Keleti Ujság, 1931. október (14. évfolyam, 223-249. szám)
1931-10-26 / 245. szám
IO iftrjiwiSaafe XIV. ÉVF. 239. SZJM. Magyarok Amerikában Nincs többé legendás, dolláros, amerikás magyar — Eltüntette őket a munkanélküliség és a növekvő gazdasági nyomorúság (Cleveland, október hó.) Az amerikai magyar. A fülemben cseng ez a varázs szó, ez a tiszteletet gerjesztő s valami misztikumot takargató szó. Az amerikás magyar, aki dollárokat küld haza s akit ezért dicsérnek s akihez éppen ezért még több dollárt kérő levél vág neki az óceánnak. Az amerikai magyar, akihez hiába megy a siró és magyar nyomorúságot kesergő levél, mert dollár csak nem jön tőle, még hir is alig. De akárhogyan is vélekednek az amerikásról, akár szidják meg nem értését, akár dicsérik egy-két dollár küldéséért, mindenféleképpen valami különös távolságban, valami meseországban élő gazdag, mesebeli alaknak él akármelyik magyar faluban. Többször találkoztam ezzel a magyarral. Ezzel az amerikás magyarral. Először Cleve- landban. Itt élnek talán a legnagyobb számban. Egy egész városrészt foglaltak le. Széles, hosz- szu ut vezet le a városnak ebbe a részébe. Buckeye a neve. Bukájnak ejti ki az amerikai. Villamos vitt oda. A kalauz a kocsi közepén trónolt elkerített magas székén s onnan osztogatta a jegyeket és nyitogatta a kocsi ajtaját. Elérkeztünk a Buckeye sarkára. S kalauzunk az eddig fölényes nyugalommal trónoló kalauzunk felemelkedett székéről s valami büszke derültséggel harsogta végig a kocsin: — Bukkaj! Magyarország! S mint valami gazdag ajándékot nyújtó, jókedvű adakozó végig nézett az egész kocsin s önelégülten foglalta el újból a helyét. Egy darab „Magyarország“. Leszállottam a kocsiról. S tényleg Magyar- országon voltam. Legalább is olyan értelemben, hogy angol szót alig hallottam. Mindenünnen magyar szó csapta mindegyre szemembe ötlött egy-egy ismerős Ígéret az olcsóságról, a kitűnő minőségről, a dús választékról stb. Csak a szememet kellett volna behunynom s akár odahaza érezhettem volna magamat. De a faházak hosz- szu sora, a fátlan és kietlen utcák, egy-egy előbukkanó vigyorgó néger pofa, az ice-creme soda rikitó reklamirozása, a rágó gummi hatalmas transparense könyörtelenül arra figyelmeztettek, hogy mégis csak itt vagyok Amerikában, az Erie tó partján, Clevelandban. A clevelandi tipusu amerikás magyar. Hát itt él az amerikás magyar. Ezekben a faházakban. A faházaknak ebben a sűrűségében. Ezekben az üzletekben, amelyekben az orvosságtól kezdve, hüsitő italokig és cigarettáig mindent lehet kapni s melyeknek ajtaján és ablakain drótháló feszül, hogy a legyeket és szúnyogokat távol tartsa. Valahogyan furcsán esett, hogy ezek az ingujjas emberek, az amerikai szvetterekbe bujtatott fiatalok, magyarok. Valahogyan másoknak képzeltem az amerikás magyart... Köpcösnek, zsirosnak, akinek csak úgy duzzad a zsebe. Itten pedig ezeket a lótó- futó embereket láttam, akik napestig a pult megett hajladoznak s a belépő idegent az itt használatos és a hazai „mivel szolgálhatok ?“-ot helyettesitő „yes sir“-rel fogalják. Vagy talán ez a csoport lenne az amerikás magyar, szivarral a szájuk sarkában valami uccai prédikátort vagy kommunista agitátort hallgatnak? Vagy ezek a fiatalok az amerikás magyarok, kik hangos kiabálással base-ball labdával a kezükben és ütővel a vállukon rohannak egy-egy üres telekre, hogy késő estig játszák game-jüket? Ezek volnának az amerikás magyarok, akiknek az arcán, ruházatán és viselkedésén egy egészen idegen világ tükröződik? Akiknek arca fáradt és fásult az irtózatos napi robottól? Igen, ez az amerikás magyar egyik tipusa, amelyik itt él Clevelandban a Buckeye környékén. Ez a napestig dolgozó üzletember vagy munkanélküli, aki már külsőleg teljesen amerikai. Csak még magyarul gondolkozik és még magyarul beszél. Budapest valamelyik külvárosa rémlik fel halványan az emberben azzal a különbséggel, hogy a cégtáblákon Soltész, Ko- vách, Nagy, Kis, Kocsis és hasonló nevek olvashatók és azzal a különbséggel, hogy ezekben a nevekben nem csalódik az ember. Valóban azok. Magyarok. A másik típus. A másik típusával egy eldugott kis helyen találkoztam. Clevelandtól messzire. Pittsburg- tól egy jó órányira, északkeletre, bent egy szűk völgyben. Leechburgban. A pittsburgi ipar központhoz tartozik ez az 5000 lakosú város is, de kiesik a fővonalból. Erdőboritotta, szűk kis völgyben, félig a völgy katlanban, félig a hegyoldalon terült el tipikus amerikai faházaival. Kicsiben olyan, mint Pittsburg, vagy ahogyan itten nevezik a „Fekete asszony“. Mert, amig jó világ járt errefelé, addig megérdemelte Pittsburg ezt a nevet. Pittsburgot körülvevő rengeteg acélgyár és kohó úgy okádta a füstöt erre a torz városra, hogy minden fekete volt benne. Ha egy hatalmas zápor végigmosta a várost, félóra múlva már ujjnyi vastag volt mindenen a szénpor, a fekete szénpor. Hát kicsiben ez Leechburg is. Azaz, hogy ilyen volt. Mert a gyárai közül már csak egy dolgozik, de ez is redukált üzemmel. Hetenként két, esetleg három kor, ha megrendelése van. „Raktárra“ nem dolgozik. West-Leechburg Steel Co ennek a gyárnak a neve. Nyugatleechburgi acél társaság. A többi gyár már két éve, hogy megbukott. Ezek a gyárak és üzemek foglalkoztatták Leechburg 700—800 magyarját is. Az amerikai falusi magyar. A Független magyar református egyház vendége voltam Leechburgban. 1926-ban alapította 26 munkás család ezt az egyházat, amikor még jól ment minden. Vettek egy szép kertes házat, amelynek egy részét átalakították templommá, a másik részét berendezték papilaknak. Akkor még volt pénzük. 16.000 dollárba került a parókia és ez a kis templom. Most annyira küzdenek ők is a nehéz munkaviszonyokkal, hogy állandó papot nem tudnak tartani. A leechburgi magyarok legnagyobb része északi magyar vármegyékből került ide. Ez a kisvárosi vagy ha tetszik, amerikai falusi magyar képezi az amerikás magyar másik csoportját. S legtipikusabbak ezek itt Leechburgban. Talán a város eldugott volta járult ahhoz hozzá, hogy ezek az emberek kitünően beszélnek magyarul és nagyon rosszul, vagy alig-alig angolul. Interjú egy magyar nagymamával. Itt van az egyik néni. Nagy Zsigmondné, aki 30 évvel ezelőtt jött ki Tiszaberekből. Fejkendős, őszhaju nénike, mintha csak a tiszabe- reki kis parasztháza előtt ülne, úgy ül itt a hét szobás házának tornácán és jó zamatossággal meséli el ki jövetelének történetét. — Mert bizony, se enni, se innya valónk nem volt. A föd csak árendában vót, a meg magas vót, fizetni nem tudtunk, a puják meg ríttak kenyirir, hát gondótuk az öreggel, lesz, ami lesz, csak kigyövünk, rosszabb már nem lehet, mint idehaza. Oszt nekimentünk az óceánynak a himmi-hummival, meg a puják- kal. Filiába (Philadelphia) mentünk legelőbb, mert ott vótak mán rokonyok, de már reggel, mikor felkőttem, rögtön mondtam az öregnek: halli-e Zsiga, én hazamenék még hónap. Hát a Zsiga nem szót semmit, de láttam benne a nagy hajlandóságot, mert csak úgy lógott a feje, mint a keshedt lunak. De osztán a nipek annyit beszéltek, hogy igy lesz, meg úgy lesz, hogy asszondtam, hát nem bánom, megpróbáljuk két évig. de akkor osztán hazamegyünk. Hát osztán itt van a! 30 éve már, hogy itt vagyunk és még mindig bejjebb jöttünk, nemhogy kifelé és már unoka is van. Ház is van, csak ez a két év ne szakadt volt a nyakunkba, mer ez meg mindent elviszi, ha igy tart soká. Az angol nyelvvel is hadilábán áll Nagy néni. — Nem tanultam én meg. Nem magyar embernek való a. Itt még könnyű a dolog, mert Palágyi Menyhért: Marx és tanítása Lei 55. b| Kapható a Minerva könyvkereske- §#; désében Kolozsvár, Str. Reg. Maria 1. g| sok a magyar botos, de nehéz vót Bridzsport- ban, mert hogy ott is laktunk. Ott meg csak angol botos vót. Hát osztán úgy csináltam, hogy bementem a botba és hát jött a botos és mondta, hogy „jesz szőr“ és csak a sarkomban vót mindig. Mondtam én neki, hogy várjon lelkem, majd megkeresem, ami nekem kell, osztán majd megmutatom. Addig, addig kerestem a sok portéka között, amig megtanultam, akkor oda szóltam neki, nahát miszter e kell nekem. Hát osztán annyira megismertek mán ott a botosok, hogy hagytak engem sétálni a botban s ha megállottám a portéka előtt, akkor jöttek csak hozzám, hogy jesz szőr. Magyarul tanul a „nigró“. Elmosolyodik Nagy néni, csak úgy ragyog az arca: — Jaj, lelkem, hát osztán ezt hallgassa meg. Odaát Bridzsportban nagyon sokféle népség között laktunk. Vót ott mindenféle. Bizonyosan látott maga is már olyat, mert annyi van itt belőle, hogy igen sok. Azok a feketék, ahogy itt hijják: nigrók. Hát lakott ottan mellettünk kettő, akik az urammal egy helyre jártak dógozni. Tudtak ezek angolul beszélni még igen is jól. De bizony, nemhogy az öregem tanult vóna meg tőlük angolul, hanem még ők kezdtek magyarul beszélni. Istenem, Istenem, annyit nevettünk rajtuk, hogy olyan csúnya pofájuk vót s még magyarul beszéltek. Az unoka már alig tud magyarul S folyt a szó az ajkáról, az ember elhallgatta volna reggelig is. Egy fiatal csengő hang akasztotta meg beszédjében: — Granmam! Granmam, jöjjön, a korneren várja ded a karréval. Ami magyarul azt jelenti, hogy az unoka várja a nagyanyát azzal, hogy a sarkon apa már várja a kocsival.Ez már a harmadik generáció. Az unokák nemzedéke. Ezek már itt születtek. Angol iskolában járnak s jobban beszélnek angolul, mint magyarul. Amit magyarul tudnak, azt is angollal keverve, hibásan és angol hangsúlyozással beszélik. A nagyszülőkkel és a szülőkkel még magyarul beszélnek, hanem még a nevüket is angolul ejtik ki. Szomorú, vagy természetes tünet ez? Attól függ, hogyan fogjuk fel és hogyan látjuk. Mindenesetre az egyetemes magyarságnak ez is egyik nagyon fontos problémája, amiről talán egy külön cikkben számolok be. Templomozás. Vasárnap délelőtt van. A hívek most tódulnak ki a kis leechburgi református templomból. S az öregek, régi szokás szerint megállanak a lépcsőkön s a kis tornácon. Bevárják a papot, hogy vele elbeszélgessenek. Elnéztem ezt a kis csoportot, Zamatos magyar hangok ütik fülemet. Letagadhatatlanul kerek magyar koponyák fordulnak a pap felé. De ebben a beállításban, ahogy itten állanak, van valami fájdalmasan groteszk vonás. A main streeten, a fő- uccán állunk. Amerikai faházak körülbelül, amelyeket kerités sem vesz körül. Egyetlen léckerítést láttam még csak itt: az is a templomot és a papilakot veszi körül. A kerités mentén ott parkolnak a templomozó magyarok autói. Az ucca állandóan zug az autóktól. Háttérben az égnek mered a gyár számtalan fekete kéményei. Az utcán széltében-hosszában angol kiabálás. S ennek az idegen világnak a közepén a templom lépcsőjén áll egy kis csoport falusi magyar s papjával a világ sorját beszélik meg. Idecsöppent kis magyar falu. Ez a másik tipusa az amerikás magyarnak. A még mindig és itt is áhitatosan templomozó és nyelvéhez ebben az idegen világban is valami csökönyösséggel, csak azért-is-sel ragaszkodó falusi magyar paraszt. De akár ezzel, akár a másikkal beszél az ember, a beszélgetés most mindig egy téma körül forog: a nyomorúságról, a már két éves amerikai gazdasági válságról. Mert ez érinti őket most mindennél a legsúlyosabban. Napról- napra bocsátják őket el a gyárakból, felmondás nélkül, máról holnapra. S abból élnek, amit eddig keservesen összegyűjtöttek s amit még a bankbukások előtt sikerült vagyonukból megmenteni. Szerte foszlott már az a legenda, ami az ő házában az amerikás magyarokról elterjedt. A legendás dolláros amerikás magyar már a múlté, elvitte megtakarított pénzüket a munkanélküliség és a növekvő gazdasági vál- I ság, ma már ők is éppen úgy panaszkodnak a pénztelenség miatt, mint odahaza és éppenugy egyik napról a másikra éldegélnek szűkösen a nehezen szerzett és minimális mennyiségű dollárokból. (te.)
