Keleti Ujság, 1933. augusztus (16. évfolyam, 173-198. szám)
1933-08-08 / 179. szám
'Kedd, 1933. augusztus 8. keietiBjmg Koldus-nóta fiépmüvészeti tanulmányúton a székelyek között III. (Székelyudvarhely, augusztus 7.) Alkonyo- <iik. A népek hazatakarodtak a mezőről. Ülök az országút szélén egy bogos vackoría alatt a siklódi határban. A szénaillat szinte színesen lebeg át a völgyeken. A hegyek, erdők köröskörül sötétben fekszenek a földön. Az ég már megzavarodott fölöttük. A hátam mögött, távolabb keserves, elnyújtott koldusnóta üvölt fel: ,Rég megmondtam nektek. Jól meghallgassátok! Szegény magyarokat Ne sujtogassátok, Mer* megver az isten Azt jól gondolhassátok!" — Ez a koldus, vagy bolond, vagy nincs elég esze! — gondolom magamban. —- Kinek énekel, mikor senki sincs a mezőn! Kit akar meghatni? Kitől akar valamit kisirni?... Kacagni való bolond! A szénaboglyák szive ugyan nem esik meg rajta! Hogy engem nem láthatott meg, azt onnan is látom, hogy megrezzen, mihelyt észrevesz, elhallgat és igyekszik arra se nézve eltűnni. Furcsa koldus, annyi szent. — Idejöjjön kend, hallja! — akasztom meg. Kénytelen-kelletlen odacammog. Nagydarab setét, szőrös ember. Keze, lába ép, szemei hatalmasak, nincs semmi testi baja, csak rongyos, viharvert, züllöttkülsejü, mezítlábas. Koldus. — Jestét! — dörmögi. A kalapját nem billenti meg, mert az nincs neki. Koldusnak nem dukál. — Hogy hívják? — Máté Péternek. — Hol lakik? — Az én házam az ország útja! — feleli mogorván. Arca cserzett, kezei feketék, haja szennyes fehér. Hatvanon felül van, de nem kérdezem meg. Nézem, vizsgálom. Az ember zavart, ellenséges, igyekszik szabadulni tőlem. Az is feltűnik, hogy tőlem nem koldult. Egy szóval sem. — Ne siessen. — marasztalom. — Maga magyar ember? — kérdezi lassan. — Az én. Miért kérdi? Megnyugszik és leül mellém. — Azért, — tudja — mert a magyarokról énekeltem... — Nincs amiatt semmi baj! — nyugtatom meg. — Muszáj, hogy igy énekeljek... de csak akkor szoktam, mikor nem hallja senki. — Hát a faluban, hogy szokott? — Ott a „Szegény magyarok“ helyett „szegény árvákat“ énekelik. — Mindegy az! — mondom. — Tiszta igaza van! Orcája felcsillan, s a szőr-átalvetőt kiemeli a nyakából. Ez a jele, hogy bízik bennem. — Kát maga ki fék*, miféle? — Csak olyan magaféle. Én is a magam nyomorúságát árulom. Leirom — tudja, •— s akinek tetszik, megveszi, ki nem veszi, elhagyja. — Értöm — bólint Máté Péter. — Maga istóriás ember. — Az az! — ujulok meg, hogy végre tisztességes foglalkozásom van— Láttam effélét, a vásárokon. — Jól mondja! Jól! — melegedem hozzá. _ — Osztán jól megy magának? — érdeklődik. — Csak úgy, mint magának, bátyám! — Akkor megette a fene! — keseredik el. — Nincs pénz! Senkinek sincs! Egész napi „keresetem“ csak ez a pár darab kinyér! És keserűen kifordítja az átalvetőt. — Igende a nyakában teli van a zacskó! — ellenkezem. Restelkedik, hogy erről megfeledkezett. — Ezt a marék puliszkalisztet itt kapám Siklódon. — Az is jó! — felelem. — Megfőzi az asz- szony. — ö tudom, hogy már nem! — sóhajt. — Meghalt?- A meneküléskor. Tizenhatba. Pesten elnyomta a vonat... Fél kezével akkor is a gyermek kézit fogta. Akkor is, mikor levágta a vonat. Nem akarta elereszteni... Szerencsére a gyermek megmenekült. Megborzadok. — Hány gyermeke maradt? — Nekem négy! — mondja szelíden, — Nagyok? — Eddig felnőttek. — Mért nem húzódik hozzuk? Elgondolkodik és lassan lesüti a szemelt. — Hiszen tizenhét esztendeje őköt keresem... Akkor elsodródtam tőlük a háború miatt... Nem tudom élnek-e, halnak-e. Én többet az életben egyet se láttam-.. Isten segélje őket, ha még élnek!... Egy kicsi házam volt, s egy két vékás födém hozzá. Eladtam. Rájok fordítottam... Minden elment, s én itt maradtam, az utón. Az utolsó koronámmal megvettem azt a nótát, akit hallott, s azóta kudulok. — Megvette? — csodálkozom. — Meg. Egy másik öreg kudustól... Neki még maradt... Volt még neki egy ennél szebb, de azt nem adta... „Nekem is kell, hogy ma- rodjon valami“ — aszonta. — Ez is szép! — vigasztalom. — Az, de a másik szebb volt. — Tudja mit Péter bácsi? — mosolygok. — Adja el nekem ezt a ótát! Megveszem, jól megfizetem. Megbotránkozva, haragosan húzódik el tőlem. — Hát én akkor mi a tüzlangjából éljek meg! — Magának adom az én nótámat! — Az hogy van? — néz fel bizalmatlanul. Nekihuzózkodom az éneklésnek, s amilyen szivrehatóan csak tudom, elfuvom neki. „Megyek a* utón lefelé, Senki sem mondja, jére bé!“ Tiltakozva rázza a fejét. — Nem szép! — Nem szép, de igaz! — védem a saját koldusnótámat. Szinte hevesen torkol le: — Nem es igaz! Hogy mondhat ilyent!... Lelkesen körülmutat a hegyek felett, amelyek a Székelyföldet rejtik. — Lássa-e? Én akármerre menjek, engem mindenütt béhivnak! — Szépen el is gazdagodott! — kacagok fel. A koldus megdöbben. A fűben ott hever a pár kenyérdarab, amit az átalvetőből kiöntött a virágok közé. Reszkető kézzel emeli fel az egyik fekete karajt — Hát ez mi? — Kenyér! — mondom értetlenül. — Kell-e ennél több! — rivali rám boldogan. Szégyentilten lehajtom a fejemet. Észre sem veszem, hogy közben besötétedett. A hegyek fölött fekete felhők nyomulnak elő. Máté Péter felemelkedik. Az átalvetőt a nyakába ölti. Útra készülődik. — Megy már Péter bácsi? — mondom szelíden. — Az üdő előrehaladt — válaszolja. — Jéc- cakát adjon az isten! — Adjon az Isten! Görcsös botját kezébe veszi. — Most merre megy? Körülnéz. Három leié is vezet az ut. Lát: szik a tartásán, hogy nincs határozott, célja — Nekem mindegy! Mindenütt vannak jóemberek!.. Nohát az énistenem viseljen gondot magára! — Köszönöm. Magát se hagyja el Péter bácsi! Némán kezet fogunk. A koldus elmegy, én még visszaereszkedem a fűbe- Nézem az utat. A koldus mind kisebb lesz rajta, végül megsemmisül, elenyészik, de akkor felcsendül fakó, bus nója: ■ „Rég megmondtam nektek... Szegé,ny magyarokat Ne sujtogassátok!..." Elgondolkodva bólogatok a távolodó nótára. — No menjünk mi is haza! — biztatom magamat. Nehéz, keserű és mégis meghatott a szivem. Lehet, hogy a koldust irigylem. Gyermekes ötlet jut az eszembe. Rákezdem az én nótámat hogy: „Senki nem mondja jere bé!...“ Ez az igaz! Végigmehetek szép Erdélyorszá- gon és senki sem mondja jere bé. Éhen halhatunk egymástól. Ezrek vesznek el naponkint, kiknek nincs jelenük, nincs jövőjük, nincsen reménységük. Hazudsz, te vén koldus! Nótával akarsz te köztünk élni? Ostoba öreg te! Ezen a földön ugyan kornyikálhatod, hogy: „Szegény magyarokat ne sujtogassátok!...“ Dühösen veszem a kalapomat és a ruhámról lepallom a mező maszatját, földet, ráragadt virágport. ... De mi van a zsebemben, amibe a kezem beleütődött?... Egy darab kenyér... Egy darab kenyér, amit a vén koldus észrevétlenül lopott bele... Kenyér... Fekete, tippadt, száraz, áldott, szegén3% igaz, szentséges istentest, koldustest,.. Kenyér... Az erdőn, kaszálatlan füvön szellő suhan ■végigA tücskök lassan szólni kezdenek. Este van... Nyirő József. Az adókivetésnél jobban védheti az érdekeit, ba ismeri az uj adótörvényt. Magyar fordítása kapható Dr. Mandel Fordító Irodában, luj, Memorandului 24. Ára 60, vidékre 70 lej. Könymapi rendkirfil fetszefős kiállításban jelentek meg; Ezek a könyvek egészen olcsó, díszes kiállítású magyar regények, az író arcképével díszített átköíőszalaggal ellátva. A kitűnő papírra nyomott, rendkívül kelendő magyar regények könyvnapi ára valódi angol egészvászonkötésben kötetetenként Krúdy Gyula: Heltai Jenő: Bibó Lajos: Szitnyai Zoltán: Móricz Zsigmond: Forró mezők Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó Boldogult urfikorombaa Álmokháza Kétlelkű szerelem Aranykarika szállítja a kiadóhivatala Siessen megvenni inig a készlet tart. Vidékieknek is a pénz és 10-— lej portó előzetes beküldése esetén azonnal „KELETI IJJSA«“ Cluj-Kvár, str. Baron L. Pop (Brassai u.) 5. te.
