Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-30 / 172. szám
« KeutiUjsxg Vasárnap, 1933. július 30. 5Q°/0 JÖJJÖN BUKARESTBE V ft suti :: KEDVEZMÉNY! A CAROL PARKBAN TARTANDÓ NAGYSZABÁSÚ ÜNNEPSÉGEKRE ! Rendezi az UNIUNEA FUNDAŢIILOR CULTURALE REGALE. — i i i 1933 AUGUSZTUS l-TŐL SZEPTEMBER 15-IG. Kulturális előadások; szimfonikus hangversenyek, ének, színház, opera. Sporteseménye* i box, birkózás, versenyfutások etc. — Luna Park, a legkülönbözőbb szóra- kozások, velencei gondola ünnepségek, meglepetések. Naponta uj programm. SO®/o-cs vasúti kedvezmény, nagy engedmények szállókban, vendéglőkben, üzletekben. A Bukarestbe szóló vasúti jeggyel ingyen lehet visszautazni. A halnitudás Irta: Paul Moranti A halnitudás művészete, sajnos, kiveszett, épugy, mint az élnitudás művészete és pedig ugyanazon okokból. Ha példákat akarunk találni rá, a múltban és a történelemben kell kutatnunk. Ott megtudjuk, hogy Augustus császár utolsó órájában bíborba öltözött, haját kisütötte és arcát kifestette: „Nem vagyok-e jó komédiás?“ — kérdezte mosolyogva, ő és az egész ókor a halált nem látta borzadalmas dolognak; a görögök egy szép ifjú alakjában képzelték el maguknak. Az élet az ő számukra „egynapi fogadói szállás“ volt, vagy pedig, mint Menander mondja: „utazás“, mely előbb vagy utóbb egy virágzó aszfodelosz rétre, az alvilágba visz. Meghalni annyi volt, mint: „Egy szép nap végén álomra térni.“ Diogenes, az önkéntes koldus, mikor egy- egy barátja aggódva megkérdezte: „De ki fog temetésedről gondoskodni?“, — nyugodtan igy felelt: „Az, aki megveszi a házamat“, s ez alatt valószínűleg a hordóját értette. sK Csodálnivalónak tartom, hogy valaki ilyen egyszerű módon, nagy előkészület nélkül tudja átlépni a sorsszabta küszöböt. A keleti ember is gyakran tesz tanúságot ilyen tartózkodásról, ily legnagyobbfoku szerénységről. Kon- fucius fia kinos haláltusában feküdt, gyermekei puhább ágyba akarták fektetni, mint amilyen társadalmi rangja szerint — a szigorú szabályoknak eme országában — megillette volna: „Nem“, — tiltakozott a haldokló, — „az előírás szerint akarok meghalni.“ (Négyezer évvel később mondja Wilde Oszkár, kihez orvost akartak hivatni: „I dönt wish to die beyond my means.“ „Nincs módomban ilyen költséges halál.“) Szeretném, ha ugyanez a belső méltóság, nem pedig kiválóságának gőgös érzete sugallta volna Marcus Aurelius császárnak hires szavait: „Egy császárnak állva kell meghalnia.“ Vannak persze kivételek is. Julianus Apostata császár, aki egész életében a kereszténység ellen küzdött, a gyűlölet kiáltásával ajkán halt meg: „Győztél galileai!“ De utána — mennyi édeskés, páválkodó, prédikálciós és moralizáló utolsó óra! Az ember tudatára ébredt fontosságának; már nem tartja magát jelentéktelen láncszemnek az élőlények nagy láncában. A középkor csupa halálrémület, melyet az elkárhozástól való félelem még nagyobbra fokoz. Ez a Holbein haláltáncainak, Dürer metszeteinek, a csontvázak és koponyáknak kora, a varázsitalokat kotyvasztó boszorkányok és az ördögpaktumok ideje. A megfélemlített Galilei, hogy meneküljön a vérpadtól, megtagadja nagy felfedezését, melyet — igaz — a legközelebbi percben mégis megerősít e szavakkal: „Eppur si muove!“ De ki tudja, vájjon ez a mondás nem csak a tudós szórakozottságából eredt-e, akit még az utolsó órákban is uralt az eszméje, aki, még akkor is elfelejtett minden egyebet, ami körülötte történt. Kétszáz évet kell átugornunk, hogy újra megtaláljuk a régiek finom fölényét. Á francia nyelvnek van egy szólásmódja: „La mort sans phrases“, a frázis nélküli halál. Gyakran használjuk ezt a szót, anélkül, hogy átéreznék szépségét. És mégis, népünk legsajátosabb erényét tükrözi ez a szó: az Ízlést. (Azt az erényt, melyet Rousseau és csatlósai által majdnem el- vetszitettünk volna.) A franciák csaknem tökélyre vitték a halnitudás művészetét. A túlzás iránt való ellenszenvünk, az érzelmek parádéóz fitogtatásának megvetése, a szivnek szemérmessége, minden titokzatosságnak mélyen gyökerező szeretete, a könnyelműségnek cinizmusa, mely álarcként rejti el a mély érzéseket: mindezen tulajdonságaik, melyek miatt gyakran oly hamisan Ítélnek meg bennünket, azokban a szellemes, könnyű, mintegy udvarias halálórákban mutatkoznak meg, melyekkel Franciaország a görög tradicióhoz csatlakozik. Nem unom meg sohasem ezeket a szép „utolsó szavakat“ idézni: Rabelais: „Indulás! Befagy- gyuzták csizmámat a nagy útra.“ Ronsard: „Isten veletek, barátim. Elsőnek indulok, hogy előkészítsem a helyet.“ Fontenelle az orvosához: „Csak azt érzem, hogy nehezemre esik még tovább lenni.“ Madame Du Deffand a paphoz, aki keresztényi halálra intette: „Ejnye, ejnye, csevegjünk más dolgokról.“ A francia forradalom is gazdag volt, megdöbbentő utolsó szavakban. Bailly reszketett a guillotine előtt és a tömeg azt kiáltotta feléje: „Félsz, ugy-e?“ „Nem“, — felelte egyszerűen, — „fázom.“ Danton, mikor a hóhér nem engedte meg neki, hogy barátját, Herault de Sechelles-t megölelje a vérpadon; igy szólt: „hadd el, nem fogod megakadályozni, hogy fejeink a kosárban megcsókolják egymást.“ Ezek a frivol tréfák, ezek a könnyelmű szavak igaz hősiességet tételeznek fel, azoknál, akik mondták. Igaz, 1 logy az emberi hiúság fátyolt borit a legkeservesebb bajokra is és még a halált is elviselhetővé teszi, hogyha alkalom nyilik szellemünket ragyogtatni. De a „mort sans phrases“ még erről a támaszról is lemond. Úgy tesz, mint Nelson, aki beéri udvarias bocsánatkéréssel: „Igazán túlsók időt veszek igénybe ahhoz, hogy meghaljak.“ Az utolsó percekben gyakran ^ előfordul, hogy az ember feltárja lelke legmélyebb bensőjét és olyan önkéntes vagy önkénytelen valLÁTTALAK Láttalak a falu leányai közt tűnt fel az arcod. Láttalak reggel a mezőre mentem s az ébredő füvek közt te kacagtál felém harmat volt két szemed fénye. Láttalak ~ ért eper gurult el messze a szárról s a te piros csókod jutott róla eszembe. Láttalak délben egy asszony ült a föld végén arcának komoly anyaiságán a te vonalaid nyugodtak eL Láttalak harangok szavából vált ki este a hangod ott voltál akkor az angyalok között. Láttalak és túláradva a hegyek közé rohantam fel a mélységekben végtelen rejtélyként ült a két szemed. Láttalak, jaj, egyszer megláttalak s már nincs napom, már nincs egy órám nincs reggelem, csillagos estém mit ne tenne szebbé az arcod. Bözödi Jakab György. lomáspkra ragadtatja magát, melyek egész addigi életét meghazudtolják. Mindenki tudja, bogy Voltaire meggőződött és harcos atheista volt és halálán mégis utolsó kenetet kért és nagyon katolikusán áldozott, azután pedig mentséget keresett és az utókorral ugyszólva ki akart egyezkedni. Lope de Vega, a spanyol iró, nyomatékosan megkérdezte orvosát, hogy meg fog-e halni, hogy nincs-e semmi lehetősége annak, hogy életben maradjon. Egy vallomást akart tenni, olyan vallomást, mely után lehetetlen les* tovább élni. Miután az orvos közölte vele, hogy csak néhány perce van még hátra, erős hangon igy szólt: „Nos hát, — halljátok mindnyájan — halálosan unom Dantet!“ Azonban az az érzés, mely leggyakrabban jelentkezik a halál előtt: a sajnálat. Mindeu nagy ember, aki meghal, érzi, hogy milyen hézagot hagy maga után. Tipikus és nevetséges példát szolgáltat erre Nero, az állítólagosán nagy férfiú: „Qualis artifex pereo!“ (Milyen művész pusztul el bennem!), nyögte, mikor öngyilkosságot követett el. De André Chéniernek, a költőnek igaza volt, mikor a guillotine előtt, mely alá huszonötéves fejét kellett fektetnie, igy kiáltott fel, fejére mutatva: „És mégis volt valami ide- benn.“ A vérpadon kiáltotta büszkén Danton, a nagy forradalmár: „Hóhér, mutasd meg a fejemet a publikumnak, megérdemli a fáradságot!“ És Mirabeau igy szólt orvosához: „Támaszd meg ezt a fejet — Franciaország legerősebb fejét.“ Savonarola, mikor Firenzében a máglyára lépett, ezt kiáltotta: „Firenze, mit tettél!“ Milyen rokonszenvesen hat Dubarry asz- szony természetessége, mikor a hóhérbárd láttára védekezett, üvöltött és segítségért kiáltott; kiáltásai idegeibe kaptak a tömegnek, mely majdnem közbelépett. Kevesebb vér folyt volna a rémuralom idejében, ha az áldozatok nem nyugodnak bele oly hidegvérben az Ítéletekbe és mint XV. Lajos kegyencnője, halasa- tásért jajveszékeltek volna. A halál nem mindig kegyetlen, sőt gyakran örülünk jöttének. Megszabadít a lét fáradságától. „Milyen gyönyörű dolog is a nyugalom“, — mormolta halála előtt Alfred de Musset, a költő, akinek életét szerelem, szenvedés és kicsapongások töltötték be. A halál megnyitja az Ígéret földjének kapuját a hivő előtt. „Most Isten van jelen!“ — ez volt Jean Jacfues Rousseau utolsó kiáltása: „Hiv a nap, Isten felnyitja keblemet, a lények lénye.“ Mily ellentét e misztikus szózat és Heine gúnyos magatartása közt, akinek halála közeledtekor egy pap ismételten mondogatta, hogy Isten meg fog bocsátani neki: „Miért is ne tenné? Hisz ez a mestersége!“ Nagy költőnk, Alfred de Vigny az utolsó percig dacolt a Mindenhatóval: „Az utolsó Ítélet az a nap lesz, mikor Isten bocsánatot kér az embertől, hogy megteremtette őt.“ Théophile Gautier azt mondotta, hogy úgy fogja elhagyni az életet, mint egy álarcosbált, melynek végén vissza kell adni a kölcsönvett jelmezt. Talleyrand, a hitehagyott pap, grandseig- neur, királygyilkos és Napoleon minisztere, kit XVIII. Lajos kedvéért elárult, halálos ágyán felnyögött: „Úgy szenvedek, mint egy elkárhozott a pokolban.“ — „Máris?“ — mormolta XVIII. Lajos. A csodálatos Lafontaine szolgálóleánya igy nyilatkozott gazdájáról: „Isten nem fogja elkárhozásra ítélni, mert inkább buta volt, mint gonosz.“ Azt mondják, hogy a vizbefulónak egy pillanat alatt megjelenik egész élete. Ez más haldoklónál is előfordul, igy Napóleonnál, aki csukott szemmel, még egyszer összefoglalva egész életét, mondotta: „Fiam — a hadsereg — Desaix.“ (Egy barátja, aki Marengónál elesett.) Haller, a botanikus, pulzusát számlálta az utolsó percig. Lantara, a festő, akit a pap azzal vigasztalt, hogy mindörökké szemtől-szembe fogja látni Istent, igy sóhajtott: „Mindig csak szembe, sohasem profilban!“ Despian, az uzsorás, igy szólt a paphoz, ki a feszületet tartotta elébe: „Nem, erre nem kölcsönözhetek sokat önnek.“ (Forditóttá: II. H.)
