Keleti Ujság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)
1933-06-04 / 126. szám
6 <# KeletíUjsjíg Vasárnap, 1933. jimius i. CENK írta: Kosztolányi Dezső Ez az egyemeletes kastély a Széchenyi- esalád ősi fészke. Virágágy van előtte, évszázados fák, melyek túlnőnek a tetőn, ott széttekintenek, kíváncsian és halkan zugnak. Amint tülköl gépkocsink, a borostyánnal befuttatott kapuboltozatnál feltűnnek az urasági inasok, feketében, fehér nyakkendővel, borotváltam Nem értesítettük őket. De ők mindig készenlétben vannak, már évszázadok óta. Könnyed vigyázz-állásban várnak. Szinte személytelenül ízlelgetnek kérdéseinkre. Nem tekintenek szemünkbe. A kastély a rengeteg termével, a zegzugos folyosóival, a fényesre kefélt csigalépcsővel ma teljesen lakatlan. Csak a mult lakik itt, az emlék és a csönd. Olykor valaki leutazik a családból, holmi gazdasági tárgyalásra, egy éjszaka itt hál valamelyik mennyezetes ágyban s másnap tovább megy. Ódon majolika petróleumlámpák várják a vendégeket, mindig megtöltve, mindig lenyirt, tiszta béllel. Itt a villany nincs bevezetve. * Különben minden úgy van, amint Széchenyi István hagyta. Köpcös, fehér kandalló. Régi térképek. Egy angol lóversenylap. Az első dunai gőzhajó kicsinyített mása. Lehangolt Bösendorfer-zongora. Egy játszma kártya. Üveg alatt a végrendelete, ezzel a felírással: „Mein Testament“. Azután majdnem minden szobában dámajátékok, sakkok fölállított bábukkal. A sakk volt utolsó szórakozása. Még a döblingi tébolydában, a házkutatást végző rendőrtiszttel is sakkozott, a titkárjával is, az öngyilkossága előestéjén és minden játszmát megnyert. v ■ ■' Nehéz, nemes bútorok, melyeket a XVIII, század még egyéni angol ipara remekelt. Az ebédlőasztal akkora, mint egy csatatér s a kényelmes székek marasztalnak, nehéz belőlük fölkelni. Crescencnek, a „fórron szeretett hitves“- nek képe a falon, rózsás tejhab-arecal, mosolyogva, dagadó keblekkel, fűzőben, kissé kövérkésen, a kor ízlésében. A díszteremben Georgius Széchenyi, a XVI. századi ős, aki II. Rákóczi Ferenc kurucai és Lipót labancai között sikertelenül közvetitette a békét, a primus aquirens, az esztergomi érsek, teljes díszben, egy óriási, gyémántokkal rakott keresztet mutatva felénk, félszeg mozdulattal, mintha ezt mondaná: In hoc signo vinces. * Egy udvarra néző hosszúkás szoba, szőnyegekkel és festményekkel. Ez volt a dogozószo- bája. Közvetlenül az ablak mellett az Íróasztal, ahonnan a platánokra látni, melyek akkor is igy bólonghattak. Tintatartók, meghegyezett ludtollak, rézgyertyatartók s egy mai morzsakefére emlékeztető fehér kefe, mellyel a porzót söpörte le a leveleiről. — Ide rânduit le egy-két napra az olasz ut, a görög ut, az angol és német ut előtt, aztán gyorsan ki, a nagyvilágba. 1848-ban is ide menekült a forradalom — ahogy ő irta: a „Krawall“ — elől. — Zinkendorf sötét — irta s valóban sötét is lehetett ez a hely akkor, a porban, a sárban, háttérben a magyar Holt Tengerrel, a Fertőtóval. Kossuth amikor hirét vette, hogy Széchenyi a feleségét és családját Cenkre mentette, 1848 augusztus 29-én igy szólt hozzá: — Ön a feleségét elküldte. Vigyázzon magára. Én lövetek azokra, akik ellenünk vannak. Széchenyi maga jegyzi ezt föl. Utána pedig ezt: — Olyan volt, mint Marat. Azt is föl jegyzi, hogy mikor Kossuth az országgyűléstől 200.000 katonát kért, először tévedésből ezt mondta: — 200 millió katonát kérek. Nekem ez a tudattalan nyelvbotlás, melyet a végtelen szeretet szült, könnyekig megindító. Széchenyi nevetségesnek tartotta. — A legjobb szatíra — irta — a kinai túlzásra. Vértengerben látta Kossuthot s burkol tan- nyiltan halálát kívánta. Németnyelvű naplójában vezekel ezért, melynél nem ismerek mog- rázóbb emberi kitárulkozást, azokban az ön- kinzó vallomásaiban, melyeket a döblingi tébolydában vetett papírra, a gyermek-őszinteség és az őrület rohamaiban, amikor lángelméje már csak füstölgőit. — Én, Széchenyi István — Írja 1849 március 21-én — a legboldogtalanabb ember vagyok, vagy inkább a legnyomorultabb teremt- vény, aki valaha lélegzett, mert érzem, vagyis tudom, hogy mindaddig, amíg öntudatom lesz, a pokol minden gyötrelmével fog mardosni öntudatom s az öntudat elpusztíthatatlan, örökkévaló ... Szivem semmivel sem érzett részvétet. Karoláit lassú tűzön öltem meg 7 éven keresztül... Feleségemet nem szerettem s min dig csak a csábitáson járt az eszem. Hogy feleségemet teljesen megnyerjem, a haza fiság szinterére léptem, 24 magyar szót beszéltem rosszul és ostobán, de mint ellenzéki mágnás, és 60.000 forintot ajánlottam föl, voltakép nem is tudom, hogy micsodára, ebből támadt azonban a magyar nyelvészeti akadémia s ez lett a mostani nemzeti viszály Pandora-szeleneéje. Én pedig nyolc napig a legnagyobb ember voltam a magyarok között! Mindenki hódolt nekem, feleségem imádott, aztán magam is az Isten küldöttjének tartottam magamat... A pesti árvizkor — írja 1851-ben — dultam-ful- tam, hogy nem engem emlegettek, mint Wesselényit. Feleségemet először Budára küldtem azután Cenkre, abban a reményben, hogy a többiekkel együtt el fog pusztulni s megszabadulok családom nyűgétől... Legnagyobb vakságom az volt, hogy Kossuth ellen sikraszáll- tam... Jaj, Istenem, csak most látom világosan, mily nagyszerű ország Magyarország s mily végtelenül okosak voltak a magyarok. Ó, most volna a mi virágkorunk, — de a magyar e helyett rabszolga! — Ó, ez elviselhetetlen. Zenénk, irodalmunk, nyelvünk, öltözékünk, stb., stb., még szakácsmüvészetünk is divatos volna; ezt most egész világosan látom. — Magyarország most teljes fejlődésben volna, akkora lakossággal, mint Amerika. Áll Buda, él magyar még — nem mondhatok egyebet, s minden látnok, aki az utóbbi időben támadt, mint pl. Petőfy (igy!) — rki az én édesfiam s akinek anyját, mint annyi más nőt, meg hagytam dögölni — pontosan megrajzolt engem a „Felhők“-ben. Itt Petőfi-nek ezekre a soraira gondolt: „Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kísértetekkel van tele." * Reszketve hagyom el ezt a szobát. Itt született meg az én országom, egy különc mágnás lelkében, aki gyermekkorától kezdve különc volt. Ha nincs benne ez a serkentő idegbetegség, talán mindnyájan, akik ma itt élünk, mások vagyunk, kisebbek, lecsökkentek, valószi- nüleg még a balkáni népek színvonalán. Könyvesszobájában angol, német, francia munkák, a korabeli újdonságok, mindennek a szine-java, mintha egy mai mágnás könyvtárában Aldous Huxley-t, Proust-ot és Freu-et pillantanám meg. A sarokban egy sárgaréz mérleg, angol gyártmány, melyre rá lehet ülni. Mióta atyja, még gyermekkorában, figyelmeztette, hogy satnya, állandóan méretke- zett. Szellemével is hasonlóan volt. Saját vallomása szerint nehezen tanult, fölfogókcpes- sége nem volt gyors. Testi és szellemi téren akadályokkal, nehézségekkel küzdött. De a lángelme nem is képesség, hanem hiány és elégtelenség, halhatatlan vággyal. Leheveredem a széles, piros bőrdivánra s félig hunyt szemhéjaim alól kémlelem ezt a környezetet, melyet ő is látott, a szinpadszrrü emelvényt, ahol bizonyára benső barátjaival vonult félre s elgondolom, hogy a mindenhatóság micsoda érzete tölthette el e kastély urát, aki a maga korában a neve, a családi befolyása, a birtokai folytán hatalmasabb volt, mint ma egy király, vagy császár. Mi lehetett ebből a nézőszögből egy jobbágy, aki valahol a szántóföldön kaszát élesített, vagy mi lehetett maga Alexander Fetőfy is, akinek még a nevét se tudta helyesen leirni, az a másik, ho/.zá hasonló lángelme, akit hagymázos álmaiban édesfiának képzelt s az anyját — a szegény sovány, öreg Hruz Máriát — titkos kedvesének? * A családi kriptában legalább tiz fokkal hidegebb van, mint künn. Egyszerű márvány- lapon fekete betűkkel a neve, két évszám, a születése és a halála napja. Semmi egyéb. Ez pedig jól van igy. Nem lehet rá diszitőjelzőt találni. Egy vasrácsos ládikában utolsó ereklyéi. Homályosan rémlik pepita nadrágja, piros török öve, melyet azon az éjszakán viselt, amikor „vizzel töltött pisztollyal“ szétroncsolta agyvelejét. Itt fekszenek ősei is. György főpap is, egy üvegfedél alatt, palástban, bőrsaruban. Holtteste nem oszlott föl. Bőre több mint kétszáz esztendő múlva se hamvadt el, odaaszott csontjához, mint a legtökéletesebb múmiáké, orra sem esett le, a szem üvegteste sem folyt szét. Annak idején a hatalmas főurat megmérgez- ték ellenfelei. Azok, akik elvették tőle életét, csodálatosképpen biztosították teste örökkévalóságát. * Háromkilométeres hársfasor fut a kastély előtt, ápolt pázsittal, le egészen a Fertő-tóig. Olyan hosszú, mint az Andrássy ut s legalább olyan széles. A portenger és sivárság) kellősközepén egy darab Anglia, mint a londoni Green Park. Csak az egyéniség századaiban jöhetett létre ilyen pompa. Ennek a világnak mindörökre vége. Sajnálom ezt, vagy helyeslem? Sajnálom is, helyeslem is. Csecsemő-ösztönöm azt kívánja, vajha korlátlanul kiélhet- nők egyéni szeszélyeinket, de eszem már folyton vitatkozik velem, sértőnek, igazságtalannak érzem ezt s még mint látogató se tudom élvezni, mert én már a mai idők fia vagyok és — ha akarom, ha nem — mélyebb közösséget vállalok embertársaimmal. Csak ép leülök egy kőpadra, a hársak alá. Babonásan megőrültem, hogy hozzám tapadjon valami a mult századok magányából. Nyári olcsó mosóára vásárunkra ezidén is megkaptuk speciális külföldi újdonságainkat. Cos. manosi cérna-georgettjeink és egyéb divatos mosóanyagjaink feltétlenül szintartóak, amelyért nekünk évtizedes múltjával garantál a gyár és ez garancia nekünk, hogy jól szolgáljuk ki vevőinket. Bourette, Vístea, Frotté és panamaszövésü mosóselymeink a legszebb divatszinekben a szezon slágerei, amelyek olcsó áraiknál fogva általános tetszést és sikert arattak. „Ivette" selymeinket már 29'— lejtől árusítjuk. HELLER és MOLNÁR dlvQtaagyáruház a ClnJ, C. Reg. Férd. 15.
