majd egyszer, évek, vagy évtizedek múltán megirja az élete történetét. Mintha össze akarta volna gyűjteni számára lelkiismeretes gondossággal mindazokat a való adatokat, amelyekből majd hűen megkon­struálhatja őt, az egykori embert. Lássuk olyannak, amilyen csakugyan volt. Az élete az övó. Képzelet, szellemesség, hódolat, rajon­gás ne hamisítsa meg. „írtak már rólam könyvet. Valahányszor fellapoztam egyet, mindig egy ember lépett kj belőle. De az nem én voltam, hanem maga a szerző, aki az én álarcomat viselte. Az arca néha az enyém vottt, de a lélek mindig másé.“ Nem akart regény­téma lenni más iró kezében. Ezért gyűjtötte könyvbe maga az életét. Mert: „... a hazugsá­gomban is én leszek benne; más, mint önma­gamat, hazudni nem tudok“. A verseci gyógyszerész pöttömnyi kisfia komiszkodik, hogy tudatosan (kíváncsiságból) magára zuditsa a veszedelmet, amelyet apja haragja jelent. • • Majd ott hasal a Várhegyen, ahonnan eltűnődve nézi a távoli kisváros já­tékházait ... Messze tengerekről álmodik: ha­jóskapitány szeretne lenni... Fél az iskolától, ösztönösen irtózik a beosztott, rendszeres, rá kényszeritett élettől... Képzelete minduntalan elragadja, mert ellenálhatatlan ingert érez, hogy meglepje és ámulatba ejtse az embereket. Azt hiszik róla, hogy hazudik: ő maga tudja, hogy igazat mesél... Makacs és hirtelen- haragú. De csakhamar föléje tud emelkedni ön­magának: leküzdi indulatait... Elemista korú ban arról tanakodik magában, hogy tulajdon­képpen mi is az Én?... „Politikai:: hetilapot szerkeszt. A temesvári gimnáziumban számí­tásból megjátsza a vasszo^galmu, de nehéz- fejű tanulót... Barátjai vannak, „ideáljai“ vannak... Majd Szegeden hajókat épit, össze­barátkozik a Tiszával... Itt kezdődik az „er­kölcsi züllése“... Csapszékekbe jár, megismeri a zálogházat... Minden iskolai csínyben részt vesz... Kezébe kerül Jókai: részegen olvassa. Egyszerre forró és színes lesz az élete... Az' után a fehér templomi gimnázium, mint hato­dista kamasz (a könyv legszebb fejezete!)... Birkózás, összetűzés tanárokkal, talan azokkal leginkább, akiket legjobban szeret. Ágaskodik benne a férfi, az önérzet, csiszolódik a jelle­me... Kíváncsisága mohón fordul a nő felé ■— és megbukik latinból... önképzőköri sikerek, vers, hősköltemény, humoreszk... Idősebb bará­tok, férfikorban lévők... Az érettségi vizsga li­dércnyomása. A szabadság!... És Budapest... a jogászélet. Éjje’lezés, léhaság, tánc, párbaj, uraskodás: adósságok... (Hogyan lesz iró az ifjú emberből? Kisiklás utján — mondja Her- czeg.) De színház... színház mindenekíöiött. A Nemzeti és a Népszínház!,.. Ügyvédbojtárság kényszerből, hit nélkül, irói próbálkozások, több-kevesebb sikerrel, önbizalom nélkül... Vá­gyakozás a nő után, az igazi nő után... Egyre szomjasabb irói álmok... Párbaj vétség miatt államfogház és ott, elkülönítve az élettől, örökre szóló frigykötés a tollal... Az első re­gény. Kiadó, honorárium, könyv. Kritika és elismerés. Ez a könyv. • Huszonöt év történeté a kis kölyöktől az íróig. A férfi életének, mondjuk inkább: az iró életének legfontosabb huszonöt éve. Az em- bérré válásnak, a művésszé válásnak, a lelki fejlődésnek sorsdöntő korszaka. Az a kor, amelynek minden kis eseménye, minden apró élménye nyomot hagy az életen, jelt vés a jel­lembe. Az igazi küzdelmek, az igazi sóvárgá­sok, az igazi szenvedések felejthetetlen kor­szaka. Ami azután következik, az kisérleti, gyakorlati felhasználása annak a lelki kincs­nek, amelyet az első huszonöt évben szerez­tünk. Aki őszintén feltárja gyerekkorát, leleplezi önmagát. Csakugyan: én, aki lá­tom és jobban értem őt. Öt, aki nyolcéves ko­rában már „föléje tudott emelkedni önmagá­nak“, akinek huszegynéhányéves korában volt ereje ahhoz, hogy lemondjon a nőről, akit sze­ret. Mennyi okosság, mennyi igaz mondat, ame­lyet szeretek, átérzek, amelyet kincsként zárok magamba. Mondatok, amelyeket megformál­tam én is, élmények, amelyeket magam is át- i éltem (talán minden iró), igazságok, amelye­ket magam is vallók. Tisztánlátás, önkritika, bölcsesség. Egyetlen gondolat, amellyel vitába száll- nék. Vájjon igaza van-e itt Herczeg Ferenc­nek? ,,... az iró tárgyilagos közömbössége, amellyel az életet és abban önmagát is szem­léli. Az iró tulajdonképpen nem éli át, csak o) thatatlan kíváncsisággal szemléli az életet. Ö nem szolidáris egyik emberrel és igy önma­gával sem.“ Csakugyan? Én megfordítva ér­zem. * Az iró, — eddig úgy képzeltem — aki föl­tekint íróasztaláról és visszapillant a múltba, lrógy ott újra megtalálja a maga elmerült éle­tét, pontot tesz müvei mögé s ezzel pontot tesz önmaga mögé is. Lezárja életét. Konkludál, összegez. Megkeresi a dolgok végleges értel­mét, aztán félredobja a tollat: elég volt. De Herczegnél ez nincs igy. Emberi és irói izmai keményen feszülnek, erős kezében friss és fia­tal a toll, erős lelkében fiatal az élet. A mai kor írója, kombattáns, alkotó Írója éppen úgy, mint a volt negyven év előtti kornak. Megérti a mát, ahogy megértette a tegnapot s a jövő felé tekint. „Emlékezéseim“ egy gondolatjel csupán mult és jövő között, nem fáradt elme- rengés, hanem irói penzum önmagával szem­ben, amelyet uj feladatok követnek. És ez a gondolatjel, amely megirt és megírandó müvei közé ékelődik, legértékesebb alkotása. A leg­bátrabb, a legőszintébb, a legomberibb. Ifi. Bókay János.

Next

/
Oldalképek
Tartalom