Keleti Ujság, 1933. augusztus (16. évfolyam, 173-198. szám)
1933-08-13 / 184. szám
KElETlUjSSG Vasárnap, 1933■ augusztus 13. Pesti terelek Cserkészek (Budapest, augi. 12.) Két nap múlva zárul a gödöllői dsembotri. Ma még a cserkész uz uralkodó csillag. A dsembori jegyében állunk és a legnépszerűbb ember e pillanatban Baden Po- wöll generális, az öreg Bi-Pi. Pest magához ölélte a cserkészeket, reggel, ahogy a szemünket kinyitjuk az első: milyen idő van, mi hir Gödöllőről? A város az utolsó két hét alatt két egyenlőtlen részre oszlott: aki már volt Gödöllőn és aki csak most készül. Vidámságot hozott a dsembori és megszínesítette két-három hétre ezt a várost. Az ucca- sarkokon magyar-angol újságjukat árulják, s a gödöllői kalauzt, a hirdetési oszlopokon virítanak a plakátjaik, az ujságosbódék üvegfala rpögött a képes újságok címlapjain cserkészek mosolyognak, a reklámok csekészfigurákból állanak, s megtelnek velük a kirakatok: a cserkész csak ilyen meg ilyen sósborszeszt használ, cserkészek nálam vásároljatok, a cserkész csak ezt meg ezt a fényképezőgépet hasz- lí I Íja, a cserkész csak iksz-ipszilon-íéle csokoládét eszik, a cserkész zsiletpengét, öngyújtót, fürdőtrikót reklámoz s a papirkereskedések kirakataiban cserkész levelezőlapsorozatok és dzsembori térképek, cserkész itt, cserkész ott, cserkész mindenütt. Vidéki cserkészek jönnek-mennek, akik ha nem is vesznek részt dsemborin, de megnézik, az uccákon minduntalan felbukkan egy- egy kis cserkészcsapat s az ucca szeretettel nézegeti őket. Ök büszkén mászkálnak a városban és hagyják szeretni magukat, A dsmeborira persze igen sok külföldi társaság érkezett, az autócarrok egész nap alá-fel robognak a fellobogózott uccákon, s mindez valami olyan jó pezsdiilést hozott, derűt és egészen optimista jóérzéseket. Pest hálás érte s jókedvűen rájuk nevetgél. És a Mester uccuban, egy kis füszeráj kirakatában a következő felírás olvasható, csak úgy: éjjenek az ossz- cserkészek, hip, hip, liurrrá! A Newyork kávéház előtt pedig viharvert öreg hordár áll, gyanúsan fehér karszallaggal. A karszalagra ezt pingálta rá tintaceruzával: Interpreter francois, deutsch. Kérdem tőle: — Mondja, fordult már magához valami francia vagy német? — Á, — legyint — idegen egy se volt. De minden második ember megkérdezi, hogy • volt-e már. Unom. Költözködés Közben költözködtünk — negyed volt — s megmutattuk az idegeneknek a szegényebb felünket is. Ki költözik augusztusban? A szegény ember. A rendes népség elintézte május | ban. Most nem butorszállitók dolgoztak, ó nem. ! Az egylovas stráfkocsi már lukszus, most azok költözködtek, akik kis szekérrel maguk cipelik kevéske holmijukat. Úristen, micsoda holmi! Nyomorék vaságyak, rokkant szekrények, cal- rangos diványok felvonulása volt ez, jaj de szegények vagyunk. Mintha a fellobogózott város kifordította volna magát, hogy megmutassa a gyomrát, nézzétek milyen üres, hallgassátok, hogy korog. Ember huzza a kiskocsit, gyerek tolja, s asszony viszi utána a foltos tükröt, Fehérkesztyüs forgalmi rendőr imitt amott útkereszteződéseknél emberséggel feltár- tóztatja az autókat, mig a szegénység felszedi az elpotyogó holmit — rozzant stelázsit, rongyos dunnát, miegymást — még segít is, derék rendőr, köszönöm. Rendőr Hol vannak már ezek a rendőrök a régi vicclapok andrisairól! Jó fellépésű, urimodoru tip-top fiuk. Ha kérdezel valamit, olyan hap- tákot vágnak, mintha legalábbis generális volna az a civil, aki az iránt érdeklődik, hogy hogyan jut ki villamoson az Orczy útra. Nőknek még egy-egy bonvivános meghajlás is jár. Németül, franciául, angolul tanítják őket s főkén! arra, hogy tiszteljék a járókelőket. Hogy mi minden tartozik ma egy megértő forgalmi rendőrre... hát ezt például el kell mondjam, magam láttam. Ahol az Andrássy-ut a Vilmos császár útba torkollik, igen forgalmas helyen, áll egy rendőr. Fiatal, jókiállásu ember. Mig az elrobogó autósorra várok — nézem. A járdán három gyerek jön kézenfogva. Mint az orgonasipok. Olyan nyolc-hat-öt éves formák, három kislány. A legnagyobbik egyenesen a rendőrhöz irányítja a menetet, felágaskodik hozzá. — Rendőr bácsi kérem! — renrőr lehajol, félszeme rajtuk, félszeme az úttesten, keze a lámpát irányitó fogantyút tartja. — Rendőr bácsi kérem, ha anyuka jön tessék megmondani, hogy mi átmentük Havasékhoz, frájlány ottmaradt, Anyuka is majd jöjjön át Havasékhoz. •— Jó fiacskám, jó, rendben van — s a három gyerek el. Havasékhoz. Kérdem a rendőrt, hát ilyesmit is vállal? — Ó, hogyne! — nevet. — Ismerem őket jól. Itt laknak a gróf Tisza István uccában. Most majd kilesem, ha jön az anyjuk és megmondom neki, vagy lehet, hogy ő jön amugyis és megkérdi, hogy mi van a gyerekekkel. Sok ilyen kuncsaftom van. A gyerekek meg akárhányszor itt állanak körülöttem, különösen fiuk, forgalmi rendőrséget tanulnak s áll a poszton. Nem is olyan régen még ijesztgették vele a gyerekeket, megállj majd odaadlak a rendőrnek — áll a poszton, homlokáról ömlik a verejték patakokban — meleg van —; mondja — mert még ott állok és udvarias ember, szóval tart, nem hagy csak úgy bámészkodni, mulattat. Elutaztak az emberek Meleg van igen, aki teheti elutazik. Illetve már elutazott. És sokan tehetik, ugylátszik, mert állítólag soha annyian nem mentek nyaralni az utóbbi időben, mint épen az idén. Ennek két oka van, az egyik az, hogy az emberek rájöttek a kis falvak, a csendes pihenés izére. Pestkörnyéki falukban 15—25 pengőért kétNAEL FERENC* Kolozsvári séták AKema A lelkem, Isten madárkája, áhitatmagot szedeget s mint madáröse megcsókoljs az alamizsnád szent kezet. Majd a fehér Asszonyhoz röppen körötte mennyi jaj kövült, ó, az ajkak most is jajoznak ahoz, ki mindig könyörült. En nem panaszlom éltem sebé* Istenölbe hajtom fejem és a Madonna kőarcának mosolya tükröz lelkemen. Fellegvár Alattam háztenger. Vén Szamos Most búcsúzik tőlük a nap. Halkuló zajban autó bug a sétatéri fák alatt. Öreg harang jóestét köszönt s mint apró jánosbogárkák itt is, ott is lassan kigyulnak sápadt fényű villanylámpák. Bár én is sápadt fény lehetnék adhatnék csöppnyi világot. A város hallgat... Ej tündére ráterit csillagpalástot. Hazsongárc! felé Lassan lépni, lépegetni meg-megá.llni, visszanézni, multbasuhant percek mézén, ürmén egyként éldegélni. Nem bánni, hogy ablakokban virág virít most is — másnak, békéit szívvel mosolyogni szelíd őszi hervadásnak. Nem kergetni uj tüzeket illatozó halk estéken s egyszer majd az életkaputr átosonni észrevétlen.* három tagú család kap lakást. Persze nem fürdőszobásat, nincs villanyvilágítás, de viz van, levegő van és nap van, s az élet aránylag olcsó. A másik ok az, hogy tele vagyunk akciókkal. Néhány összegyűjtött pengővel, társasutazási alapon, el lehet menni két-három hétre Londonba, Parisba, Olaszországba, bárhová. A város azért tele van, mert kaptunk az elutazot- tak helyébe angolokat, franciákat, olaszokat. Pesten az maradt, akinek vagy sok dolga van, vagy nincs pénze. Szerencsém lévén, mindkét kategóriához tartozni, birkózom a hőgutával és élvezem az idegenforgalmat. Jelzem, azért mi vagyunk többségben. Bormérés az Adria hajóhoz Ödöngök a forró házak között és nézegetek. S találok például egy cégért, ami megállít. Egy Sándor uccai kocsma málló vakolatu, sárgára meszelt falára mázolva: „Bormérés az Adria hajóhoz.“ —s rohan a hajó a kék tengeren, fehér tajtékot túrva. Gyarmati áruk és vegyes fűszerek a Szere- csenhez... Déli gyümölcs a jókedvű szicíliaihoz... polgári kávémérés a derék nemzetőrhöz... a Kedélyes hollandushoz... öreg cégérek esőmosta, szélrepesztette, szinehagyott tábláiról va lami ódon levegő árad a villamos csilingelősén, autóbusz tülkölésén, motorbieikli puffogásán által s romantikus hangulatokban ringatja az embert. — Korszakok útmutató táblái ezek. Megvolt a cégérek világában a nemzetek divatja, amikor a franciához, az angolhoz, a némethez cimződtek a krájzlerájok és kávémérések. Volt idő, amikor a városok domináltak: Konstantinápoly városához... Londonhoz... Paris városához. Harcias idők jeléül marcona pikturák lepték el a boltok ajtait, a macedón felkelőhöz, a búr szabadságharcoshoz, a bátor gránátoshoz. Majd ismét az állatvilág előke- lőbbjei kerültek élre s a jámbor fűszeres az oroszlánhoz címezte gyömbéres fiókjait és ecetes hordóit s a Tigrishez, a Jaguárhoz. Mindezek elmúltak. A suszter ma Lux-nak nevezi boltját, az őpitész Betonit-nak Elektri- ka, Metallum, Ferroglobusz az uralkodó nevek, Silexnek. hívják az edényt, Universumnak a nyomdát és főként mindenki király. A suszter Cipőkirály, az asztalos Butorkirály, Nyakkendőkirály, Kalapkirály, Órakirály. Hiszen az idők múlnak és valamikor ezeknek a ma vassal és üveggel dúsan hivalkodó neoncsöves portáléknak is meglesz a maguk ódon zamata. Hogy akkor mi lesz uj? Ki tudja? S itt rohan a hajó, a Sándor uccán, az Adria hajó. Ki tudja mi közössége volt annak a régi kocsmárosnak, aki a cégért festtette, mi közössége volt az Adriával és a hajóval? Én nem beszéltem vele, talán meg is halt. Talán a fiáé már a kocsma vagy a vejéé, vagy közömbös idegeneké. Azok a suhaneok, akik akkor megbámulták az uj cégért, mikor odakerült, úgy lehet elvénhedtek már. Talán elestek itt- amott Lublinnál, a Doberdón, a Piavénái, vagy talán épen az Adrián. Azok a polgárok, akik akkor azon a régen volt vasárnap délelőttön,—. mert bizonyára vasárnap délelőtt volt, templom után és hazafelé menet — azok a polgárok, akik akkor meggratulálták a gazdát és egy kupicával felhajtottak egészségére, régen elpihenhettek már... És a hajó itt rohan a kék vizen — olyan kék és olyan nyugodt — rohan rajta, szeli r.agybátran, tarajos hullámokat hasítva, fehér kéményből bodor füstöt eregetve. Talán tengerész volt a kocsmáros valaha — idegen vidékeken járt és vidám cimborák egy rund snapszért, pipányi dohányért horgonyt, nyíllal áttört szivet és kedves női nevet tetováltak a karjára — de lehet, hogy nem igy volt. Talán lía szolgált valahol Pólában, ő hozta haza emlékezetében a hajót, az Adriát... talán ez sem igy volt. De a hajó ott rohan ma is, — kis halászbárkák, vidám csónakok rajzanak körülötte, mint csibék a kotló körül, — az Adria kék és tiszta... a hajó erős és hatalmas és vágja a vizet tajtékot túrva, ki tudja mióta és ki tudja meddig. Azóta elmúlott tőlünk a hajó és elmúlt az Adria kék vize. Hangulat lett a cégér. Romantika. Ahogy fut, fut a kék vizen által, ki a végtelen messzeségbe az omlatag kocsma falán. Török Sándor
