Keleti Ujság, 1933. február (16. évfolyam, 25-48. szám)
1933-02-12 / 35. szám
XVI. «VF. SB. SZÁM. KUETlUjSXG I Vászon, damast, asztalnemű nagyelârnsitĂ»! FEHÉR HÉT! rendkívül olcsó Araik m Mosott vászon------------Lel 18.— „ Házi vászon--------- — — „ í5.— „ Gyerm. fehérnemű vászon „ 19.— „ Fehérnemű vászon----, 25.— „ Kelengye vászon-----------„ 29,— „ Alsólepedő vászon-----------„ 58.— „ Paplanlepedő vászon----„ 75.1 m Tussor, ko rubinéra — — Lel 25. 6 szem. Kávés garnitura----„ i«8. 6 „ Étkező abrosz------- „ 98. 1 darab Törülköző--------------„ 22. 1 „ Alsólepedő--------------„ 125. 1 „ Zsebkendő--------------„ 6. 1 „ Kávés szalvéta — — „ 5. 1 drb 2 személyes cloth paplan, vattával L. 295,- 1 drb Fehér férfi Ing... Lel 175.— | 1 m Combiné batlsaet. Lel 9— SZABÓ JENŐ divatoagyáruházá" ban Cin j-Kolozsvár (SMSSMMMMMMMMMMMSSMMMMMMMMIUIMSSMMM Emberek a végeken II. Tompa László, a székelyek nagy lírikusa megrázó véleményt mond belső leromlásunkról, lelki katasztrófánkról, ameiy már jövendőnket is fenyegeti VA mosoly, életöröm, a szépségek hirdetése, ma sokkal szükségesebb, mint bármikor“ (Székelyudvarhely, február 11.) Itt lakik a „Székely Támadt“ esonkavár tövében Tompa László a százados forró mészbe, forró vérbe hányt falak örök árnyékában. Szikár, szálas alakja, fekete aroa, különös lénye azonban még régebbi, mint a szomszédja, a négyszáz esztendős rom. Még az ázsiai pusztákról való, a sátorozó, napról-napra honfoglaló, szabad, ezeresztendős világból, s ahogy elnézem, az az érzésem, mintha egy kurd fejedelem ülne velem szemben, kinek a pusztai szél szárította a csontjait és sas szemekkel a Himalájáig ellátna. A szótlansága, rezzenés nélküli némasága szintén ázsiai, befelé élő, titokzatos. Ha nem tudná mindenki róla, hogy az erdélyi irodalom egyik legsúlyosabb egyénisége, a legnagyobb székely lírikus, az egész lénye, alakja, megjelenése már első pillanatban elárulná, ö természetesen tagadja és őszinte ijedtséggel, felháborodással menekül a kérdésem elől. „Terveim nincsenek...“ — Hogy őn most neked valamit „nyilatkozzam“?! Amennyire magamról tudhatom, valami könnyen megnyilatkozó tremészet én sohasem voltam. De most igazán nincs is miről nyilatkoznom. Komolyan számbavehető munkát az irodalom terén évek óta nem végzek, — terveim sincsenek, amiket valóban terveknek lehetne mondani. Korábbi években sem dolgoztam ilyen előre körvonalazott tervek szerint. Papirra tenni, papírra tehetni időnként valamit abból, ami bennem, a magam belső indulatainak és az élet br nyomásainak keveredéséből erősebb feszültséggel összesűrűsödik, formába akar alakulni; kb. ennyi volt régebben is a legfőbb szabálya az én leiraí- lan irodalmi programmomnak. Tompa László is tudja rólam, én is tudom róla, hogy mindaketten a legsúlyosabb anyagi és életgondok alatt nyögünk, gyermekeink sorsa aggaszt, s a pálya melyre léptünk végzetes és külső boldogulásra alkalmatlan, a lélek és kultúra, az irodalom kenyerét enni Erdélyben már-már kész halált jelent; de az elkeseredett bevezetéstől mégis megdöbbenek. Azt is tudom, hogy nem ez a Tompa László egyénisége, talán le sem kellene írnom, de... csak hadd mondja azt, ami a lelkén fekszik, hátha a sötét látás is közelebb hoz belső feltámadásunkhoz. Mintha megérezte volna gondolatomat, szelid lelkének finom szárnylenditésével máriR megvigasztal ; — Magam eredendőleg bensőmben sohasem voltam igazán pesszimista. A mosolygás, az életöröm, a szépségekben való gyönyörködés hirdetését ma még sokkal inkább szükségesnek látnám, mint akármikor s a magam kibontakozásának útját, célját is ilyen derűcsúcsra-érkezésnek akartam volna. De mert ez részben külső okokból is nem sikerült, nem sikerülhetett, azért is hallgatok inkább, semhogy magam is segítsek e mai szomorú világ szomorúságait még jobban iderögzíteni. Talán magam is gyenge voltam, hogy idekerültem, kevés volt bennem a hit, a jóság, a mindent megérteni és mindent megbocsátani tudás ereje... A végzetes szélfúvás. Szemei valamivel fényesebbek, ahogy lelkének édes álmaira gondol; — Igaz, ma is mindennap sűrűsödik bennem valami, amiből versnek kellene lennie. Sokszor gondolok egy ciklusos hosszabb költeményre, amely a mai székely lelket, székely sorsot, s benne a magamét tükröztetné. Éjjel és nappal sokat nyugtalanít egy új dráma megírásának eszméje is, egy erős, dinamikai feszültségű drámáé, amelynek korunk egész rettenetes szerencsétlenségét, minden lélekvonaglását ki kellene kiáltania egy színpad felett, Nemereképpen keresztülsüvöltenie; — de egy sokkal kisebb, s mégis végzetes, mert folyton ismétlődő szélfúvás ér, valami mindennapi gond, elintézni való (amit nem tudok elintézni) — s ismét eltelt egy nap eredménytelenül. így telik el tiz, száz és száz nap évek óta, s jó is hogy telik, mert egyszer csak mind eltelik... Menekülés a gyermekkorhoz. — Anyám halála óla (egy éve mult) gyakran megyek vissza a gyermekkoromba... Sokszor sétálok, mint nehány éves gyermek betfalvi kertünkben, amint arra a tavaszban lombosodó fák alatt mind mélyebb árnyék borul. Örvendezve és eláinulva, mint valami titokra, bukkanok rá minden ibolyára... Majd a segesvári várban emeleti lakásunk ablakából egyedül, eltűnődve a hóesés csendes pilinkézését nézem... Máskor ugyanonnan riadtan és szorongva lesem egy nyáreleji vihar kénsárga felhőinek irtózatos hömpölygését, a „diákhegy“ hatalmas harangja kong, s a ferde hegyoldali ucca diáklépcsővel, házakkal, magammal együtt, mintha mind dőlni akarna... A megyeházának a fehéregyházi síkság felé eső oldala tövében állok a várfal mellett s elnézek tűnődve messze, ahol a síkság felett mintha most is a Költő lelke terjengene és lobogna el megcsodált titokzatossá?óban ... — Igen, mindez rendesen sokkal erősebb látomásban, izzóbb fényben és élesebb körvonalakkal áll előttem, mint a mindennap zűrzavarainak legtöbb szédítő és sivár jelensége. Gondolok ennek a megírására, egy ifjúkori lélekrajz és lélektör- tónet megírására is; — amire ismételt biztatásokat is kaptam. „Emlékszel-e?...“ — Gyermekkoromat említettem — pillant rám* melegen Tompa. — Erről eszembe jut a mi gyermekkorunk, első éveink az erdélyi irodalomban... — Látod Jóskám, erről nekünk kettőnknek külön jogunk van kettesben elbeszélgetni. Emlékszel-e a Zord Idő első, 1920-beli irodalmi pályázatára. A lírai dijat nekem ítélte a bizottság, a prózai díjat pedig egy bizonyos Nyirő Józsefnek, akiről már előbb is hallogattunk egyetmást, s tudták már talán azt is, hogy Kidében molnár- kodik. — A közviszonyok nyomottsága s a magunk megkötöttsége ellenére is hogy elkezdtünk egyszerre elevenkedni... Estélyek rendezése, szereplések ... Osvát magamat is egyszer táviratban hivott másnap estére Marosvásárhelyre... Mentem ... Hát az Olimpiász, Haladás, irodalmi tanácskozások Kolozsváron, világnézeti csatározások, köztünk fiatalos lélekkel, Benedek Elek. A közönség is milyen lélekkel érdeklődött mellettünk... Hol vagyunk ma ettől?... Szinte dörgőn csattan fel a Tompa László szava: — Hol vagyunk ma ettől! Izolált különéletek. Elfásultság. Közönyös elnézése a lassú elmúlásnak. A közönség is... S vájjon tudják-e mit cselekszenek, akik nem cselekedtek, s ma sem cselekszenek! Zápolya János (egyik történelmi meg- itélés szerint) tudatosan késlekedett Temesvárnál, s eközben megtörtént Mohács. . Az itteni magyar jövőt milyennek látják, akik megelégszenek a politika, közjogi harcok terén való viaskodásokkal, de az irodalom, a magyar lélek ápolásának terén való terminálókat elhanyagolható valaminek tekintik? Tudom az akadályokat! Közszegénység, anyagi források hiánya. De vájjon elmondhatják-e, hogy legalább lélekben törődtek, megtettek mindent? — Nem magamért beszélek. Nekem nincsen semmi kérésem magamért. Magam azt se bánom, ha egészen elfelejtenek, s én is szívesen elfelejteném, hogy valaha arra gondoltam, hogy iróféle legyek. Sohasem volt az nekem a legfontosabb, hogy valami könyvemet „kihozzák“ El kell ismernem, hogy személyes panaszra ilyen tekintetben okot sem találnék. Közléstől el nem rekesztettek. Ellenkezőleg: sok kedves és lekötelező ösztönzést kaptam a Szépmives Céhtől, Helikontól, Pásztor- tűztől, stb. Inkább én voltam hanyag velük szemben. — De mi lesz a jövővel!... Azokkal, akik most bontakoznának, erősitést várnának? Néma csend következik utánnuk? Csirájukban halnak meg az új sarjak? — ... Sötétlátás? Éppen tegnap beszéltem egy estélyen a biztatás, jövőben való reméltetés hangján. Nem olyan nagy ellentmondás. Kicsit mindig ilyenformán cselekedtünk. Reményik megrázó sorai jutnak eszembe: Hit nélkül hitet prédikáltunk. De álltunk. Még állunk mais. De mi lesz itt, utánunk, ha nem tudunk lábraálláshoz segíteni újakat? — ... Nem lesz, aki itt álljon tovább!... Még egyszer magában és magának szakgatottan elismétli: „Nem lesz, aki itt álljon tovább!" ... És felriad. Rám néz. Talán véleményt vár tőlem a megszokott formák szerint, hogy igaza van, vagy nincs igaza; hiszen sokféleképpen lehetne kommentálni azokat, amiket mondott... Én azonban csak szótlanul megszorítom a kezét és lehajtott fővel, egyedül elindulok az úton. Nyirő József. MOZI Á kék express Ritka érdekességü film szalad a Royal Mozgóban. Nincsenek sztárjai, meséje nem rendkívüli, tartalomban semmi különös nincs benne, mégis Ienyügözöbb számos filmnél, amelyeket az utóbbi hónapokban volt alkalmunk megtekinteni. Ne hogy azt higyje az olvasó, hogy azért fogott meg bennünket a film, mert erős szociális alászinczéssel az elnyomottak szabadságharcát glórifikálja az elnyomókkal szemben. Más filmek is megcsinálják ugyanezt, sőt meg is kell csinálják, mert a közönség Wunschtrumja követeli, hogy az igazság győzzön az igazságtalansággal szemben, A Kék express újszerűségét minden Ufa, Paramount, Fox és más filmekkel szemben a technikája dönti -el. A technika, amely az élet, az energiák mozgását fogja meg az alulról, vagy felülről beállított fényképezés módszereivel. A vonatra felülnek az utasok, de a fényképezőgép csak a lábukat veszi le és a lábuk a maga pars pro toto jel— képezésével az egész embert adja a maga szociális tagoltságában. Általában minden beállításnak itt ez a célja, abban különböztesse meg az egyik embert a másiktól, ami társadalmi vonatkozású és ami önmagában véve agitátorikus. De miután a művészet eszközeivel az, úgy ebben a filmben nincs semmi plakátsze- rüség, a hatás töretlen és igaz. Ez a technika reális hatásokra törekszik a szokványos filmet megszépítő, idealizáló hatásával szemben. (Más kérdés, hogy észrevétlenül ez a film is idealizál a maga módja szerint.) Más kérdés az is, hogy számíthat-e ilyen film a maga robogó, feszülő egymásutánjával, a maga brutális szókimondásával nagy tömegek érdeklődésére? Az ember azt hihetné, hogy igen és hogy a munkásosztály, amely oly szívesen kacérkodik az osztályharo jelszavaival, zsúfolásig megtölti a mozgószinházat Nagy tévedés. A proletariátus, amint ezt a kolozsvári tapasztalatok mutatják, Lilian Harveyért és Wily Fritschért ostromolja a mozgókat és igy ez a szép, technikájában merész film egyelőre nálunk atelier-müvészet marad, ínyencek és filmmüveltek számára. (i.)j ,
