Keleti Ujság, 1932. december (15. évfolyam, 277-301. szám)

1932-12-25 / 297. szám

18

flfifiiaMnrlBaMfc

XV. «VF. •m. SZÁM

A rácsos kapu előtt

,.01- Irta: Hegedűs Lóránt

Hegedűs Lóránt megirta Széchenyi éle- első fejezete. A munka karácsonykor jelétét. Ez a rész a regényesen megirt, könyv nik meg az Athenaeum kiadásában.

Aki kirándul Bécs hernalsi külvárosába, a Pyrker- és Billroth-uccák sarkán, fenn a domb tetőn, megtalálja a" „zum braunen Hirschen“ — a „a liarna Szarvashoz“ cimzett vendéglő emeletes épületét. Nevezetes ház. ez. A benyílótól jobbra kis külön szoba van; ezt „Lmau-szio- banak“ hivják, mert itt irt s iddogált a nagy német-magyar költő. A liáz udvárán nyári veranda: itt Schubert tani tóttá uj dalaira kórusát. Amint azután a Pyrker-uccába betekintünk, egyik ámulatból a másikba esünk: mintha az Olympos egy darabja éppen ide költözött volna. Két házzal odább márványtábla jelzi a legnagyobb zengő lélek: Beethoven lakását, szemközt vele Kleist emléke, majd következnek a drámairó Bauernfeld s az osztrák hírességek sorozata. Nyilván a géniusz megszállotta est a környéket.

A „Barna Szarvas“ bejárójától halra térve a söntésen át a vendéglői szobákba érünk s amint letelepszünk, az ablakból végigláthatunk a Billroth-uccán, melyből a Krottenbach-Strasse torkollik, hosszan fölszaladva a meredek lan kán. Mindenesetre megakad a szemünk nemcsak a Krottenbach-uccán fölfutó hosszu-hosz- szu keritésen, hanem a rácsos kapun is, mely a bekeritett nagyfáju, széles elvadult parkot velünk szemben, a Billroth-ucca felől elzárja. A nagy kapu melleit sárga kis portáspáholy, s fentebb, a dombtetőn, a fák mögül egy bosszú épület huszonkét ablakos fala bontakozik ki két emelettel, melynek középső része kifelé tör, homlokzatán különös cimer: egy óriási pillangó. Ajzi egész tökéletesen olyan, mint a Lipótme- zei tébolyda az utcáról nézve, amint neká^I a Kishárshegy oldalának. Csakugyan az. Eí a döblingi elmegyógyintézet s az épület tudtommal báró Iieaing osztrák miniszteré volt, alighanem el Í3 vétetett tőle, mindenesetre azonban földalatti folyósó köti össze úgy a Barna Szarvassal, mint a döblijngi parókiával, sőt a hernalsi császári nyaralóval. Erről a földalatti folyosóról mindjárt szó lesz, mert abból indul el történetünk nagy útjára. Nem szeretném azonban elfeledni azt, hogy az óriási pillangó, mely a vadászkastélyból lett gyógyhelynek homlokát megszállta, szimbólum; az őröltek jelkép n mint siiketnómáké a lelakatolt fül. Elméjük lepke, mely elszáll a köznapi földről s valamely más, ismeretlen világban kalandoz. Ily lepkelelkeket őriznek ott bent, a rácsos kapu mögött.

Mikor pedig én most veled, én olvasóm; belépek ebbe a rejtelmes-nevezetes Barna Szarvas-házba, mi kettőnkön bűbájos változás megyen végbe. Láthatatlan varázs kezd hatni ránk. Nem vagyunk időben: a mai napot, ezer- kilencszázharminckettőt, sőt az egész huszadik századot künt hagytuk valahol. A mi időnk lemaradt rólunk — éppen azért, mert a mi időnk volt. Hét lépést teszünk a bejárón s mindegyik lépéssel egy évtized hull le rólunk: kintmarad valahol, mig mi. belekerülünk a múltba. Hétszer léptük át az évtizedet s mire a Lenau-szo- bába beérünk, már lS60-ban vagyunk, április 7-ikén, Nagyszombaton, ügy jártunk, mint Andersen meséjének hőse, ki bűvös sárcipőt húzott s mikor hazafelé indult, a tizenötödik század hősi renaissancekörébe érkezett meg.

Semmi kétségünk nem lehet. A falon lógó s esászárilag engedélyezett Hof- und Bürgerkalender 1860. április 7-ikét mutatja s vörös betűkkel rajta „Nagyszombat“. Holnap már feltámadás ünnepét üljük. Megnézem az órát a faggyugyertya kanócánál: este tiz óra. A vendéglős, szép nagyszakállu germán, már húsvéti diszben — mert délután a feltámadási procesz- szión járt hajlongva bókol az előttünk menő két belépőnek, pedig egyikök Írnoknak látszik, a másik pedig kucséberkoearat hord. A korcsmái-os ügyetlenül viseli‘magát, mert igen magasan titulázza az én embereimet, akik bosszúsan kergetik ki ezért a szobából. Még egyszer utána szólnak:

— Nyitva a földalatti gádor? — kérdi a különös kacsékor,

— A jelre kinyílik, Excellent, — feleli a hatalmas korcsmáros s vastag ajkára tette az ujját, mint áld azt hiszi, hogy most kitünően játszotta szerepét.

Két vendége azonban más nézeten volt s

dühösen húzták be magukra az ajtót. Ó Excellenciája a kucséber, „alacsony vastag szőke ur volt, kevés értelmiségre mutató arccal, ámbár nagy kopasz homlokkal s oly triviális fölfogással és beszc dmodorral, minőt egy volt kül- ügyéri tanácsosról föl sem tehetünk.“ (Mint Keoskeméthy Aurél, a később pompástollu Ká- kay Aranyos e kéziratából látható. Báró Thierry rendőrminisztert tisztelhetjük magunk előtt.) A másik szereplő, ki irnoki kopott ruhába rejtette rangját „izmos testalkatú férfi volt, a ravaszság és bécsi Gemütlichkeit vegyületé- vel biborpiros arccal, fénytelen rendőri sze mekkel, ki láthatólag erősködött lerchenieldi dialektusát és kiiljelenségét a konvencionális miveit formákkal befénymázolni — ott hol mi- veltebb emberek között érzó magát.“ A vendéglős „Herr Hofrath“-nak szólitá, mikor belépett, a kegyelmes kucséber igy hívja: Felsenthal, mi tehát hívjuk Felsenthal udvari tanácsosnak

— mert csakugyan igy hivják.

(Ki ez a Feisenthal? Miféle ember? — kérdezhetjük most, mert hiszen nagy szerep vár rá történetünknek úgy első, mint utolsó fejezetében. S akkor megtudjuk, hogy „ez az ur tulajdonkép a bécsi rendőrök főfő-rendőrmestere, az archipolieist, ki az alsó és fölső, vagy ha tetszik alacsony és magas, proletar és úri roué- kat, csalókat és gazembereket szemtől-szembe, s kinek-kinek csinját-binját par coeur ismeri,

— s ha még nem ismeri, ezer mesteri módoii ért azoknak a kinyomozására. Ö tehát „népszerű“ ember Béesben, népszerű a maga módjára, a jók öröme és a gonoszok félelme.. Legjobb azonban vele általán semmiféle ismeretségben nem lenni.“)

— Hofrath Felsenthal, szólt a miniszter, mint kucséber. — Ez a szerencsétlen fölismert minket, most már figyeltesse őt is, mert itt mindenki gyanús nekem. A pókháló közepén vagyunk.

— Parancsára Excellenz.

— Hofrath Flesenthal! A Felség azért neveztette ki előterjesztésemre decemberben so- ronkivül kormánytanácsossá, hogy a Széchenyi csómot megoldja, mert emlékeztünk az ön mestermüvére, mikor a nagy „Péter“ bankár házába furakodott, csak azért lépett vele benső barátságba, hogy kikémlelje háza titkait, mig kisüthette róla, hogy banküzletei mellett veszedelmes bankócsináló s a bankóhamisitó szövetkezet feje. Emlékszik?

— Kegyelmes ur nagyon kegyes — felelte Felsenthal s kihúzta magát pirosra sülve a boldogságtól. — Legmagasabb helyen Is meg lesznek elégedve, a Széchenyi anyag már kezünkben van s a háló körös-körül ki van feszítve— Tudom Felsenthal, önre bizom, most csak lei akarom próbálni a maga „Vertrauter“ jait. Hányra várja őket?

Az álirnok kivette óráját s rátekintett.

— Tiz perc múlva itt lesznek Excellenz.

— Honnét Felsenthal?

— Ekcellenz — a föld alól.

— A föld alól! — kapta föl a szét a minisz

Hamisítványok.

A jó márkájú női harisnyák,

kOtf SJjL, amelyeknek eredeti Ryárjuk Németország- ban van, egyik gyár ál- tal sem utánozliatók jó minőségükben, ellenben többször előfordul, hogy más gyenge minőségű gyárt- má- ff névé alatt kerülnek fornyok ** galomba. — Az eredeti

„GBL“ harisnyánál a duplaszéliben a következő betűk vannak beleszőve;

GB

L

Ezenkívül felismerhetők a harisnyák, hogy varrásuk tiszta és sarkuk varrásnélküli.

Kaphatók minden szaküzletben.

tér. — O eu ét. Mert Magyarország teljhatalmú kormányzója, felséges Albrecht főherceg sürget. Ö indította meg. 0 követeli. Miatta bukott a eg az elődöm. Tovább nem lehet tárni, mert a kormány veszélyben s talán — (a kucséber óvatosan körülnézett, azután súgva szólt halálos ijedtséggel a vastag és szőke hatalmasság) — talán a — Dinasztia!

Még Fclsenhal izmos kipróbált figuráján is átfutott a rettenet.

— Kegyelmes ur, mindenért, felelek.

— Tudom Feisenthal, de nem tudunk felelni az időért. Még Önnek sem mondhatok el mindent. Egész Magyarország lázong ezért az egy emberért.

— Értem Excellenz. Mennyi időm van?

A kucséber még egyszer körülnézett s most egészen a másik füléhez hajolt:

— Felsen thal, mig az ünnepek végződnek.

A két álruhás egymásra nézett.

A kucséber suttogva folytatta:

— Vagy minden-minden fölfordul, vagy elkészülünk a magyar gróffal. Az én levelem és a házkutatás után nincs meghátrálás részünkre, csak császári kegy vesztés, Felsen thai!

Felsenthal azonban sokkal élesebb ész, sem- hogy meg lehetne ijeszteni:

— Excellenz, a magyarok ellen csak egy orvosság van, mely mindig biztosan hat: a lekicsinylés. Mi legyen Excellenz, a gróf sorsa?

— Feisenthal, ez most már nem egy vagy több magyar gróf sorsa, mert azok mind bolondok; ez a mi sorsunk, talán a birodalomé. Mi magunk állítottuk föl a kelepcét somost magunk vagyunk benne — élet vagy halál.

— Excellenz, a gróf? — kérdezte újra a főrendőr olyan hangon, mint aki biztos a maga dolgáról.

x\ kucséber fölállt s igy felelt:

— A gróf egy hét alatt vagy a börtönben ül vagy még rosszabb h-’lyen: lezárva az állami őrültek házába — a mi rácsos házunkba — onnét még élve nem került ki se gróf, se összeesküvő. Felsenthal (s most a kucséber úgy érezte, hogy föl kell egyenesednie, mert az egész állami hatalom az ő hátgerincén jár át s erre az Írnok is fölmerevedett) imádkozzunk a zelli Máriához, hogy a rettentő csapást hárítsa el. Mindennek vége, ha a gróf megszökik.

Felsen thal most megtalálta magát s rendőri hangját:

— Kegyelmes ur. Felsen thal felel azért,

hogy a magyar gróf meg nem szökhetik, a gróf a kezünkben van — se ég, se föld már ki nem szabadítja.

— Felsenthal, ön a bizodalmám, — de a tiz perc letelt.

— Akkor Excellenz, itt kell lenniök.

Az álirnok az ajtóhoz ment s kicsapta azt. Elütötte vele a Wotanszakállu korcsmárost, ki hallgatódzott. De hamar összeszedte magát s irtózatos alázatosságot tettetett.

— Kucséber és írnok urnák alázatos alázattal aleariam jelenteni, hogy a pincegádor ajtaján kilenc kopogást hallok.

— Szemtelen -— felelte a szőke kucséber, ki nem birt magával.

— Nyissa ki és eressze ki őket — parancsolta, mintha rendőrrohamot vezényelne, az izmosabb vendég.

— Igenis Excellenzek, — sipította a korcsmáros Wotan-utánzat s örült, hogy ily olcsón elkotródhatott.

— Mondtam, hogy őriztesse ezt a sehonnait is, Felsenthal, — adta ki dühét a miniszter.

— Ma éjjel én magam őrzöm az egész környéket, Excellenz, hogy az ünnepen embereim kipihenhessék magukat.

— Köszönöm Feisenthal, — szólt báró Thierry a kucséberkosár mögül s már azon volt, hogy kezet fog alantasával, de meglátva a belépő két alakot, jobbnak lát a csak a vállára tenni a kezét.

Két nagy csizmás bécsi fuvaros lépett be az ajtón, kik feltűnően mutogatták ostoraikat. Feisenthal először azt gondolta, hogy folytatja a maskarát, de a kegyelmes kucséber oly ügyetlenül keveredett bele narancsos kosarának madzagjaiba, hogy jónak látta ledobni a rosszul sikerült farsangi álarcot és a helyzet komolyságához mérten fölvenni a hivatalos áb- rázatot.

— Exccllenciád ismeri embereinket. Berka rendőrbiztos és Steyskel aktuárius.

A két jövevény mélyen meghajolt s a miniszter ideges fölénnyel vette át a szót:

— Mi újság? Megvan?