Keleti Ujság, 1933. augusztus (16. évfolyam, 173-198. szám)
1933-08-06 / 178. szám
íVasárnap, '1983. augustius 9. írja Nifirő József Bence rendezi oz adósságát Még a jő pénzvilágból maradt Hz Ben-' eének az az ötven forint adóssága, ami miatt sokat szorongatta a zsugori Csicses Mózsi. Legalább hússzor megjárta a havast a pénzéért, de hiába könyörgött, fenyegetőzött, átko- zódott olyan mérgesen, hogy füstölt tőle a szája^ egy lyukas krajcárt sem tudott Bencén felhajtani. Végül elkeseredésében kijelentette, hogy addig tapodtat sem mozdul a nyakunkról, amig pénzt nem lát. — Itt jó helyt van! — álszenteskedett Bence és mindenképpen a kedvében járt a vén embernek, hogy a szivét meglágyítsa és újabb haladékot kapjon* Mózsi bá azonban nem tágított. Öles, kemény, szilárd vén ember volt a köldökéig lógó bajusszal, nyerges orrú öreg pogány, akin nőm fog sem betegség, sem időjárás, semmi veszedelem, ügy evett, mint a farkas. Ami kicsi kőtségünk, szalonnánk, kenyerünk, túrónk, miegymásunk volt, pár nap alatt felfalta. — Ha ez igy tart, éhen dög! i k ’ — mérgelődtem Bencére, de ő sem tehetett semmit, mert adós volt, aki a hitelező kezében van. Vigasztalásul egyet-egyet hunyorított nekem, de még a száját sem merte feltáltani. Teljesen ki volt szolgáltatva a vén Csicsesnek és vakon teljesítette a parancsait. Halat, rákot fogott neki, gombát szedett, fát hordott, ágyat vetett s még a csizmáját is kitakarította volna, ha mondta volna. Nagy erkölcsi fölényben volt az öreg Csicses Mózsi. Harmadnap estefelé azonban hozzám sün- dörgött Bence, s titokban megsuttintotta, hogy ha jót akarok, a tűzhöz közel ne üljek. — Baj van Mózsi bá! — kezdi egyszer fe- neszomoruan. — Itt van a veszedelem-napom. — Miféle „veszedelem-napod“? — herkent vissza Mózsi bá. — Én táltos vagyok, — tuggya-e?... — Mi a fittyfene vagy? — Táltos. — Hijj a nemjóját — ütközött meg a babonás vén ember — az szernyii baj! A táltosok nagy veszedelmet szoktak zúdítani arra, akinek baja van velük. Tudta ezt jól az öreg Csicses és eleget is vakarta miatta a fejét. Uz Bence álnokul tovább izgatta. — Azért mondom, hogy ne ijedjen meg, de én ma éccaka farkassá, s medvévé változom. Osztán ne legyek hibás, ha széjjel találom tépni! Az öreg nem akarta hinni. — Honnan tudod? — Mindenféle jelek szoktak történni velem, ha az uj hold feljön! — rémitette Bence. Az uj hold pedig már látszott is a fák mögött. Csicses Mózsi reápillantott és a fejét rázta. — Nem hiszem, Benei! Soha se hallottam rólad, hogy tátos vónál. Ha térgyenállva megesküszöl,, akkor sem hiszem! Uz Bence, mintha nem hallotta volna, — könyörögni kezdett: — Az életem forog kockán! Ne bántsanak se farkasképiben, se medveképiben! Mózsi bá átlátott a szitán. — Én innen addig el nem megyek, ha sár- kánykigyóvá változol se, — amig a pénzemet meg nem fizeted! Bence vésztjóslóan nézett rá. — Én figyelmeztettem! Hibás ne legyek! Válaszra se érdemesítette a vén Csicses. Magabizón utolsó szalonnadarabunkat sütni kezdette a tűzön. Nagy lelkinyugalommal ágat vetett a tűzre, hogy láson a világánál, de alig kapott bele a lang az ágba, egyszerre a tiiz fényes, vakitó lobbanással felrobbant. Félbaju- szát le is perzselte Mózsibának, aki ijedten hányát esett. A sok szén, tüzes fadarab köröskörül hunyorgott. — Má‘ kezdődik! — jajdult fel Bence. Pillanatra magam is meglepődtem, bár együtt töltöttük volt meg puskaporral a kifúrt ágakat, hogy ha olyan vendégünk lesz, legyen amivel megtréfáljuk. Vén Csicses sápadtan tápászkodott fel és káromkodva rázta ökleit Bence felé. — Fel akartál vettetni, te sátán onokája, de én addig neţn nyugszom, mig tömlecbe nem juttatlak! — Menjünk be a házba! — didergetţ Bence. — Nem szerencsés most idekünn lenni. Jaj! Jaj! Már közeledik az átváltozásom! Olyan dermesztőén tudta mondani, hogy vén Csicses is jónak látta behúzódni a galyi- bába, de ott olyan setét volt, hogy az ember az orráig se látott. — Gyújts valami világolót te országos gazember — üvöltött rá Bencére, aki hozta is az előre elkészített „csudalámpát“, de mindjárt szabadkozni kezdett. — Én meg nem gyújtom a világ sürü kincséért se, mert mind fej nélkül maradunk. öreg Csicses azonban ettől sem akart félni. — Hocc ide! Meggyujtom én, ha te nem! Kilépett az ajtón, s a lámpához hozzá értetett egy lángoló favéget. Büszkén behozta és letette a meztelen fenyőfa asztalra. Alig nézett körül, rémülten felorditott. —Jaj! — és hányta a keresztét, »—> Ez nincs Isten hirivel! Nagy csuda is történt velünk. A lámpa égett, láttuk is egymást, de egyikünknek sem, volt feje. Meg voltunk dermedve a rémülettől Én azonban Bencével csak éppen a látszat kedvéért mutattam a kétségbeesettet, mert Bence megtanított volt rá, hogy ha olajjal kevert ként töltünk a lámpába, egyik a másiknak fejnélkül látszik. Ki nem hiszi, próbálja meg. Vén Csicsesből erre már kifogyott a bátorsága Egyálló helyzetéből mozdulni se tudott. Bence tovább rémüldözött. Csak a hangját hallottuk» mert a feje nem látszott. Fej nélkül hol hozzám, lépett, hol Csicses Mózsihoz. — Ne ijedjenek meg, mert mindjárt átváltozom. Érzem, hogy változom. A hátam már szőrösödik... És kísértetiesen elkezdette nekünk tanítani a „vadnak száját megkötő imádságot“ amit egy régi javaskönyvből én olvastam volt fel neki. , . , „Hol vagy szent Farkas püspök? Zárd el szent Jordán vízinél az oroz tolvajt. Fene fakó fogát kulcsolja bé szent Abrahám püspök A kacagástól fuldokoltam, de a Mózsi bá lábai úgy reszkettek a harisnyában, mint a kocsonya. Furcsa látvány is volt, ahogy fej nélkül összekulcsolta katolikus módra a kezeit s rebegte: — „Hol vagy szent Farkas püspök?“... Ennél az egy mondatnál nem is tudott többet megtanulni hirtelenében, de ezt aztán mondotta sürü egymásutánban és észre sem vette, mikor Bence kiosont, hogy magára ve« gye a farkasbőrt, aminek a feje meg volt egészen. Nagy fifikával tömte volt ki Bence unalmában még a télen, s két üvegszemet is tett neki. Még a természete is elhagyta a szegény szerencsétlen Csicses Mózsit, mikor nagy csörömpöléssel betört a kalyiba apró ablaka, a farkasfej bevicsorgott rajta s a Bence hangján megkérdezte: — Hogy van kied Mózsi bá? Az öreg ember rémült ugrással nekiszökött az ajtónak és szinte fellökte a medvénket, akit Bence ültetett a küszöbre őrnek. A szerencsétlen Mózsibát elhagyta az ereje. Tehetetlenül roskadt le a földre. A medve morgott az ajtóban, a farkas hörgött az ablakban, ő pedig, szörnyű rémületében fohászkodott: — Könyörülj rajtam szent Farkas püspöki — Én igen, ha kied is könyörül rajtam -v hallszott a Bence hangja. ■— Mit akarsz lelkem fiam? —■ pislán tott fel a reménység a vén emberben. — Kendőzni akarom az adósságomat! — felelt Bence természetesen a farkasálaro alól, — Ne fizess nekem semmit édesjófiam! — könyörgött Mózsi bá. — Csak élve eressz haza valahogy... Oh^zent Farkas püspök! — Igende ha nem fizetek kied béperel! —» folytatta konverziós tárgyalásait Bence. — Én osztán sohase! — fogadkozott aa öreg. ,| — Akkor jó! — nyugodott meg Bence — a kötelezvényt elhozta-e magával? ^ jutott az eszébe a formai biztosíték is. — Én biza otthona felejtettem! *—• vallotta be az öreg. # — Akkor nem tudok kieden segíteni i—, sóhajtott Bence tele részvéttel. — Elégetem otthonn! — fogadkozott Csicses bá. — Azt úgyis kell — enyhült meg újból a Benei hangja, amitől az öreg ismét bátorságot kapott. — Oh menj el Bence az ablaktól! <—> kérlelte. I : , Hl* 1 Még egy utolsót formaképpen örditott Bence az ablakból, s mindjárt el is tűnt a farkasfej. Jókedvűen, sőt kedvesen lépett be Bence a szobába kezében égő gyertyát tartott, s a lámpát elfujta. — Isten fizesse meg, hogy megváltott a farkas képiből — áldázódott, hálálkodott. Gyalázatosán nézett ki a vén ember. Minden szin eltűnt az arcából és úgy el volt erőt- lenedve, hogy mozdulni se tudott. Bence felölelte a földről, ahova lecsúszott volt és ráfektette az ágyra. Szemeit lehunyva, fáradtan pi- hegett az öreg, de nem mert ellenkezni. Ravasz vén ember volt, most ő kezdett a Benei kedvén ben járni. Szeliden megkérdezte: — Mióta van rajtad ez a betegség fiam? — Engem bizony ezzel együtt, szült édesanyám. — Elég rosszul tettel Bence továb rémitgette, hogy teljesen megpuhuljon az öreg. — Nekem olyan erőm van, Hogy akire, rá- léhelek abbahejbe kővé változik. — Bár elvenne az Isten — mutatta a részvétet Csicses bá — hogy ne szenvedj annyit!... Hogy megyek én innen haza! — tépelődött, de Bence mindjárt ajánlkozott, hogy hazaviszi medveképiben. — Az urfi felköti a hátamra, a mindjárt otthonn leszünk. — Inkább itt maradok — húzódott a falnak féltiben. — Soha nem ültem medveháton. ■— Akkor egyebet mondok — ajánlotta Bence az uj kutyaságot. — Van nekem egy iros iskotojám. Abból ha megkenem a tompo- ráját, mindjárt seprüt érez a lába között, s az a fák tetejin pillantatra haza viszi, de — keresztet ne vessen, hátra ne nézzen, mert akkor lezuhan, s kitöri a nyakát!.« — Jobban szeretem a földön járni — tiltakozott az öreg. Bence sem erőltette tovább, mert már késő volt s álmosok lettünk. Az öreg a sok izgalomtól fáradtan hamar elaludt. Bencével még egy kicsit kacagtunk s aztán mi is elcsendesedtünk. Másnap reggel elsőnek a vén Csicses ébredt. Rövid alvó volt, aki azt tartotta, hogy minden szemnek elég egy óra. Olyan nyugodtan viselkedett, mintha semmi sem történt volna vele. Jóízűen falatozott és sütkérezett a tűz mellett. Már világos volt mikor útra készülődött. Felöltötte a tarisznyáját, vette a horgas botját, s a végivel megdöfődte az alvó Bencét. — Én megyek te! — Jól teszi Mózsi bá! <— örvendett Bence. Az Isten segijje! — A farkasbőrt, amivel ijesztettél elviszem. Eléggé megszógáltam az árát. — Mit beszél? — kunkorodott fel Bence a földről, ahol aludt. Az öreg azonban nem szaporított sok szót: — Ne mond, hogy rossz ember vagyok. A kamatokat mind elengedem, de ha a tőkét meg nem fizeted, csendérekkel vettetlek ki a havasról. Bencének leesett az álla. Soha életemben olyan butának nem láttam, mint akkor.«. ',
