Keleti Ujság, 1933. április (16. évfolyam, 75-99. szám)
1933-04-16 / 88. szám
Í9SS. 'ápr&h Jg. KEimujSKG 11 ENGROS-OSZTALY! MÉLYEN LESZÁLLÍTOTT SOLAV1CI---------—-------— ARAK AHIHIZAK .....— BUKAREST, STR. LIPSCANI No. 37. 6AZBA60R FELSZERELfE; TAVASZI KÖTÖTTÁRUCIKKEKBEN ■ZOKNI ■ HARISNYA ■ KESZTYŰ FRANCIA SPORTSAPKÁK, NYAKÉKEK A legényt újra elöntötték az érzései. A belső elfogódottságtól alig hallszott a hangja— Meghót édesanyám ma reggel... Azért... Nem volt egy krajcárom, mivel szemfedőt vegyek... Azért... Mivel eltemessem... Méges édesanyám volt... Azért... Mind a ketten hallgattak. A bogos, rossz ló azalatt félrehúzta a szekeret az ut szélére, s ette a poros füvet. A vén zsidó meglátta. A legényhez nem is szólva, oda futott, megfordította a szekeret, felnit rá, a lovat megcsapdosta az ostorral és úgy elvágtatott, hogy szakadt szét alatt a rozoga szekér. A legény utána se nézett, csak sóhajtva felállott és visszaindult halott édesanyjához. — No édösanyám! Itt vónék! — szólt, mikor megérkezett. — Biza nem sok dolgot hoztam kiednek, de hát őtözetlen még sem küldöm a másvilágra... Komoly és nyugodt volt, mipt édesanyja, a halott. Fájt a halál egyszerű lelkének, de sokat nem érzékenykedett, hanem hozzálátott a felravatalozáshoz. A kalyibában nem igen fért a halott és dísztelen is lett volna. Előtte azonban volt egy fenyőfáktól körülzárt szép tisztás, derékig érő füvei, különös havasi virágokkal. Annak a közepébe bevert a földbe négy cöveket, bedeszbázta szentmihály lovának, fogta a kaszát, s ahol legvirágosabb volt a dús havasi rét, szép szálas füvet kaszált s abból vetett ágyat a halott alá. Úgy intézte, hogy a halott feje kissé magasabban álljon és keletre nézzen. Friss patakvizzel lemosta róla az utolsó verejtéket és gúnya után nézett, amibe felöltöztesse. Az bizony nem volt. Minden felvevője csak a rajta levő volt. — Abbizony mocskos es, foltos es, fosztos es! — állapította meg, de nem volt mit csinálni. — Muszáj, hogy ebben nyugodjék édös- anyám! Két karjával felölelte a testet, rátette a szentmihály lovára és szelíden kinyújtóztatta. Akkor jutott eszébe, hogy más ruha is van a vilâgojn, nemcsak az, amit osztonátán szőnek. — Megadom a pompát, ne féljen édös- anyám! Hirtelen neki a virágoknak. — Olyan szép öltözet lesz belőle, amilyen a világon senkinek nijncs — örvendezett. Reászórta a halottra, hogy csak az orcája látszott ki a sok virágból. A fejszével friss hajtású dús fenyőgalyakat vágott és körültá- masztgatta velük a ravatalt— Ékes, szép vagy édösajnyám! Bä se gyönyörködte magát egészen, hirtelen a homlokára ütött. — Tiszta bolond vagyok! Hát a gyertya? Abbizonyisten. Hát a gyertya? Legalább hat szál gyertya dukál a halottnak. Gyertyát azokban nem öntenek a havason, de ezen is segített. Elő a fát és hat szép tüzet rakott a ravatal két oldalán. Ez volt a gyertya. Mikor javában' égett, ropogott a tűz és a fénye aranyba borította a jóságos asszony ravatalát, Űz Bence lekapta a sapkáját és azt mondta jó hangosan: — Az örök világosság fényeskedjék neki! Ez volt az imádság. —■ Most kezdhetünk a sirásáshoz! — szólott önmagához megelégedetted. Ásó, kővágócsákány akadt a kalyibában. — De hol feküdjék? Ez volt a kérdés. Körülhordozta szejneit az öreg havasokon. — Mert szép hely kell neki. Azt is megtalálta. — Legjobb lesz a Kustaly-hegyin- Onnan hé lehet látni fél Erdélyországot. Az igaz, hogy szép a hegy, de a halottat akkor magára kellene hagynia. Ez azonban nem okozott gondot neki. Még meg is nyugtatta a halottat. — Maradhat nyugodtan édösanyám! Nem bántja kiedet ott semmi! Mi is bántaná. A vadak, madarak, bogarak, mi|nden ismeri a környéken az Uz Bence édesanyját. Húsz esztendeig laktak együtt a havason, összeszokhattak. — Délre itthon leszek! — mondotta búcsúzóul és elindult a Kustaly tetejére sirásni. A halott hallgatott, a tüzek szépen égtek körülötte. Annyi bizonyos, hogy senki sem volt a holttest körül, mikor az öreg zsidóember félve, lihegve megmáezta az oldalt a legényt keresve. Nagy a rengeteg, nehéz abban egy embert megkapni, s a vén zsidó járatlan is volt az erdőn. A fái közt felszálló halvány füstöt mégis észrevette. — Ott kell, hogy legyen! — biztatta önmagát. További útjában a ravatal füstje veeette. Meg is találta a szállást. Hanem az volt jó, mikor meglátta a furcsa ravatalt. Kutya legyek, úgy megijedett, hogy szinte hanyutág esett. Az inai úgy reszkettek, hogy alig tudott oda vánszorogni- Többet nem ügyelte a legényt, csak megállóit a halott lábánál- Hol a fejére kulcsolta a kezét, hol a magasba emelte, s elkezdett előbb valami idegen nyelven vájjogtatni, aztán csendesen énekelni: —- 0 Adonáj! Még sirt is a szegéíny zsidó. Kicsit megkésett Uz Bence a sir ásással, de abban a fene köves földben nem volt gyermekjáték a menyország ablakát kivágni. így is jeles munkát végzett. — No édösanyám! — mondotta már mesz- eziről. — Megvan a sírja! Mikor azonbajn kilépett a bokor mellől* szinte sóbálvánnyá változott a csudálkozá3tól. Hát az ő édesanyja le volt teritve akkora fajin finom csipke szemfedövel, hogy a szélei még a földet seperték. — "Úristen e hogy került ide! — Gsak éppen ennyit tudott mondani. A halott azoiiban hallgatott, a tüzek szépen égtek körülötte.... „Cherchez la “ Csak itt, e különös iündér világban A természet rendje fordítva van. Itt az ihlető asszony az apa, Ki elhullat egy kis virágmagot S az megfogan... A költő aztán világra szüli A gyermeket. Ti ott künn a rendes embervilágban Ugy-e az apát is tisztelitek? Gyermekét nevéről nevezitek. Látjátok, e furcsa tündérvilágnak Más törvénye van, — benne az apának A nőnek ismeretlen a neve. Az alkotónak és az alkotásnak Ö láthatatlan, szerény háttere. Ó sokszor fájt e visszásság nekem: Keressétek a nőt. Keressétek, igen, De ne csak ott, ahol eddigelé: Szerelmi lázban, apró intrikákban, S ne állítsátok minden rossz mögé, Eltévedt, kisiklott, korommáégett, Tört életek mögé. Mindez igaz. Ő ott van mindenütt. Kígyózó karját királyokra fonja S ország perzselő láng csap ki szeméből, Ha nem tűzhely a gondja. Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség S mégis méltó reá, Hogy a nagyban, mint nagyot megkeressék. Keressétek tehát. De ne csak ott, ahol eddigelé. Ne nézzétek csak a tűzhely mögé. Ne is csupán sötét sikátorokba, Ne is csupán szürke hivatalokba, Hol társaitok és ellenfeletek, S kiragadja — nem Önnön hibájából Kezetekből a napi kenyeret. Keressétek tovább... Mert ott van ő a vágyban és á vérben, De minden magasban és minden mélyben, Kocsipkét ver a kora gótikában. Szárnyal a Beethovent muzsikában És gyökeret ver minden költeményben. rA költeményben... Hiszitek-e ti, Hogy a versnek is vaunak szülei? Mint a gyermeknek apja-anyja van* A virágmag-hintö drága kezet Hogy mindeneknek fel nem fedhetem, S hogy versemet Isten után Kinek köszönhetem. Tiszteljétek az asszonyt: az apát, Az „alkotó“ nagy Inspirátorát, A virágmag-hintö titkos kezet, Aki vezet Uj világokon át. S keressétek a nőt A magasságban és a mélyben, Árnyékban, zivatarban, napsütésben És minden költeményben Tovább... Budapest, 1933 március 7. Reményik Sándor cipő minőségben divatban, árban utolérhetetlen!
