Keleti Ujság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)
1933-06-07 / 127. szám
e KriETiüfsm Szerda, 1933. junius 7. Japán-pogrom Hongkongban Háromnapos Bertalan-éjszakát rendezett a megvadult kínai lakosság — Bosszú Mandzsúriáért — Pusztítást rombolás, gyilkolás Hongkong, május hó végén. Amig Macaóban még ünnepnapokon Is folyik a hazárdjáték és vigasság, addig az angol Hongkongban szombat este 12 órától vasárnap estig megszűnik minden világi szórakozás, nincsen sem zene, sem tánc, ellenben bőséges gondoskodás történik a lakosság lelki táplálásáról, s még a rádió is kizáróan egyházi zenét közvctit_ Az újságokban oldalakra terjed a „Church announcements" (templomi hirdetések) cimü rovat, amely részletes felvilágosításokkal szolgál, hogy ml a legkülönbözőbb felekezetek és szekták igen számos templomainak reggeltől estig tartó műsora. A rengeteg templomi hirdetés között alig van cgy- kettö, amelyik ne ilyenformán végződnék: „You are cordially invited to attend. — A cordial invitation is extended to all. — You are heartily welcomed" stb., ami mind azt jelenti, hogy bármelyik templomban, felekezeti különbség nélkül, bárkit szivesen látnak. A felekezeti súrlódás fogalma teljesen ismeretlen Hongkongban, ellenben annál nagyobb mértékben dühöng a fajgyűlölet. Az angolok igen jól bánnak a bennszülöttekkel, de társadalmilag nem érintkeznek velük, s még azzal az európaival is megszakítanak minden társadalmi összeköttetést, aki kínaival, portugállal, vagy filippinóval nyilvános barátságot tart fenn. Az indiai és a ltinai kölcsönösen gyűlölik egymást, az egymással jól megférő filippinók és portugálok lenézik a kínait s a kínaiak, — érthető okokból, — állandó hadilábon állnak a japánokkal. A japánjjyülütet poklában. A japánok elleni gyűlölet még fokozódott Mandzsúria elfoglalásakor s a japán győzelem első napjaiban Hongkong — ez a különben csendes, nyugodt tempójú, előkelő légkörű angol kolónia, — a poklok poklává változott. A cantoni kormány utasítására a West Pointminőségileg utánozhatatlan, teljes garanciát nyújt. on és Yaumatiban, — a kolóniának e két nagykiter- jedésü kínai negyedében, — a ltinai lobogókat félár- bócra eresztették A zászlók félárbócon voltak, ellenben a kedélyek!... Vandalizmus! A kommunizmus kitörésének első napjaiban láthattunk olyan szégyenletes én megdöbbentő jeleneteket, amilyeneknek itt most szemtanúja voltam. Az uccákon ordító, dühöngő tömegek vonultak fel, ablakokat zúztak be, kirakatokat, üzleteket'romboltak szét s ahol japán árut szimatoltak, ott kegyetlen vandalizmussal szórták az uccára a finom árut, a japán porccllánt és satsuma vázákat, elefántcsontfaragásokat, lakk-árukat. Ha japánt pillantottak meg az uccán, vadállatokká váltak. Wanchai-ban, — Hongkong japán negyedében, __hihetetlen pusztítást vittek véghez a kínaiak s a japánokat nemcsak az uccán támadták meg, hanem betörtek a lakásaikba is, ahol még az öregeket és a gyermekeket sem kímélték. Egy helyen kiirtottak egy egész családot: egy szerencsétlen japán kertész, a felesége, anyja, öt gyermeke és egy dajka esett áldozatul a vérszomjas kiüaiak pogrom-dühének. A rendőrség végül is összegyűjtötte Hongkong japánalt, bezárta őket a japán iskolába s ott várták, — az indiai rendőrök fedezete alatt, — sorsuk jobbrafordulását. Angol és indus rendőrök. Az angol rendörök a levegőben suhogtatták a gumibotjukat és mosolyogtak. Semmi sem hozta ki őket sodrukból, s minden porcikájukban hidegvérű angolok maradtak. Az indiai rendőrök már türelmetlenebbek a megvadult kínaiakkal szemben s itt-ott el- csettentenek, ha nem is egy revolvert, de egy-egy pofont, ezt is csak akkor, ha az angol rendőrtiszt nem látja őket. A tájfun. A zavargások harmadat napján eleredt a tájfun közeledtét jelentő trópusi cső s a napokig tartó szakadó vizrongeteg lehütötle' a kedélyeket, s megtisztította az uccákat a kínai mob-tól. S mintha csak a természet is bosszút akart volna állni: olyan tájfun sepert végig a kolónián, amilyenre Hongkong legrégibb lakói sem igen tudnak példát— Szente László. A vak hadirokkant, akinek nyugdíjügye elveszett a kiírókra- tizmus útvesztőjében (Kolozsvár, junius 6.) Tordai ut 4. szám. Kicsiny, cementből készített hidacska vezet az utszéli árok túloldalán épült egyemeletes sa- rokhúzig. — Itt lakik, kérem Dézsi Sándor? — kérdem az egyik szegényes függönnyel elfedett ablak alatt álló asszonytól. — Igen, ez az ajtaja, — felel útbaigazítóm és ujjúval rámutat egy félig kinyitott, repedezett festésű, valamikor barnára mázolt ajtóra. Majdnem beütöm a fejem az alacsony szemöldökfába, amikor belépek a mindössze bárom vasággyal és egy rozzant asztallal bútorozott szobába, ahol Dézsi Sándor, egykor jónevü szabómester lakik- Most vak és keresetképtelen. Világtalan szemeit az egyik ablak felé fordítja, mintha éretné, hogy a világosság onnan árad he- Kezeit játékosan egymásba akasztja és úgy kezdi el, szinte példátlanul álló sorstragédiájálnak elbeszélését. — Nagy a nyomor, kérem, — mondja bevezetésképpen Dézsi Sándor felesége, — néha napokig nem eszünk semmit. Már mindenünket eladtuk a házbérért és mindennapi kenyérért. Ezt ugyan nem kellett volna mondania, mert úgy sem nehéz észrevenni a legszükségesebb bútordarabok hiányát. Nagyon nagy lehet a szükség abban a házban, ahol már az ágyból a párnákat is eladják, csakhogy kenyérrevaló legyen. — Hol vesztette el a látását? — kérdem az öregtől. — Az orosz fronton kérem, Brezsánnál, — feleli és mintha az arca egy kissé felélénkülne. — Rohamra mentünk, — folytatja tovább, miközben két karját szélesen kitárja, mintha ezzel is ábrázolni akarná a rohamra felfejlődő csapattestet, — az ellenség irtózatos gránát- tüz alá fogott bennünket. — Csak úgy süvített' a légben a sok gránát és ágyúgolyó. Le-léfeküc»tünk előlük, majd felálltunk és mentünk előre. Egy gránát éppen mellettünk csapott le. A földet mind felhányta és benfnünket betemetett vele. Saját magunk másztunk be sírunkba és temettettük el magunkat elevenen. Letörten mesél tovább, mintha újra átélné az élve eltemettetés borzalmas óráit. Vállait előre engedi, mintha hatamas súly földtömeg nehezedne rá. — Rohamkésenjmel sikerült annyira kiszabadítanom a körülöttem lévő földet, hogy levegőhöz tudtam jutni, majd később a fejem is kiszabadítottam, de tovább már nem jutottam, mert elvesztettem eszméletemet. Néhány órai rettenetes kínlódás után, arra jött az egyik Vigh nevű hadnagyom és ő szabadított ki kétségbeesett helyzetemből. Kórházba kerültem és a rettenetes órák emlékekén.! elvesztettem szemem világát — örökre. Jártam én már híresebbnél híresebb orvosoknál, de nem tudtak rajtam segitejni. Az idegek sorvadtak el. — Rokkantsegélyt nem kap — kockáztatjuk meg a kérdést. _ — Rokkantsegélyt? Ugyan kérem — és legyint hozzá sokatmondóan a kezével, dehogynem — papíron. Már ezelőtt négy évvel beadtam a kérvényemet Bukarestbe, három évvel ezelőtt válaszoltak rá, két évvel ezelőtt megállapították, hogy 80 százalékos rokkant vagyok és a tavaly megírták, hogy rövidesen elküldik a nyngdijkönyvemet is. Azóta pedig valamelyik lelkiismeretes tisztviselő asztalának fiókiában hever. Iratokat szednek elő az egyik fiókból, amiből minden kétséget kizáróan meg lehet állapítani az öreg állításainak valódiságát. Négy év telt el a kérvény benyújtásának dátuma óta és a könyv sehol. Ellenben a Tordai ut 4. szám alatt egy kis szobában két éhhalállal küzdő ember él, akik csak a jószomszédok és ismer6sök támogatásából tudják tengetni nyomorult életüket. Eddig még csak került egy-egy tál meleg étel, egy idő óta azonban az is megszűnt. Ruháról szó sem lehet. Dézsi Sándor most a társadalomhoz fordul, ahhoz a társadalomhoz, amelyért szemevilágát áldozta fel. Ne hagyják meghalni. (b. a.)
