Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-21 / 267. szám
/ S»aBSSEffl£KK3B5S XIV. ÉVF. 267. SZÁM. A nyiigctifasokéri emelte fel a Magyar Párt az első szót a megnyitott parlamentben Laár Ferenc a kamarában követelt nyilat- kozatot a kormánytól — Sándor József a szenátusban a nyugdíjasokért^ a kongruáért és kenyérbélyeg ellen beszélt (Bukarest, november 19.) A Magyar Párt parlamenti csoportja az uj ülésszak megnyitása után az első szót azok érdekében emelte fel, akik a legnyomorultabbak s akiket az döntött kétségbeesésbe, hogy az államkassza nem teljesiti velük szemben a kötelezettségét. A nagy világ nem tud arról, hogy itt mi történik, de a mi legyötört állapotaink mértékének égető példája a nyugdíjasok uccára dobott helyzete. A parlamenti csoport interpellációt megelőző közléseket terjesztett elő úgy a kamarában, mint a szenátusban. Az előbbit Laár Ferenc képviselő, az utóbbit Sándor József szenátor adta elő. Sándor József ugyanebben a beszédében követelte a hátralékos kongruának is a kifizetését. Sehol igy nem bántak el a nyugdíjasokkal. A kamarában Laár Ferenc napirend előtti felszólalásában a következőket mondotta: — A súlyos meglepetésekkel gazdag köz- gazdasági és pénzügyi válság katasztrofális módon nyilvánul meg a tisztviselők fizetésével és a volt tisztviselők nyugdijával kapcsolatosan. Közismert, hogy egyes vármegyékben már 5—6 hónapja nem kapták meg az állami nyugdíjasok az állam szolgálatában eltöltött 30—35 évi működésükkel jól megérdemelt nyugdijat. — És ma, amikor minden joguk meg volna ahhoz, hogy nyugalomban élvezzék munkájuk gyümölcsét, a legnagyobb nyomorba döntve szaladgálnak jogos járandóságuk után, kérést- kérés után adnak be az illetékes hatóságokhoz, ahonnan vagy elutasitják őket, vagy a legjobb esetben azzal a könnyelmű Ígérettel távolitják el, hogy az állam nem feledkezik meg kötelezettségéről. Az egész világon nincs egyetlen állam, ahol a nyugdijakat ne fizetnék ki havonta rendszeresen. Csak a mi országunkban állapítható meg az állam tekintélyének és jó hírnevének ártó bűnös könnyelműség, hogy a nyugdíjasok naponként A POHÁR Irta: Pálfy Lili A nagy, széles udvar tisztára volt seperve... A kerítés tövében keskeny árok húzódott esővízzel telten, három sárgapelyhes kis kacsa lubickolt benne vidáman sápogva. Bodri a házőrző kutya, az árok szélén hasalt, nagy fejét két előrenyujtott lábán fektette és sanda szemekkel leste a kacsákat... A háznak az uccáranézö felén egy nagy eperfa állott, terebélyes ágaival, mintegy kettéválva, félig az uccára és félig a házra nézett.... Az eperfa árnyékában ült Boriska, Varga Péter uram legidősebb leánya, krumplit hámozott és közben elnyújtott hangon dalolta: — E-de-sanyám isvolt-nékem.... Csend volt körülötte. Az egész falu a mezőn dolgozott, csupán egy néhány asszony maradt otthon ebédfőzni. A túlsó oldalon a községháza felöl, most kifordult Pipás Juli néni, a vén cigányasszony. Eredetileg Pim- pás Juli volt a neve, de mivel a pipa soha kinem esett a szájából, a falubeliek csak Pipás Julinak szólították... A vénasszony fején egy piros kendő, azon egy fekete s a kendőkön egy széles karimáju szalmakalap díszelgett. A legnagyobb melegben is igy járt s a gyerekek mikor meglátták, már messziről kiáltották: Ott megy, ott megy Pipás Juli néni. Borzas fejét dufla kendő védi. Alul piros, felül meg fekete, Nehogy a kalapon kimásszon az esze. A vénasszony vállán ócska átalvető fityegett, melyből tarka limlomok kandikáltak elő... Jobbra akart fordulni a korcsma irányában, de ahogy meglátta a leányt, amint egymagában üldögélt, megváltoztatta szándékát, átment a Borisék oldalára s a kapujuk előtt lévő rozzant lócára leült, mintha csak pihenni akarna. Ráncos arcát megtörülte a kötője sarkával, aztán elővette az átalvetőt és váltogatni kezdte a rongyokat. tömegesen várakoznak a pénzügyigazgatóságok előtt *nyugdijuk kifizetésére és várakozás közben az éhségtől összeesnek. — Magukat alig vonszoló öregek, könnyes- szemű özvegyek, rongyokba burkolt árvák, akik a mások könyörületességéből élnek: ezek a mi nyugdíjasaink! Gondoljunk arra, hogy az éhes gyomor nem tud nyugodt lenni, nem törődik azzal, hogy általános krizis van, csak annyit tud, hogy joga van a minden- * napi kenyérhez, különösen akkor, amikor az államnak a nyugdíjasok szerzett jogait ki kell elégitenie! — Az állami nyugdíjasok szolgálati idejük alatt befizették járulékaikat a nyugdíjpénztárinak, ez a pénztár kell fizesse Őket, a nyugdíjalap létezik és igy joggal merül fel az a kérdés hogy milyen körülmények akadályozzák meg és késleltetik a nyugdijösszegek kifizetését! Azt mondják, hogy a régi királyság területén pontosan fizetik a nyugdijakat, ami még jobban fokozza a csatolt területek nyugdíjasainak elégedetlenségét. Két kérdés. — A nyugdijak késedelmes kifizetését tudomására adták a pénzügyminiszter urnák, aki azonban nem intézkedett, hogy ez a súlyos sérelem orvosoltassék. A pénziigyigazgatóságok azzal utasítják el a nyugdijak kifizetését sürgetőket, hogy nem kaptak kiutalást, az adóhivatalok pedig arra hivatkoznak, hogy megtiltották nekik a befolyt, befizetett adókból a nyugdijak kifizetését. Ennek az a következménye, hogy a nyugdijakat még úgysem fizetik, mint eddig. Ezek előterjesztése után tisztelettel kérdem a pénzügyminiszter urat: 1. Milyen intézkedéseket kiván foganatosítani, hogy a nyugdíjasok siralmas helyzete a tél küszöbén enyhüljön! Boriska a szeme szögletéből odalesett. Egyszercsak a lomok közül elővett egy zöld poharat. Félszemmel sunyin a lányra nézett s látva, hogy az öt figyeli, áhita- tatos arcot vágott, szájához emelte a poharat, háromszor megcsókolta, s érthetetlen szavakat motyogva, maga mellé a padra tette. A pohár alakja, szine s az a mód, ahogy a vénasszony bánt vele, annyira felköl- tötték a lány kíváncsiságát, hogy munkáját félretéve, az asszonyhoz lépett s érdeklődve kérdezte? — Milyen pohár ez Juli néni? A vénség fontoskodva körülnézett s mint aki titkot árul el, suttogva mondta: — Ez egy varázspohár. Olyan varázsa van, hogy aki iszik belőle, menten szerelmes lesz abba, aki megitatja. — Hej, ennek a segítségével lett a dédanyám vajdáné. S mit gondolsz, hogy jutott hozzá a csúnya, vén Decseiné a szép, fiatal és módos urához, ha nem az én poharammal?... Boriska elgondolkozott. Ez tényleg igaz lehet, hiszen az egész falu oda volt a nagy csodálkozástól, hogy a sovány és szegény özvegyasszony, hogy el tudta magát vétetni a módos, szép, fiatal Decsei Jóskával, aki korra is a fia lehetett volna. Mondták is a faluban. „Itt valami babonaság történt“. Boriska, most fölvette a poharat, egy darabig még habozott, de aztán megszólalt. — Hát akkor én megveszem magától, Juli néni. Mit kér érte? — A vénasszony a fejét csóválta. — Azt már nem — mondá. — Csak nem gondolod, hogy eladom őseim féltve őrzött kincsét, ha az egész házatokat mindennel együtt ideadnád, akkor sem adnám el. De — folytatta s nagyot nyelt, kölcsön oda adom, ha már Decseinének is oda adtam. — Boris szeme fölragyogott. — Mit adjak érte Juli néni? — Adjál egy ócska gúnyát, két tyúkot, húsz tojást s egy szakajtó málélisztet... A leány egy percig sem gondolkozott. Még előbb félt, hogy pénzt kér a vénség s ezt nem tudott volna adni. De igy, gondolta, majd mond valamit, hogy a gúnyát ellopták, a tyúkok megdöglöt- tek, a többi nem számított. Térült, fordult s már hozott is mindent. Az asszony elpakolta s mondá. — Nó jányom, most 2. Milyen intézkedést kiván foganatosítani, hogy az állami nyugdíjasok minden hónapban rendesen és rendszeresen megkapják nyugdijukat! A pénzügyminiszter ur válaszától függ, hogy felszólalásomat interpelláció alakjában megismételj em-e vagy sem. Sándor József a nyugdíjasokért és a kongruáért. A Magyarországtól csatolt területek nyugdíjasai és kongruaélvező papok, tanárok, tanítók, hivatalnokok, vasutasok stb. részéről nappal és éjjel könny és sóhaj kiált felénk, hogy 3—7 hónap óta, a kegyeltek, 2—3 város és néhány egyén kivételével, általában nem fizettetnek az államsegélyek és a nyugdijak. És közben lévén a Kárpátok, természetes, ha ez a jajszó nem hallszik el a boldog és fényes Bukarest felé, ahol — hogy hallgassanak — tudomásunk szerint rendesen fizettetnek ezek a dijak. Az egykori „Dacia felix“ e tekintetben, de másképpen is, amiről most nem akarok beszélni, ma nyögő Erdéllyé változott, ahol tízezrekre menő nyugdíjas özvegy és árva, — csak Kolozsvárt nyolcezer ilyen emberi lélek vám — aztán lelkész, tanár, tanitó, kik az állam alapjai, családtagjaikkal együtt — bélyeges, vagy bélyegtelen kenyér és a kezdődő télben tűzifa nélkül állanak. Nem beszélve a ruházatról, városokban a vizvezetékről és a villanyvilágításról, melyeket mindjárt elvágnak, ha valaki nem fizeti meg a fogyasztókat kiaknázó hallatlan dijakat. Nem is beszélve a gyermekek iskoláztatási költségeiről és a legelemibb szórakozásról. legalább egy hirlap olvashatásáig, mire mint minimumra szüksége és joga van, e szomorú és sötét földön élő intelligens embernek. — Vannak családok a városokban és a falvakban, kik egész nap az ágyban maradnak, hogy egy kis melegük legyen és hogy mozgás nélkül csillapítsák az éhséget, miután kimerült a hitelük s elzálogositották értékesebb tárgyaikat, ha ugyan maradt birtokukban efféle legenda és mese virágzó korszakunkban. De sőt, a kereskedelem és ipar is az elviselhetetlen adók és illetékek következtében általában nincs többé abban a helyzetben, hogy hitelezhessen s az államsegélyek és nyugdijak visszatartásával elvesztették a legbiztosabb fogyasztóit. Vannak esetek, hol rendőrségi csőkkel verik el a várakozó nyugdíjasokat, mások pedig megölik magukat. Elannyira, hogy minden túlzás nélkül mondhatom, mikép a legszegényebb társadalmi osztály ma a pap, tanár, tanitó és (nyugdíjas, a proletár újságíróról nem is beszélve. Pedig itt az államide figyelj. Most jól eldugod a poharat, hogy senkise lássa. S holnap hajnalban, mikör a kakas elsőt kukorékol, kijösz és megtöltöd friss vízzel. De jól vigyázz, hogy akkor töltsed, mikor elsőt kukorékol, aztán ha később erre jár, akit szeretsz, hát ügyesen megitatod vele. Osztán meglátod, hogy estére vissza jő, s menten megkér az apádtól. Ez igy lesz, álért a pohár varázsa estére már jelentkezik. De arra is ügyelj ám, hogy egy nap csak egyszer szabad megtölteni, mert másodszori töltésre már nem ér semmit. Boriska mindent szentül megfogadott. — Holnapután estére már jövök érte, mert csak két napra adhatom, Decseinének is csak két napra adtam. Mondá még a vén szipirtyó, s összeszedve cók-mókját, gyorsan ellépett. A lány befutott a házba s a poharat jól eldugta a cifra ládába a kelengyéje alá, s nagy buzgalommal folytatta munkáját. Az egész nap serény munkában telt el.... A meleg nagy volt s estére hatalmas vihar kerekedett. Sietve jöttek haza a falusiak. A Borisék háza is megnépesedett. Volt lárma, futkosás jobbra, balra. Fejték a teheneket, enni adtak a disznóknak s a majorságot egy ólba terelték. Volt röfögés, bögés, kodkodácso- lás s ebbe a hangzavarba, az időnként megismétlődő dörgések hangja vegyült. Mindenki sietett. A nehéz mezei munka után fáradtak s éhesek voltak valameny- nyie. Alig várták, hogy ehessenek s lepihenjenek. Később a konyhai nagy asztalt körülülték s a tu- rós-puliszkának nem kellett biztatás, mert csúszott az befelé... Az apjuk, mielőtt elfeküdt volna, kiment az istállóba, megnézte, hogy az állatok rendben vannak-e s Marosát, a kedvenc tehenét mégegyszer megsimogatta. Ezt megtette minden este. E nélkül talán még aludni se tudott volna. Kis idő múlva már az egész ház elcsendesedett. Mindenki aludt, csak Boriska nem merte lehunyni a szemét. Félt, ha elalszik, nem hallja majd, mikor a kakas elsőt kukorékol. Ez most fontosabb volt neki mindennél. A jobb oldalára fordult, az ablak felé nézett s boldogan mosolygott arra a gondolatra, hogy Kádár
