Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-16 / 160. szám
Vasárnap, 1933. 'julius 16. KuetjUjskg 5 Pesti levelek Matuska természetesen szintén ir. Mindenki ir. Ö nem maradhat ki. Matuska két „művön“ is dolgozik. Egyik, nagyszabású filmje a: Gorlebey. Igyhivják a film főhősét, aki remek ember. Huszonhétszeres gyilkossággal vádolva áll a biróság előtt és olyan vcdőbeszédet mond, hogy a bírák sírva csókolnak neki kezet- Gorlebey zseniális, gyönyörű férfi, akiért rajonganak a nők, csodaszép hangja van, zongorázik, hegedül, fest, satöbbi, szóval univerzális lángész és nem nehéz kitalálni, hogy a biatorbágyi szörnyeteg sajátmagáról mintázta, a kitűnő Gorle- beyt. A film zenéjét is ő csinálja s egyik nap, mikor a fegyőr bement hozzá, hogy a vizsgálóbíróhoz vezesse, boldogan ugrott a nyakába. — Megvan a Gorlebey himnusza! A fegyőr alig tudta lecsillapítani a lelkes zeneszerzőt. Másik nagy műve — na mi lehetne más! — az önéletrajza. Ezt már igy kívánja a korszellem: önéletrajzot irni kötelessége mindenkinek, aki életben két szalmaszálat keresztbe- tett. Hát még Matuskának, aki vonatokat robbantott! Ez a korszellem és itt nincs különbség nyugalmazott hadvezér, nyugalmazott primadonna, nagyúri lakáj, vagy gonosztevők között. A „Feljegyzések“, a „Memoirjaim“, a ,.Tiz év I'kszipszilou szolgálatában“, „Hogyan láttam én Alfréd de la Nochniegehörtöt“, satöbbi, csak úgy ömlőnek a nyomdákból és elözönlik a könyvkereskedők kirakatait. Rendes, márkázott nagy emberek, vagy akár nagy szélhámosok halálára lesnek a feleség, a szerető, a szakácsnő, a titkár, a masszőr és a liftesfiu, akivel egyszer életében szót váltott a megboldogult, mondván neki, hogy: nana. Alig, hogy lehunyta szemét, például Kreuger a gyufaszélhámos, Ingebörg kisaszony „Emlékirata“-i, már megjelentek a különböző világlapokban. A szélhámosért nem olyan kár, néha-noha egy elmúlt életet sem volna szabad meghamisítani, akármilyen volt is az az élet. Csúnyaság az, amit ^hozzátartozók müveinek a halottaikkal. Egy nagy orosz iró feleségének emlékirataiban olvasom például, hogy pokol volt az élete — az övé! — mert férje nem’ akarta enni a sertéskarajt. Tehát a feleség egy életen keresztül ezen az „érthetetlen“ sertéskaraj-averzión keresztül látta azt az embert, aki közben remekműveket alkotott mel lette. Hát még a titkár, a lakáj, a szakácsnő, akik titkár, lakáj és szakácsnő szemmel nézik urukat! A nagy egészet nyomorult kis eszükkel soha fel nem mérhetik, csak apró emberi hibákon rágódnak. Érdekes az, hogy vájjon Ana- tole France, hogyan mosta a fogát! Nem érdekes. De ők csak ennyit tudnak. Na és a napló! Jaj a naplók... az önéletrajzok! Ismeretlen urakról és hölgyekről kiderül, hogy: tyü, de fontos emberek voltak ők. Maguk mondják, tudniok kell. Százszor elnadrágolt trotyakos generálisok emlékirataik szerint Napóleonnal vetekednek és jelentéktelen, néha közbeszóló képviselők, a világot irányítják. Persze. Hiszen minden napló elfogult, mert sajátmagunkról, kiuek legyen jó véleménye, ka nem sajátmagunknak. Hiúság is szorult mindnyájunkba elég. Én például majd szétfakadok, olyan büszke vagyok arra, hogy nem vagyok hiú ember. Tehát hiú ember vagyok. S ha egyszer megírnám az emlékirataimat, az valószínűleg biizlene a szerénységtől, ami egy hatványozott fajtája a szerénytelenségnek. Matuska pedig ir, ir, itt a pesti ügyészség fogházában. Gorlebey himnusza készen van s most beírja a naplójába, hogy a himnusz sikerült és mindenki el van ragadtatva tőle. Kár azonban Matuskát kinevetni ezért, mert minden valószínűség szerint eljön az az idő, amikor rendre megirják emlékirataikat mindazok, akiknek Matuskával valami dolguk volt. A közkönyvtárak pincéibep bölcs öreg egerek már biztatják kicsinyeiket: ne féljetek gyerekek, amig az emberek emlékiratokat írnak, addig mi nem halunk éhen. Badracha/an délindiai „szent város“-ból jött ez a kis fekete ember, zarándoknak nevezi magát és itt ül szemben velem szent városától sok ezer kilométernyire, Pesten, a nyerskosztosok éttermében — teremnek kissé túlzás, de igy hivják. — S egy filozopter közös ismerősünk segítségével, félig angolul, félig eszperántóul mesél. Azt mondja, hogy bejárja az egész világot, mert látnia kell minden emberi fajta szenvedéseit, ahhoz, hogy vallásos meggyőződése szerint jó lehessen. Közben eszegeti a reszelt ka- larábét, fügével, aminél már ettem jobbat is. Elmondja, hogy nemrégen ezerkétszázan zarándokoltak Badrachalanba, mindegyik zarándok óriási, nehéz könyvet cipelt, amelyikbe mindegyik tizmilliószor beírta Rama isten nevét. A köteteket a Rama-templombnn helyezték el s ezáltal kiérdemelték Rama Isten különös kegyét, ami abból áll, hogy hosszú és erős életet kapnak s mindegyik befejezheti élete munkáját. Mindezt olyan nyugodtan mondja itt, ezen a cinikus Pesten, mintha azt mondaná: Jónapot kívánok, kétszer kettő négy. Ö leirta Rama nevét tizmilliószor, neki most már semmi baja nem történhetik. Irigylem ezt az embert, hogy ilyen rettentő nagy hite van. Hogy ő ebben hisz, azt nem csodálom. Ki miben hisz, abban megnyugszik. De mindenesetre ezen a kis fekete emberen keresztül most már értem Gandhit például és elhiszem, hogy három hétig is el tud lenni étel, ital nélkül, ha akar. Hiszi és sikerül. Színházakat árvereznek Pesten. Átlag minden héten kettőt. És folynak a szervezkedések és minden sarokban három úgynevezett „pénzember“ kapacitálja egymást. Már az elmúlt szezonban, hol ez, hol amaz kezdett becsukni és be is csukott és minden bukott színház előtt egymást ütik le a lábukról azok, akik vállalkoznak, hogy átveszik és tovább viszik. Engem az érdekel, hogy tulajdonképen miből! Nem mintha közöm volna hozzá, vagy talán különösebb jogcímem a beleszóláshoz, dehogyis. Se több, se kevesebb, mint más polgárnak, aki kéthetenként tudomásul veszi, hogy itt és itt, ez vagy az a szinház egyelőre becsukott, vagy igazgatót cseréit, konzorcionális alapokra helyezkedett, satöbbi, satöbbi. Olvas& SAVÓM AZ UJ CSODA üdít, szépít, fiatalít garantáltan higanymentes, ráfi umos, növényi anyagokból készül L9T$(KEL-léle 1RRAD1VM MIIEM hatja ugyanakkor, hogy itt, vagy amott uJ színház^ alakult, uj eszmékkel, uj emberekkel, friss pénzekkel. Aztán becsukott... ismét kinyitott... megint becsukott, más nevet vett fel, és igy tovább. A nevek forognak a színházak körül. Ez hozza az uj korszakot, amaz hozza a friss pénzt, emez mindent átszervez. Kávéházi tippelők fogadnak erre, vagy amarra a színházi emberre, hogy beugrik-e vagy nem. És minden igazgató sirva távozik, hogy: Uram- isten ráfizettem! Ráment apai, anyai, mi lesz belőlem öreg koromra?! És a következő negyedórában már tiz aspiráns szervezkedik, tárgyal, lót-fut! Sőt, maga a tönkrement direktor is már szorgalmasan nézeget utána, hogy hol lehetne egy újabb színházra ráfizetni- Dehát miből? Meg egy titokzatos szakma van, amelyik mindig és állandóan ráfizet. Tessék akármelyik nagy kávéház főpincérét megkérdezni, hogy hogy megy? — Hajjaj, — és kifelé forditja a tenyerét — ráfizetek! Csudára ráfizetek. És azért mégis minden hátul gombolós pik- kológyereknek, vagy fényesorru italosnak az az álma: főurnak lenni. Aztán főur lesz és ráfizet. Degradálódik: éthordónak megy, ha kell csaposlegénynek, de amint öt vasat érez a zsebében kaucióra, már frakkot húz, megnyáluzza a ceruzát és harsányan kiáll a placcra: fizetni! És boldogan ráfizet — mint egy színigazgató. Talán járvány a szinház? Gyógyíthatatlan betegség? Hiszen a kokainista is előteremti az adagjához szükséges pénzt a föld fenekéből is. Na, de a legerősebb kokainistának is kevesebbre van szüksége, — a jelek szerint — mint egy elszánt színigazgatónak. Az ősszel, a nagy színházaktól eltekintve, tizenkét kabaré és varieté nyilik Pesten! Mindegyiknek van pénze,' mindegyik szervez é9 építkezik. És azonkívül egy egész sor fiatalos nekilendülés indul. Imitt, amott összedugják fejüket a húszévesek és hallom, hogy készül a fiatal irók „Petőfi szinház“-a, azután állástalan fiatal színészek külön, valami irodalmi színházon törik a fejüket, sőt amikor tisztán mulattatási célokat szolgáló, könnyű fajsúlyú müintézetek egymásután mennek tönkre, ugyanakkor egészen komoly emberek Kamara- Operaházat szerveznek. Ha csak egy egészen kicsivel rosszmájubb volnék, mint amilyen vagyok, akkor elmondanám az alábbi viccet arról a bizonyos tönkrement színigazgatóról, ami igy végződik: — Tudod kérlek, kénytelen voltam becsukni a színházat. A helyzet az, hogy tulajdonképpen ment: megéltem, nem is rosszul, két autóm van, egy kis házam Pesten, nyaralóm a Balaton mellett, egy kis félrerakott pénzem is van, csak... a házbért és a gázsit, azt néni bírtam kifizetni — ebbe belebuktam. Nadehát... minek rosszmájuskodni. Török Sándor. Erzsébet Királyné szálló M. W *5 központjában) w ——--100 modern, kényelmes szoba. — Leszállított árak ! Az étteremben és kávéhgzban cigánym zene. — Az ERZSÉBET-PINCE a főváros legszebb sörözője. SZABÓ IMRE, tulajdonos
