Keleti Ujság, 1933. április (16. évfolyam, 75-99. szám)
1933-04-23 / 93. szám
6 KeletíUjstcg Vasárnap,' 1933. 'április 23. Űz Bence házasodik Aszorulják a tudatlanok, hogy a jó borviz- nél, s a jó fenyőlevegőnél jobb semmi sincs, mert e kettőtől olyan kívánatos arcája s egyebe lesz az embernek, hogy a leányok nem győzik csókolgatni. Uz Betncével ketten azonban nem helyeselhetjük, mert az ügyibevaló szép fehórnép ennél sokkal többet ér. Mi ugyan egyet sem láttunk idefenn a havason, s nem is lett volna szerencsés egykek sem, hogy velünk találkozzék, mert olyan szerelmesek voltunk mindaketten, mint a vadpáva. Uz Bence az ő szeretőjibe, én az enyimbe. Hát éppen a faágra nem másztunk dürögni, de még a lábujjunk is fájt, a szép tavaszi esőktől, s a szájunk sütött a forró édességtől. Mit mondjak! Nem is ember, aki nem szerelmes! Egyelőre azonban csak az üres levegőt ölelgettük, s éjszakánkat nyögtünk a vackon. Bence még a likas bocskora orrába is virágot szúrt, én csak komoran néztem a tüzet, fene nehéz álmokat láttam, s mindaketten csak szédelegtünk a hives fenyőlevegőn. Akárhogy kínlódtunk, a tízparancsolatot muszáj volt megtartani, de sokat beszélgettünk ellene — Isten bününküi ne vegye! Akkor az egyszer senkit nem irigyeltem, csak a megcsendesedett vénembereket, akiknek olyan ájtatos a teste, mint a hideg, színtelen pityóka. Egyik, ilyeti nehéz este aszondja Uz Bence: — No urfi! Holnaptól felmondom a szállást! . . . . .. — Azt mórt? — ijedek’ meg. — Mert hát, — tudja — házasodom... asz- szonyt hozok... Többet egyetsem kínlódom!... — Könnyű neked Bence! — sóhajtok rá. — Az! — mondja ő boldogan. Hogy igy a nagyján túl volt, ismét meleg, nyugodt, közvetlefn lett. — Egy kicsi pénzem volna reá. Három esztendeje gyűjtögetem-. Faóduban tartogatta a pénzét, de soha meg nem számolta. Amit kapott, azt hozzátette, s él nem vett volna belőle egyetlen lejt a világ sűrű kincsiért se. — Eddig sokezör kell, hogy legyen! — vallotta be. — Mind bángó, ami van! — böcskö- dött. — Meghir egy fehérnépet. — Az meg! — irigykedtem. — Boldog lehet Emre Julis!... — Én es úgy vélekedem! — Mikor láttad utoljára? — Karácsonykor. Azóta nem voltam a faluban. Akkor es háztüznézőbe mentem. — S megegyeztetek? . t. . .. .. — Mü nem! ’ ' . — A hogy lehet? — Az úgy, hogy cudar időben, méteres hóban indultam- Szinte megvett az istenhidege. Szépaszó patakánál hóviharba kerültem. Héh szer ástam ki magamot a fuvásokból. Kicsi tartotta, hogy ott nem vesztem. A faluba négykézláb másztam bé, úgy elgyengültem. Csak éppen annyi erőm volt, hogy megkapartam a Julisék ajtaját, mint a kutya. Reaülteítek a kanapéra, s én ott abba hejbe úgy elaludtam, hogy másnap es hiába ráztak. Éppen a vecser- nyén voltak, mikor felébredtem. Én biza úgy megszégyeltem magamat, hogy meg se vártam, roig hazajönnek a templomból, hanem fogtam a fészit, s szépen visszajöttem a havasra... Jóízűen elkacagtuk az Uz Bence háztüz- nézőjét, szépen hévizálgattunk a tűz mellett. A fene evett meg, ahogy dicsérgette Emre Julist. ‘ ."*• — Hogy az milyen fehérnép! — cicomázta szép szóval. — Akármelyik legént a sarkához veri. Az olyant pedig, mint az urfi —■ nézett le kedvesen — a szélivel elüti. — Mikor ismerkedtetek meg? — Juhokat nyírtunk együtt. Ő ült az egyik juhon, éfea a másik juhon, de inkább egymást néztük... Mondom asztán neki, hogy: „Szeretlek Julis!“... Erre mérgesen reavágott a megnyirt juhra: „Prücs Isten hirivel!“; de a juh nem mozdult. Úgy reá talált ütni szerelmiben, hogy a juh megdöglött alatta... Ebből már tudtam, hogy ő az enyim! —-_N.e kínozz, Bepce! — sóhajtottam, meri — hej szép dolog ez a nagy szerelem! Hát amikor megtudtam, hogy milyen tömött dereka, vastag, rózsaszín karja, haragos piros arcája van!... Ahogy Uz Bence lelkesen és tüzesen kifejezte: „Szép nagy bihalfehérnép!“ — Ha erre a tűzre rcaülne ne — mutatott hasonlatképpen a tüzűnkre — egy-leültiben úgy elótaná, hogy semmi sem maradna belőle! Akkora!.. Az a!... Egy szikra sem maradna elevenen!... Hát a két mejje! Mint két fuj tató í — Jaj te! — irigykedtem, ami láthatólag jól esett Bencének. A féléccakát igy beszélgettük át. ö boldog volt, én szenvedtem. Alig pirkadt, már megkezdette a vőlegény i öltözködést. A jéghideg patakban tetőtől talpig megfürdeti. Eéleszteödei korom volt rajta a sok tűz mellett hálástól. Éppen akkor szen- deredtem el jóizüen, mikor nagynehezen megállóit felettem. — Urfi! Nem adna egy mennyegzői lábra' valót, kölcsön? “ • Valahogy tisztességesen felöltöztettem. Az igaz, hogy kicsit ganyés volt a harisnya, de a csizmát szőrös bőiből újra talpalta, s a likas sapkát kevélycn félretaszitotta. Az is igaz, hogy egyetleh inge a hátán végig volt hasadva, de az úgy se látszik, s éppen azért házasodik, hogy legyen aki megvárja. Engem megtett örömapának, mert se apja, se anyja nem Fiatalság A CURAMTA kiint viz c s € k I eredeti dugaszolt j üvegekben kopható ! mely garantálja j tisztaságát és mi- J nőségéft és üdeség... két tényező, melyet minden nőelőnyben helyez. A nő kíván* tága minden alkalommal tetszeni éa maga köré varázsolja a tavasz és a fiatalság illatát. A CUBA- N1TA kölni víz, kitűnő és finom illata kiegészíti egyéni bájosságát. A CUBAN1TA kölni viz a parfüm művészetét ismerők kedvence lesz. Iku de Cojcjg cubamta volt, s ragyogva, fittyen tett a két szeliditett rókájának. , — Kucu ne! Szavamat ne feledjem, kutya helyett két szeliditett rókát tartott, mert á kutya után adót kell fizetni, a rókáért nem. A két róka mijndjárt elő is bujt a likból nagyálmosan. — Mehetünk! — mondotta nekik büszkén. — Hova ruécc bolond! — kiáltok rá mérgesen. — Ilyen árvizhajtott, mocskos kalibába akarod hozni az asszonyt? Kicsit legalább szedjük rendbe! — Tiszta igaz! — örvendett, hogy figyelmeztetem. i Nem hiába mondják, hogy sok kéz még a bajba is jó, mert ketten hamar kidiszitettük a „palotát“. Nyirágseprüvel kisepertük, a nász- ágyba friss füvet kaszáltunk, az oldalát, ahol likas volt, betömtük mohával, a borzas, vedlett tetejét teljesen háborítottuk fenyőbojttal, a tűz mejjékit összetakaritottuk, a szároz marhatrágyát jómessze rugdostuk, s ahova lehetett, még virágot is tettünk- Igazi szerelemnek való, kívánatos hely lett belőle. — Ha az asszon itt meg nem szokik, se- holsern! — üsmerte el Bence is. Később, — mikor összehúzott szemmel mégegyszer körülnézett — mégis talált igazítani valót. A tűzhelyet eltakarította, a felette álló fa kormos, szürke, száraz ágait levágta és alája virágból tett tüzet- Azt úgy kell elképzelni, hogy langveres virágokat nyitó ágakot vágott vadrózsa bokrokról, vadalma- fáról, miről, s azokat tűz alakjában nagy fi- fikával összerakta. A teste nem, de a szive melegedett mellette az embernek. Szinte piros füstöt lehelt, ahogy nézte az ember. — Nagy hóhér vagy! — mondottam kedvesen Bencének, aki tündöklőit a belső izgalomtól, s még fölébe két ágas fát szúrt, mintha a puliszkafőző üstöcskének akarna villát támasztani. Igende az ágasfa is felül virágos volt. Erre fükosarat kötött. Ez volt az üstöcs- ke, amely szépen csüngött a virágtüz felett. Síikor ez is megvolt, megfutamodott... Egyszer csak látom, hogy mászik fel egy fán ügyesen, mint a mókus, s hát hozza is mindjárt a madárfészket. Igazi madárcsinálta fészket, amelyben hat édes madárfiu tátogott... Kíméletesen elhelyezte őket a fü-üstöcskébefci és szárazon azt mondta nekem: — Mire visszajövök, az anyjok is odaszokik! Még csak a „ház“ ormára tűzött csokrétát, s azzal újból füttyentett a két veres rókának, megilletődött arccal, kicsit nedves szemekkel elbúcsúzott és megindult lefelé az oldalon-.. Néztem, néztem, hosszan, sajgó szívvel, meleg szemekkel... Alakja megnőtt, ragyogott a napfényben, minden lépésére megingott a virágos mező és Uz Bence minden pillanatban kisebb lett a távolságtól, aztán eltűnt, mintha a piros és kék virágok titkos vize nyelte volna el. Egész napom nem ért semmit. Kedvetlenül koslattam az erdőben, mint egy tüdővészes, száraz medve. Akárki csinálta az életet, rosszul csinálta. Azonkívül hajléktalan is voltam. A megszokott, kedves kalibából ki kellett költözködnöm. Üthetnék össze hamar uj hajlékot magamnak, vagy átköltözhetném a túlsó oldalba Űdő Mártonhoz is, de minek? Nincs értelme. Affene egye meg ezt az Uz Bencét, hogy éppen most kellett megbolondulnia!.- Milyen szépen meg voltunk együtt!... Legjobb lesz, ha végleg hazamegyek. Az is csak reggel lehet, mert ma örömapa vagyok, afféle erdei násznagy. Valami ajándékkal is kedveskednem kellene, de mivel?... Neki hagyom a meny* nyegzői gagyát. Ez kissé megnyugtatta a lelkiismeretemet... Az emléknek szép emlék. Délután mégis azt gondoltam, hogy egyet- mást összeszedek. Javában nyújtogatom a nyakam a ház előtt, s nézegetek céltalanul a távolba, mikor egyszercsak látom, hogy jön Uz Bence felfelé, dé egyedül, de szomorúan. — Hijnye! — döbbenek meg. A két róka az erdő szélin hozzácsatlakozott lihegve. Azokat még meg is rúgta- Ebből láttam, hogy . nagy lehet a baj. Mikor hozzám ért, úgy tett, mintha nem is látna. — No? — biztatom. — Báj van! — morogja vissza. — A fehérnép?... Julis?... — ö! — bátorodik fel Bence. — Ejnye! — érzékenyülök él. — Mi történt? Uz Bence csak a földet nézte. — Má nagyon van... Kicsit muszáj volt kacagni. — Ilyen hamar? — Bendes üdő! — védte még most is a fe-
