Keleti Ujság, 1932. december (15. évfolyam, 277-301. szám)
1932-12-25 / 297. szám
20 KiimujsxG XV. ÉVF. 297. SZÁM. mintha már a pántlikákat csavargatná az ujjara. De az égi csuda nyilván szégyeite, hogy most is pistizzék, mikor szinte az égből jön, egyet gondolt, más irányt vett s mintha tudta volna hol lakik a legszebb leány, egyenest a Bágyi A ni kő ék udvarára repült. Milye|n ijedt zenebona tamadt a nyomában! A majorság azt se tudta merre meneküljön, a kert alá, ágak közé, vagy a ketrec mögé hu- zódjon-e el hamarább?... A kotló-alja úgy szét- szaladt, hogy a kotló estére is alig tudta ösz- saeazedni. A kakas meg, amint földet ért a lába egykét szökemedéssei a szemétdombon termett, inegcsattogtatta a szárnyát, ügyesen behunyta a szemét, nagykevélyen kukorikolt. Az ismerős szózatra hamar előkerültek a tynkok s lálnchordta kakasa, nem udvarolni kezdett egy anyányi jércének?... Nem a csudát, -de még meg is bóbitálta. A sok nép meg futott n kakast látta, előbb a felszegnek, aztán, hogy a kakas irányt változtatott, láfcal a patakon a malomgát felé. Nem keresett pallót senki, hanem ki hol érte, gázolta a vizet, hogy minél hamarább ott lehessen, ahol majd a kakas lesizáll. Bágyi Pótemé még ki se gyönyörködte magát az égből pottyant szép veres kakasban, Anikó se a sok cifra pántlikában, már érkeztek a jobb futók. Alig győztek csudálkozni, hogy a rusnya kakasának se keze, se lába nem ment ki helyéből. Persze, most már rusnya kakas mindenkinek, hogy a más udvarán látja kapirgálni. De annak csakugyajn nem lett semmi baja, sőt a szerelem birtoklásáért sem kell megvívni a bennszülött társával, mert a Bágyiné kakasa éppen tegnap mult ki a világból a jó szomszéd zászpájától. Egy ideig pántlikásan sétál a tyukasszcjny- ságok, meg a jórco leányzók közt, de amikor kézre kerül, se tűri szó nélkül, hogy Anikó le- oídoziza róla pántlikás köntösét. Majd kurrog- va kerül vissza tyuksergéhez s az udvarlást elől kezdi. Egyik másik mellett leereszti a fél szárnyát s úgy megkerülgeti, hogy a tyuk a kapirgálást rögtön félbehagyja. Tyúkok nyelvéi a férfiú igy szépeleg az asszonynak. Van már miért irigykedni Bágyi Péterné- re, mert lám valakinek volt-e még olyan kakasa, mely az égből szállott le az udvarára s öllel hozta a pántlikát a leányának?.« Most még öllel, hanem évek múltán bizonyosan az is egész szekérrel lesz. Megnő, mint a féiszemü meséje.,. S Anikóra?.., Reá senki se irigykedjék, mert ő szegény úgy őrül a pántlikának, mint a gyermek a fogzásnak. Két esztendeje, hogy nem jár leeresztett hajjal. Még Szebenbein koszorúba tette, mint a többi városi szpbaleány. Kolozsvárt is úgy viselte. Mikor a tavasszal haza került, eléggé leszólták érte. — Hátha kontyba tenném? — dobta oda hetykén, — úgy viselem, ahogy nekem tetszik. Megszólták a városi rongyért is, mert biz ő a szőttes szoknyát, a cakkenyes lájbit se viselte. — Né, hogy helneeg, né be kényes! — sza- pulták a háta megett, — akkor is igy fenn hordja az orrát, mikor napszámba kezd járni?... Arra bizony nem került sor, mert az egész kapáláson, aratáson otthon varrögatott. Azért is gyanúsították: — Né-tné, vájjon hol tanulta? Nem törődött semmivel se, se szólással, se zU’ratolással. Nem számított itthon ülni. Be nein várna a világért, áruig Sándi haza kerül, pedig őszre kiszabadul a katonaságtól. Nem akarja többet látni. Elég volt a kétesztendős könnyhullatás s egy életre szóló bánat, ami kínon, szenvedésen átment érte, a kígyónak se kívánja. Minél előbb vissza Kolozsvárra. Most is csak az édes dny ja hivta haza, hogy még egyezet' megláthassa. Biz egy kicsit megfakult az üdesége: a sok könnynek, álmatlanul töltött éjszakának meg- Mtitzik a nyoma rajta, vigsága is bura hajlott. Teszi-veszi a sok szép pántlikát és nem tudja mihez kezdjen enlnyi' cifra semmiséggel. Szerencsére a leányok körülfogják. — Anikó lelkem! — Anikó te! — Lelkem Anikó, bár nekem. — Csupa egyet. Ki igy, ki úgy, de mindenik könyörög a pántlikáért. Ahogy nézi őket, keserű mosolyra fut a szája széle. Istenem, mikor még ó is igy örült egy semmi pántlikának! — Milyet lelkem? — kérdezi egy tizenhat- esztendős forma szöszke leánykától, — milyet kicsi ártatlanom? — Azt a zsép pirosat, — mosolyog a szöszke. — Ezt a szép pirosat?... Tudod-e, hogy a szerelem lobog ilyen piros lánggal?!... A szöszke bólogat s huncutul a szeme közé nevet. — Van-e szeretőd leányka? — kérdi hirtelen a füléhez hajolva. 3 VALAMENNYIÉN IZÖLETCSUZOSOB VOLTAK AZ URODONAL MEGGYÓGYÍTOTTA ŐKET Bármely ország és osztály emberének erei elárulja pathologTkus rohtmjl |eld*e) Izületi fáj« «laimalt. A vértolulás, a szem és arc sárgasága, beesett, vajv bágyadt vonások, szemalard daganaté S, kiemelkedő nalántékerek a bugyravtuírengéa iegry-korfbb tünetei, a viszont cbMJ erednek at érelmeszesedés, ctuz. bénulás, sciatica, ei hl zár atb. betegségek. Az teülcti gyulladások a kftvtífterményetaek elkerülésére, az első fájdalmi vtrjzjdre azonnal az UKODONAL-hoz kell folyamodni, mely hugysav legtökéletesebb oldószere. Csak az URODONAL képes a vér maradéktalan átszüréat éa a azervezetba felgyülemlő összes kövecsek éa lerakódások természetes <mi) és vese) nyílásokon át való kltbz- titási munkájának elvégzésére. At égést olló gat itázetornii több orvos próbálta ki és ajánlja állandóan ez URODONAL*! URODONAL feloldja a húgysavat nwaa Patikákban és drogériákban kapható« & A szöszkének felragyog a szeme, mint két égő .parázs s rajta felejti a tekintetét. — Vatn-e no? — hunyorít — mert ha nincs, nem adom. A szöszke az ajakát biggyeszti, aztán nyugodt biztonsággal nyúl utána. — Még csak nekem! — mondja büszkén. _ — Csókot adtál-e már? — akarta kérdezni, de a maga tizeiiihatesztendőskori szerelmére gondolt s eltikkadt a szó a száján. A pántlikát pedig maga fonta a szöszke hajába. A leányka oda volt a boldogságtól. Teltül tete végig siklott az udvarra tódult legényeken, büszkén állott meg egy fiatal kamaszon. A kamasz kacsintott, a bajusza helyét kétfelé törölte. — Nekem is Anikó!... — Anikó lelkem!... Anikó két kézzel nyújtja, a leányok fürgén kapnak érte, azon helyben próbálgatják a hajukba. Aztán megindul a csere-bere. Ki hajához, ki arcához, ki a ruhája színéhez próbál pántlikát cserélni. A legények segítenek, csak köszönet nincsen benne. Hány pántlika eltűnik e legények közt'... Zálog lett az ilyenekből, mit csuk csókkal lehet kiváltani. Az udvar megtelik oselngő kacagással... Egy leánynak vállára omlik a göndör haja, valami csintalan legény bontotta ki, mig a pántlikáját próbálgatta, na most aztáp próbálja befonni. Egy ideig Anikó Í3 rájuk felejtkezik, aztán ismét fátyolos nézéssel tekint fel az égre. Mikor újra magához tér, csupa három pántlika van a kezében. Egy fehér, egy rózsás piros, meg egy gyászfekete. A feketét Nagy Rebeka kéri. Féléve, hogy meghalt szegénynek az édes anyja. eázeYHR 5 ki o ti. szállit: GÁZBERENDEZÉSEKET, [-“^KOKSZOT ÉS 3 ^KÁTRÁNYT w «Kran Eh ▼ 1 CLUJ—KOLOZSVÁR — Azt nem, inkább ezt a selymes fehárt, gyász végére éppen jó lesz... Ez a gyászíekete engem illet. — teszi hozzá halkan, hogy maga is alig hallja s kebelébe rejti, hogy ne lássák, ne kér- h. essék Márcsak a rózsás piros van hátra, mirevaló volna neki? ... — No lányok, kinek kell a rózsás piros? — Áz már csak az ácslegényinek, — kiált ják he az uccáról. — Annak jó lesz a nyakára, — alattomoskodnak a legények, nem tetszik nekik, hogy amióta itt dolgozik, minden leány fut utána. Mert szép legény az ácslegény. Sugár mag as, mint a jegenye szál, széles vállu, göndör- aju, tréfás kedvű. Biztos kézzel nyitja be a kaput, nem .törődik a legények tömegével, sem siirü szúró pil- lamtással. — No szép szentem, — közeledik Anikóhoz, — küldöttem-e elég pántlikát a torony tetejéről? Ahogy szét néz, meglátja az osztozkodást. Vagy a kezében, vagy a hajába fonva lobogtatja a pántlikát a nevető leánysereg. Arcán látszik, hogy sajnálja. Anikó azonban vigasztalja: — Ne teljen, mert ni againak is jut belőle. — A nyakára huroknak, vagy csengetőnek, — szól egy legény, de illan is ki a kapuin, nehogy az ácslegény a szemébe nézzen. • — Persze, a nyakára és persze, hogy csen getőnek, — urizál Anikó, hogy tompítsa a szó élét, — jöjjön Jani, hogy kössem fel. Az ács1 egén y eléje áll. Anikó csokorra köti a rózsás pántlikát. Közben kedveskedve kérdi: — Nem szédült-e Jani, a torony tetején? —- Éppen csak az kellett volna, mert most nem kötne nyakkendőt ez a kicsi kacsó. meg simogatja az Anikó kezét s nevetve folytatja, — odafenn sohase, csak itt lenn szédülök, na ilyen szép leány szemébe tekintek. Látja, hogy szédülök most is?! Jobbra-balra hajladozik s hogy valahogy cl ne essék, megöleli a szép leálayt. Anikó húzódik, legalább úgy tessék, lássék, de a végén oda simul. — innen mi már elmehetünk, — szól egy legény. — Innen akármilyen szaporán el, — hagyja reá a többi. Az uecán a vénasszonyok összedugják a fejőket, a leányok sugdolóznak, aztán ki erre, ki arra. Anikó csak azon veszi észre magát, hogy kettőn maradtak az ácslegénnyel és annak a két erős karjából nem igen szabadul. —o—
