Keleti Ujság, 1933. április (16. évfolyam, 75-99. szám)

1933-04-16 / 88. szám

6 KeletiUjsxg X\Z// árad egész ifjú és gyen­géd- lényéből. Semmit sem hasonlítható össze az öt körüllebegő varázzsal és bájjal. A ragyogó gyer­meki mosoly és a virágzó almafaág igazolja az ifjúi örömet, amelyet az illat- szermüvészet felfedezésé­nek köszönhet. a csodálatos kölnivíz, amely egyesíti az összes tavaszi virágok finom illatát, varázslatos bájjal lebegi körül a szép nők ifjú lényét. készítmény VALÓDI CSAK AZ EREDETI CSOMAGOLÁSBAN. Önmagámról Irta: Kosztolányi Dezső j I. A köszönet legszebb formája: az őszinte­ség. Ezzel akarok élni. Vallók arról, ami va­gyok. Olyan őszinteségre törekszem, amilyen egy embertől telik. Ezt a közvetlen őszintesé­get csak ritkán engedtem meg magamnak, mert_ az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely — hiába burkolt és álarcos — mégis az igazabb őszinteség, többnyire telje­sen kielégített. Így alig is volt szükségem erre. II. Most azért van erre szükségem, hogy meg­tiszteljem azokat, akik engem megtiszteltek. JNem riadok vissza attól, hogy őszinteségem­mel esetleg kiábrándítom őket, ennélfogva ártok magamnak. Ha egy olvasó azt képzeli a költőről* hogy álmatlanságban szenved s a költő értésére adja olvasójának, hogy mihelyt lehajtja fejét, már úgy alszik, mint a bunda, akkor az olvasó megsértődik. Tapasztalatom szerint az olvasó sohase bocsátja meg a költő­nek, hogy tönkretette benne azt a regényesen- hamis képet, melyet az olvasó fáradságosan festegetett róla s előbb-utóbb bosszút áll rajta. Sajnos, nekem is csupa olyan dolgot kell val­lanom, mely ellenkezik a divattal, az úgyneve­zett korszellemmel s jobbára népszerűtlen. Ili, ' Először bevallom, hogy boldog vagyok- Ttnldorr vagyok, borrv írok és irhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami. Még ma sem fásultam el a kifejezés rejtelmes gyönyörűsége iránt. So­kak szemében talán szerénységnek tetszik ez a vallomásom. I)e nem az. Bizonyos, hogy a műkedvelők is éppigy rajonganak mestersé­gükért. En azonban ebben inkább vagyok őve­lük, mint azokkal a mesterekkel, akik titkol­ják, hogy nekik is ez az egyedül fontos s kifelé egy másik szerepet hazudnak, hogy ezzel esz­ményi mázat adjanak tintás becsvágyuknak s hogy ne legyenek kénytelenek föltárni azt az egyetlen, igazán fájó helyet, melyen meg lehet őket sebezni. Aki ily nyiltan föltárja gyönge pontját, mint én, talán nem is egészen gyönge. IV. Bevallom másodszor, hogy az értelmet nem becsülöm le annyira, mint azok, akik az értel­metlenségben az ihletet-, a mélységet bámul­ják. Nem becsülöm túl az értelmet. • Alkotás közben vajmi kevés hasznát láthatom. Még arra sem alkalmas, hogy egy rímet válasszak vele, hiszen minden rím értelmetlen s még arra se használható, hogy egy regényhősöm- uek nevet adjak vele, hiszen ebben is csak az ösztön segíthet. De mégis valamire való az értelem. Általa fogalmat alkothatok a vilásí­1933. "április 16. ról és az emberekről. Az értelem ítélete által tudhatom meg, hogy miről érdemes írni és miről nem, hogy hol kezdődik a költészet ha­tárterülete- A költészet határterülete ott kez­dődik, ahol az értelem már tehetetlen. Egyál­talán nem értelmi munka a költészet. De aki Injával van az értelemnek, sokat és fölöslege­sen botorkál, mert a költészet mégis értelmi ítéleten alapul. Nem hiszem, hogy egyetlen hangot is énekelhet az, aki ostoba. Szívesen bevallom, hogy nem vetem meg a műveltséget sem, melyet gyakran bók-alamizsnául nyújta­nak át nekem. Mosolyogva szoktam ezt elfo­gadni. Udvariasságból nem tiltakozom ellene. Most azonban bevallom, hogy nem egészen illet meg. Műveltségem hézagos, esetleges- Nero császárról regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna, melyik korban élt, csak aztán rágtam át magam Tacitus-on, Suetonius-on, Friedlünder-en, hogy eltüntessem tudatlansá­gom. így szereztem történelmi „műveltségiem. Izgatott az állatok és növények titokzatos ma­gánya, pár hasonlat jutott eszembe róluk, tud­ni akartam, hogy a hasonlatok megállnak-e, ezért tanulmányozni kezdtem az állattant és a növénytant. Így szereztem természettudomá­nyos „műveltségiem. Egyszer megtámadtak valami mondatfüzésem miatt, igazolnom kel­lett magam s amint kutakodtam, egyre érté­kesebb anyagra bukkantam, egyre jobban be­levesztem a „nyelvészet édességéibe. így sze­reztem „nyelvészeti „művelség“-em. Fiatalon megbíztak Calderon „La senora y la eriada“ cimü verses játékának fordításával, el is vál­laltam, de akkor még egy kukkot se tudtam spanyolul, szégyeltem volna másodkézből tol­mácsolni és sebbel-lobbal pótoltam hiányomat, így tanultam meg spanyolul. Nyugtalan kí­váncsiságom ide-oda csapongóit és valóban sok földet bekalandozott. Mindez nem azt je­lenti, hogy letagadom „műveltségiem. Meg­hagyom ezt — vigaszul, fegyverül — azoknak, akik nem szeretnek. V. Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költé­szet öncéluságáhan, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annakidején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató kö­zösség azt követelte, hogy „vallják színt“. Azt feleltem,- hogy magyar vagyok, magyarul Írok s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehe­tek népemnek. Verseim mellé nem voltam haj­landó erkölcsi bzonyitványt is mellékelni. Rö­vid ideig diadalmaskodott az elvem. Most újra ellenzék vagyok. Egy másik közösség, mely éppoly türelmetlen, de számban sokkal na­gyobb, azt követeli, hogy mindenki, aki tollat forgat, az emberiség egyelőre homályos, fö­löttébb tisztázatlan ügyét szolgálja s csak arra esküdjék föl. Azt felelem ezeknek, hogy ember vagyok, ember-nyelven irok és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyitványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a mű­vészi teremtés mindig emberi gyötrelmekből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem- A közügy a mű. Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája. Tudom, hogy a Tart pour Tart-nak manapság világszerte „rossz sajtója van“. Tudom, hogy az esztétika — az aisthesis, mely ősi értelmében az észrevevést jelenti ,az érzéki és érzékletes szemlélődést, — gunyszóvá lett ebben a csodálatosan elvakult és csodálato­san alacsony században, mely tulajdon szel- lemtelenségét és leTketlenségét gyűlöli benne s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzék­letes teremtő volt, szintén csufnóv, egy puhány nak, egy kákabélű, nyálas félkegyelműnek a csufneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősitik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői, mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volná­nak oroszlánok, melyek már óriásokat is szét- téptek. Semmi okom sincs megTagadni hite­met ezekben a mostoha időkben- Az elefánt­csont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda. VI. Bevallom végül, hogy ez az erkölcsöm is s más erkölcsöm nincsen. Itt pedig Jules de Gaultier-nek, a francia gondolkodónak rend­szeréhez és fogalmazásához folyamodom, aki

Next

/
Oldalképek
Tartalom