Keleti Ujság, 1933. október (16. évfolyam, 225-250. szám)
1933-10-22 / 243. szám
KeietMisxg lriu Nyirö József „Szent cirkusz* Az erdő békességét hamar elrontotta Tibód Feri. Olyan jókor jött fel a havasra fejszével a vállán, hogy sapkája, vállai még nedvesek voltak a harmattól. Én és Bence az igazak állmát aludtuk, tűznek hire nyoma se volt, s a szürkeszak áilu erdő is némán hallgatott. A vadak falevél pólyába takarták kicsinyeiket, hogy meg ne fázzanak. A fejszésvállu ember felriasztott. — Benei hó kelj fel, mert nagy baj van! A lehellete beködösitette a szállásunk ablakát, ahogy reáhajlott, de úgy is megüs- mertük. — Te vagy az Feri? Úgy látom még az ágy eflőtt felkőtél — nyújtózkodott Bence a vackán. — No, mi a baj? — Eressz bé, s megmondom! — A hajt nem jó béereszteni a házba! — mókázott Bence, mert jól esett a lelkinek, hogy a vetélytársa, ki elütötte a kéziről a szeretőjét, most az ő ablakán könyörög. — Ne űzd az eszedet te bolond! — sürgette a másik. — Fordul el, amig felöltözöm! — kacagott Bence —, mert erőst szemérmetes vagyok. — Ha Istent üsmersz, ne tréfálj Bence, mert nem hiába jöttem! — kesergett a másik odakinn a virradásban, de az Uz Bence bolond jókedve nem hagyott alább. — Ha nem hiába jöttél, tégy legalább egy kicsi tüzet, s melegits nekem mosdóvizet, hogy vegyem valami hasznodat. A reggel szépen nyiladozott, a kelő nap aranyfirhangot vetett ablakunkra. Azon át láttam, hogy az ember hozzálátott a tiiztevés- hez, de a keze reszketett, mikor a száraz falevélre gyengéden rászórta az apró gályát, s a szürke füst közé dugott arccal életre fújta s lángocskát. — Szép idő lesz — gondoltam, — mert egyenesen száll fel a füst. A tüztevő ember sötéten tördelte a térdén a vastagabb ágakat és olyan szomorú volt mintha egész éccaka vénasszonnyal takarózott volna. Csendesen viselte magát, mert rá volt szorulva Bencére, s csak kétségbeesetten az ajtót nézte, hogy jön-e már az az akasztófára való. Bence annál inkább megváratta. Végre komótosan előállott. — No, mi kéne, ha volna? — ásitozott páráié szájjal. — Az asszony! — nyögött fel a szegény ember. , " Bence megrándult és vészesen elkomo- rodott. — Mi van az asszonnyal te?... A nagy darab ember a tüzbe révülten suttogta, mintha félne hangosan beszélni: — Úgy nézem, hogy a hálálán van! — Istened ne legyen!... — hördült fel Bence. Nem mertek egymásra pillantani. Minda- ketten a tűznek beszéltek. — Doktor kéne! — mondotta az asszony ura. — Az kéne! — mondotta Bence is. — Pénz kéne! — mondotta az asszony ura. — Az kéne! — mondotta Bence is. Az erdő sűrűjéből zaj hallatszott. Minda- ketten odanéztek. A felkelő medve vakarózott, fenyőfához dörzsölte az irháját. A két ember visszafordította a fejét: — Úgy állok, mint az ujjam — panaszkodott Tibód Feri. — Még a csitkót is eladtam az anyja hasából... Semmim sincs... Gondoltam, ha te ki tudnál segiteni... — Én mi az Isten haragjával segítselek ki — töprengett Bence. — Egy krajcárom sincs. — Pedig gondoltam... — Bosszul gondoltad. Az ember suttyomban felém intett a fejével: — Hátha az urfi? ... Bence legyintett. —_ Tetves az es ... Egyformán állunk ... Újra hallgattak, de mindakettőnek fekete volt a homloka a gondtól. Későre Tibód Feri sóhajtott: — Hej! Bence visszasóhajtott: — Hej! Én úgy meg voltam hatva, hogy nem mertem előjönni. A kalyibából hallgattam a beszédüket. Tibód Feri felállott, vette a fejszét. — Akkor hiába jöttem! — Hiába. — No, akkor az Isten áldjon meg! — Isten tartson meg! Három-négy tétova lépés után a fejszés ember visszafordult: — Nem nezed meg?... Egy kicsit hervadt, szegény, de most es olyan, mint egy szép virág. Bence előtt pillanatra elsötétedett a világ, de a fejét megrázta. — Nem nezem meg... — Nem és üzensz semmit?... Hiszé szeretted... hiszé szeretett! Bence először elveresedett, azután elsápadt: — Javulást kévánok! — Megmondom! — Ígérte az ember és elment. Bence leroskadt a tűz mellé. Lábujjhegyen kiléptem, hogy fájdalmában ne zavarjam. Szótalanul tettem oda a kis- üstben a vizet, hogy frustókra puliszkát főzzek. Csak nézte, hogyan öntöm bele a sárga lisztet, fúrok likat a keverőfával a hegyibe, hogyan keverem meg a lábam között, boritonr ki a lapitóra és szeletelem fel a cérnával Hiába toltam azonban elébe, Bence csak a fejét rázta: — Ki tud ilyenkor enni! — Ne menjen el a szépeszed — oktatgat- tam. — A bánattal úgysem segítesz rajta. — Jól mondja! — Én jól! — fújtam a forró puliszkát a körmeim között. Az étel szagára az állataink előjöttek. A rókák lesték, mit lehetne ellopni, az őzek csak finom orrukat mozgatták. A medve késett. — Hó Kántor ur! — szóltam oda neki. — Hol a francba marad? Jött is, de lomha testével feldöjtötte az intentiszteletre használt és a fatörzséhez támasztott keresztet. — Uram bocsáss meg! — szökött oda Bence és tisztelettel felemelte a földre hullott keresztet. Mihelyt a kereszt a magasba emelkedett, az állatok köréje sereglettek. Azt hitték, újból istentiszteletet tart Bence, akinek a látványra a szive meglágyult: — Imádkozzatok érte — pihegte — hátha a ti imádságtokat az Isten jobban meghallgatja! — Amellett egy kicsi pénz sem ártana doktora, patikára, — juttattam eszébe a bajt. — A pénz! — csuklóit össze az erdei ember, s a kereszt szinte reá esett. A vállára vette, hogy megfelelő helyet keressen neki. Különös, megrázó látvány volt, mert úgy vitte a keresztet, mint Krisztus a képeken. Egyszerre, hirtelen megállott. Arca felderült, kiegyenesedett, boldogság verte át a testét, — ~~ — Vasárnap, 1933, október 22 — Meg lesz a pénz urfi! — kiáltott örömmel. — Honnan te? — kételkedtem. — Az az én dolgom! — felelte élénken. Csak néztem, hogy mit csinál. A keresztet kíméletesen letette a tűz mellé, aztán bement a kalyibába. Matatott egy darabig, majd egy lánccal s négy darab hosszú szijjal kijött. A láncot rákapcsolta a medve nyakára, a szijjakra ráfüzte a két őzet és a két rókát. — Ügyeljen rájok, amig felöltözöm — parancsolta nekem és sietve felvette innapi gúnyáját. Ragyogott az örömtől. — Te mit akarsz? — aggodalmaskodtam. — Megyünk kúdulni a városba — magyarázta lelkesen, felindulva. — Kutya legyek, ha össze nem imádkozzuk azt a pénzt... — Értelek! — öntött el a meleg engem is. Uz Bence pülanatiig sem késlekedett. — Jól ügyeljen mindenre, amig odaleszek! — hagyogatott induláskor. A vadállatok nem ellenkeztek. Békésen és alázatosan követték Bencét, aki a keresztet vitte a vállán, éppen mint Krisztus urunk. Levett kalappal egy darabig én is elkísértem. Egész teste facsaró viz volt a nehéz csere- fakereszt súlya alatt, mire beért a városba. Az állatok itt se hagyták cserben. A rókák ugyan ijedten trángatták a szíjat, az őzek remegtek, a medve morgott, — de az a szokása a medvének —; mindazonáltal mentek, men- degéltek, amig a piacra nem értek. Akkor már egész tömeg követte Bencéjé- ket, tisztes távolból. Az erdei ember nem szólt senkihez egy szót se, csak ment a térségig, s ott megállott. Az emberek kiváncsian lesték, hogy mit akar. Bence nem sokat teketóriázott, hanem jókeményen beleszurta a keresztet a földbe, a kurtija ujjával megtörülte gyöngyöző homlokát és azt mondotta: — Imádkozzunk! Az emberek közelebb nyomultak és egymás hátán át lesték, hogy mi történik- Az állatok azonban az Istennek sem mozdultak. Sem a rókák, sem az őzek, sem a medve. Bence meg- rugta dühében: — Kántor ur, imádkozzunk! A medve csak a száját vicsoritotta, de nem mozdult. . , , , Az emberek" kacagtak és csúf tanácsokat adtak Bencének. Erre Bence mérgében levette a láncot a medve nyakáról, hogy a tömegnek eressze, s a rókákat, őzeket is eloldotta. Az emberek ijedten hátrarebbentek. A szégyen ölte meg Bencét és már emelte a fejszét, hogy ott vágjon össze medvét, őzet mindenfélét, mikor eszébe jutott, hogy Emre Julis a halálán van. Keze lehanyatlott, a fejszét elejtette, szemei elködösödtek, s már nem látta a gúnyolódó, kacagó embereket, de érezte, hogy egyedül van, senkinek a lelke meg_ nem esik rajta, ezen az egész földön egyetlen jó szó sem termett számára- Kétségbeesetten a keresztre emelte szemeit és nézte. Nem látott, nem hallott semmit, csak nézte. Olyan volt, mintha igézet szállotta volna meg. Pillanatra csend lett- Elsőnek a medve mozdult fel, odacammogott a kereszthez, két lábra állott és áhitato- san ráfüggesztette szemeit. A rókák is elszé- gyelték magukat és óvatosan felsorakoztak a kereszt lábához- A két őz úgy állott ott égre emelt harmatos szemekkel, mint két szelíd apáca. A látványtói pillanatra mindenki elnémult de aztán felharsant a taps, a tetszésnyilvánítás, akik későre értek oda, izgatottan kérdezték: — Mi történik itt? Mi van itt? — Szent cirkusz! — találta ki valaki a gúnynevet, mire jóízűen felkacagott a tömeg és zajongott: — Hogy volt! Hogy volt! Újra! Mégegy- szer! Bence megrándult. Szégyenpir borította az arcát, de eszébe jutott a halálos ágyán vergődő asszony és koldulásra nyujtotta'sapkáját. — Segéjjenek meg valamivel jóemberek. Egy szegény asszony halálán fekszik, nincsen pénzem doktorra, patikára! — Ne dumálj — kiáltott valaki a tömegből. — Előbb lássuk a szent cirkuszt! Bence letört, mintha szivén rúgták volna. Az emberkor első sorában egy férfi botjával megbökte a medvét és ráparancsolt, ahogy Bencétől látta: — Kántor ur — röhögött — imádkozzunk! A medve mérgesen ketté morzsolta a botot,
