Keleti Ujság, 1931. szeptember (14. évfolyam, 198-222. szám)
1931-09-09 / 204. szám
XkisriWsjto s XIV. ÉVF. 204. SZÁM. Két felejthetetlen nap: a kolozsvári dalosünnep Négyezer dalos gyönyörű teljesítménye avatta a magyarság nagy ünnepévé az országos dalosversenyt A jubiláns díszközgyűlésen hirdették ki a versenyek eredményét (Kolozsvár, szeptember 7.) Lezajlottak a kolozsvári dalosünnepek, amelyek sokáig emlékezetesek maradnak nemcsak a dalkultura lelkes katonái, a magyar dalosok, hanem Kolozsvár egész társadalmának lelkében is. Feledhetetlen élmény volt! Megtanulhattuk a dalosoktól, mi az áldozatkészség, a magyar szó, a magyar dal szeretető s mit jelent a mai fásult, önös világban a köz szolgálata, az egyesek vállvetett munkája a közös sikerért. Mert a dalosversenyekben ez a legszebb: az egyén itt háttérbe szorul a dalárda közös érdeke mellett. A másik: a magyar szó és magyar dal ápolása, amely a nemzet örökéletét jelenti. Ezt értette meg Kolozsvár közönsége is, amely állandó zsúfolt házzal ünnepelte vendégeit s a hatalmas demonstráció szellemi vezérét, lelkét, Inczédy Joksman Ödönt, a Dalosszövetség elnökét. A magyar ruha sikere. Két napon keresztül mindenütt magyar ruhás leányokkal találkoztunk. Itt is, ott is fel-fel bukkantak a bokorugró szoknyák, a piros bársony mellénykék, gyöngyös párták, egyeseknek nem hiányzott a pirosrámás csizma sem a lábukról. Rég nem használták már a kolozsvári lányok a ládafiába eltett magyar ruhákat, de most a dalosversenyre előkerültek a gondosan megőrzött nemzeti viseletek s büszkén hordozták a fiatalok, örült is mindenki, aki látta. Nagy volt a sikerük a magyarruhás lányoknak. Sohasem lehetett egyedül látni őket. Jó ötlet volt a rendezőség részéről, hogy koszorús lányokat állitott a felszalagozott zászlók mellé. Legszebb szinét ez adta meg a versenynek. De nem volt szinekben hiány a dalárdisták ruháin sem. A női dalárdák kosztümjeim fehér volt az uralkodó szin. Vászon, selyem válta koztak. Az egyformaságra való törekvés a férfiakat is jellemezte. Ha más nem, de legalább fehér keztyüje minden dalárdistának volt. Kivételek a földmives dalárdisták. Ezek nem viseltek kez- tyüt, az együvétartozás kifejezésére ők is sokat adtak. Az egyik árvalány hajat tűzött kalapja mellé, a másik buzakalászt. Zsúfolt nézőtér előtt. ■ A verseny színhelye a Magyar Színház volt. A legnagyobb érdekességü külföldi vendégszerepléskor vagy valamely slágerfilm előadásakor sem özönlött annyi nép a színház felé, tolongott annyi ember körülötte, kivül és belül, mint most. A két nap alatt már-már megszokott helye volt minden dalárdának. Körülöttük a hozzátartozók, a családtagok, ismerősök, akik kitartóan izgultak a „hazai“ dalárda száma alatt. A drukkerek szorgalmasan végezték az utolsó simításokat a versenyzőkön még a szinpadralépés perceiben is. „Igazítsd meg a nyakkendődet!“ „Hozd rendbe egy kicsit a frizurádat!“ A falusi dalárdisták is elhozták az asszonyaikat. Az ő mellükről sem hiányoztak a dalárdajelvények, amelyek nélkül különben kevés embert lehetett látni a szinház környékén. Amelyiknek nem telt zománcos, kivert jelvénye, az legalább egy fehér selyemszalagot tűzött ki, rajta dalárdája nevével. Nagy az izgalom a színpadon. Nem éppen könnyű dolog az egymásután következő dalárdák felvonulásának, elrendezésének sima megoldása. De jól megy minden. Amig az egyik csoport a színpadon „küzdött“, addig már kettő is felsorakozott készen a startra. Először a zászlót vitték a középre, két oldalt a koszorúslányokkal. Meghajtották a közönség előtt. Taps. Bejön a dalárda. Félkörbe állanak. II. számú taps. És végül a karmester. Fellép a dobogóra, elhangzik a harmadik taps s most felharsan a versenydal. Kifelejtettünk aoznban még egy tapsot. Azt, amelyik a nagy népszerűségnek örvendő Tárcza Bertalan főtitkárnak jár ki, aki a dalárdák bekonferálását végezte. Nem kell félni, nemcsak ezt végezte. Ezenkivül még volt egynéhány intézni valója az agilis főtitkárnak. Két kézen is nehezen lehetne összeszámlálni. A közönség állandóan megtöltötte az egész színházat. Lelkesedéssel, odaadással hallgatták az egymásután felhangzó szebbnél-szebb magyar dalokat, amelyeknek szépsége, változatossága, különösen a szabadon választott daraboknál jutott kifejezésre. Egyszer egy kövér öreg bácsi jött ki a nézőtérről. Szorgalmasan törölte az izzadtságcsep- peket homlokáról. Meglát egy kinn időző fiatalembert. — Jöjjön be öcsém hamar, — hívja magával nagy fontoskodva. — Miért? — ijed meg a fiatalember az izgatott felszólítástól. — Jöjjön, segítsen nekem tapsolni, mert én már nem birom; — mondja az öreg ur. A történet hiteles. Filmre kerültek a dalosok. Nagy esemény volt a verseny, jobban mondva a versenyzők számára a hétfő déli filmfelvétel. A sétatéren sorakoztak fel egymásután a dalárdák, zászlóik alatt s a kilóméteres menet azután elvonult a lencse előtt. Mindenkinek nagyon tetszett a filmrekerülés. Különösen a nőket fogta el az ünnepélyesség láza. A nagy feszességben kemény arccal lépegettek. Rájuk is szólt valaki: — Mosolyogjanak, úgy, sokkal szebbek lesznek! A menet vége felé azután már nem volt annyira nagy a filmvevőgép iránti respektus. Az egyik vigkedélyü vidéki dalárdista a kalapját lengette belé a gépbe. Délután háromkor megismétlődött a filmfelvétel a főtéren, ahol különösen a bukaresti magyar dalárdisták kaptak főszerepet. Egyébként is nekik jutott ki a legtöbb az ünneplésből, dédelgetésből, mint a legtávoliabbaknak. Jól mehetett a dalosverseny alatt a kolozsvári fényképészettel foglalkozó üzleteknek. A szinház körül állandóan fényképeztek. Hol ezt, hol azt a dalárdát. A fényképészek előtt, akik természetesen lelkes amatőrök voltak, a legnagyobb népszerűsége a magyardécsei református földmives dalárdának volt. A dalosverseny versenyrésze hétfőn délután 5 órakor véget ért. Most lett úrrá aztán csak az izgalom a kedélyeken, mert az esti díszhangversenyen csak azok a dalárdák szerepelnek, amelyek elsők csoportjukban s nagy dicsőségnek számit az első hely s az újabb szereplési Az uj római kérdés Irta és a székelyudvarhelyi kath. nagygyűlésen elmondotta: Gyárfás Elemér A katholikus nagygyűléseknek évtizedeken át visszatérő programmpontja volt a római kérdés. Mikor a katholikusok seregszemlére összejöttek, nem mulaszthatták el, hogy fiúi ragaszkodással meg ne emlékezzenek a vatikáni fogolyról, keserűen fel ne panaszolják azt a felesleges igazságtalanságot, melyet Olaszország 1870-ben nemzeti egységének erőszakos megvalósítása érdekében az Egyház fejével szemben elkövetett s ki ne fejezzék tántoríthatatlan együttérzésüket a vagyonától és szabadságától megfosztott Szentatya iránt. Különösen a németországi nagygyűléseknek volt ez mindig kiemelkedő pontja s a katholikusok összegyűlt ezreinek erőteljes tiltakozása évről-évre és országról-országra, messze- hangzó szóval követelte a súlyos sérelem orvoslását. A mi nemzedékünknek adatott meg az a nagy vigasztalás, hogy pár év előtt beteljesülve láthattuk annyi évtizeden át pusztába hangzó követelésünket. A laterani szerződésekben az olasz állam jóvá tenni igyekezett a két emberöltő előtt elkövetett súlyos jogfosztást s a Szentatyának igaz szeretettől és krisztusi önzetlenségtől sugallt páratlan engedékenysége lehetővé tette, hogy e régi seb begyógyulhasson s Róma püspöke és Itália primása kiterjeszthesse áldó kezeit a közvetlenül reábizott hivősereg világi elöljárói fölé is. Mikor a lateráni szerződések szövege ismeretessé vált, sokan közülünk is úgy találtuk, hogy az elveszített világi hatalomnak s az elkobozott hatalmas értékeknek visszajuttatott szerény roncsai sehogysem állanak arányban azzal a hatalmas erkölcsi előnnyel, melyet az egységes Olaszországnak jelent a megbékült Vatikán támogatása. A Szentatya azonban a világ népeihez intézett szavaiban öntudatosan mutatott rá arra, hogy a lateráni szerződés feltételeinek megállapításában őt nem a világi hatalom s az anyagi előnyök szempontjai, hanem egyedül a rábízott lelkek üdve vezette s ennek érdekében a két előbbi szempont rovására készséggel meghozott minden áldozatot. Az események rövidesen beigazolták a Szentatya álláspontjának helyességét. Az olasz kormány, mely a lateráni szerződések megkötésével a saját tekintélyét és erkölcsi befolyását hatalmasan megerősítette, rövidesen újabb és bizonyos tekintetben talán az előbbinél is súlyosabb konfliktusba került a Szentszékkel. Az ifjúság nevelésének kérdése volt az ütközőpont. 1 A fascizmus, rosszul felfogott nemzeti büszkeségében és soviniszta elfogultságában magának követelte kizárólagosan a jövő nemzedék szellemi és erkölcsi irányítását; a szokásos vallásgyakorlatok szükköri beillesztése mellett, az olasz ifjúságot az állami mindenhatóság s a túltengő faji és nemzeti önérzet elvei szerint akarta nevelni és emiatt rossz szemmel nézte s mindenképp akadályozta az egyház befolyásának érvényesülését a felnövekvő nemzedék lelki világára. Az olasz államnak ez a nevelési és iskola- politikája elkerülhetetlenül beleütközött az Egyház törekvéseibe s a Szentatya, aki a lateráni szerződések megkötésénél a hatalmi és anyagi kérdésekben oly messzemenő engedékenységet tanúsított, a rábízott igazságok és, nagy erkölcsi érdekek védelmében Bziklaszí* lárdsággal foglalt állást. A megismétlődő súrlódások nyilt összeütközésekké fajultak s a Szentatya ez év junius 29-én, Péter és Pál apostolok napján kibocsátott enciklikájával a világ összes püspökeihez fordulva, keserű szavakban panaszolja fel az elkövetett s vérontásig s vallásgyalázásig menő igazságtalanságokat, hitelesen ismerteti a sajnálatos helyzetet, levonja ebből a következményeket és tanulságokat, világosan megjelöli az Egyház álláspontját az ifjúság nevelése kérdésében, kitűzi a megvalósítandó célokat s imára hivja fel a világkereszténységet ezek érdekében. Az enciklikában a Szentatya elsősorban is határozottan leszi^gezi, hogy sem maga a katholikus akció, sem az ifjúság katholikus alapon való megszervezése nem követ pártpolitikát célokat, rágalomnak minősiti s tételenként megcáfolja azokat a vádakat, melyeket a Szentszék ellen uton-utfélen hangoztattak és amelyek ürügye alatt az állam, az ifjúság katholikus nevelését és szervezését elgáncsolni é sszétrombolni igyekezett. A Szentatya kiemeli, hogy mindenkinek s igy az Egyháznak is legelső és elemi Joga, hogy; a saját kötelességét teljesítse. Az Egyháznak szentséges és sérthetetlen jogáról van szó — mondja a Szentatya — mely „isteni alapitójának azon imperativ isteni parancsából folyik, hogy elvigye a lelkekhez, az összes lelkekhez, a jóság és igazság mindama kincseit, amiket Ö hozott a világnak. Idézi a Szentatya az „Euntes docete omnes gentes“ parancsot s annak igazolására, hogy ez az ifjúságra is vonatkozik, idézi az Üdvözítő szavait: „Sinite parvulos venire ad me....“ Éppen ezért világosan kijelenti a Szent- atya, hogy „tökéletes ellentétben áli a család
