Keleti Ujság, 1931. szeptember (14. évfolyam, 198-222. szám)
1931-09-03 / 199. szám
7 XIV ÉVF. 199. SZÁM. ftrlultromboiás—multpusztulás Látogatás Erdély Kazinczy jának felriasztott emlékénél — Bőd Péter uram és Árva Bethlen Kata, akiket napról-napra feledünk v. (Hévíz, szeptember 1). Egysmás irka-firkámat esszeszed vén, fcUilck saját veehiculu- momra, hogy tudóshirü szomszédomat. Bőd Péter udvari pap uramot meglátogatván, prezentálnám neki: ahogy az Oltón vert régi Ponte vetere-n áthaladnánk, egy tökfejü katona szökik a ló fejihez s rétim aesarkodik. — Halt! — Nikszdájes! — rázom mérgesen a fejemet, de a katona az orrom elé piszkált a flintájával s hires hegyes bajszomat döf ködé: — Da sol’ man dem Juden sein Ding abe- sniden! — Zsidó a nemzetséged — vetőm oda, de látom, hogy az cbadta nem tagit a bajuszomtól; kénytelen valék azérmémetül megszólalni. — Der is’ unstreflieh — rejtém a markomba a drága jószágot, hogy meg ne csúfolja. A hasát fogta, úgy kacagott Bőd Péter uram, mikor elmondtam kalamitásomat. — No ezzel megviditom a méltóságos grófnőt! < — Abbiza. Iíca akara szorítani a nájmódira — méltatlankodtam, de nemzeti keserűségemet nem osztó Prédikátor uram, heába húztam ki tekintetes alakomat. Égett bort vcve elé s megkinála, hogy amint mondó: „a jedtségem múljék“. — A jelesebb felcserek ellene szólnak az égettborivásnak — szemérmeskedtem, hogy a tudományokban való experientiámat is fitogtatnám. de Prédikátor uram letorkola: — Módjával nem árt. Maga megnyalintá a fajin italt s engem leültető egy cserefaszékre s bátoritón rácsapott a vállamra. — Mutasd hát öcsém, mit hoztál! Reszketett a kezem, mikor belső zsebembe nyúltam, hogy együgyű irkálásaimat elébe tárjam... * Valahogy igy képzeltem el a találkozást „Erdély Kazinczyjával“, mikor Hévizén megállóit velem az autóbusz. Közel kétszáz esztendeje, hogy Erdély két legnagyobb egyénisége, árva Bethlen Kata és Bőd Péter itt élt a kís oltmcnti faluban és merem állítani, bogy Ka- zinczynál is jelentősebb munkásságukkal az el-, némctesitő irányzattal szemben mentették meg a féltett anyanyelvet és magyar kultúrát. Abban az időben, amikor Apor Péter szerint a náj- módi leszorított mindent, ami magyar, elnémult és falusi házakba szorult a nemzeti nyelv és irodalom s csak néhány pap irt még magyarul a „gyengébbek kedvéért“. Bőd Péternek a nevét még ismerik, de kevesebben vannak, akik tudják, ki volt „árva“ Bethlen Kata, az erdélyi nagyasszonyoknak ez a virága, maga is költő, szenvedésekből nőtt drága nagyasszony, kit ha a reformátusoknak szentjeik volnának — sietve kellene kanonizálni, a legnagyobb magyar asz- szony, kit valaha Erdély földje termett. Csodálom, hogy e gyönyörű életű asszonynak regényét még senki meg nem irta és annál fájdalmasabb, hogy az erdélyi magyar közvélemény számára valósággá fel kell fedezni. Pár erőtlen szóval csak érintjük jótéteményeit. A székelyudvarhelyi kollégiumnak jótevője volt, húsz ref. egyháznál többet felsegített, templomokat, iskolákat építtetett, a gyermekeket könyvekkel látta el, a jelesebb tehetségű ifjakat külföldi univerzitáson neveltette, a kor tudósaival, mint Köleséri, Simoni és Boronvai állandó érintkezést tartott fenn, maga is tanult, fű vészetet, gyógyászatot és százszámra gyógyította testileg-lelkileg a hozzáforduló népet. Ö adta ki Keresztnry Pál „Egyenes ösvényét“, Nádudvari Péter „Egyházi szónoklatait“ és más jeles munkákat. Tollat ragadott maga is megírta a „Védelmező erős pajzs“-ot. a legszebb magyar imakönyvek egyikét és ön- életleirását. 1759-ben bekövetkezett halálakor szép könyvtárát az enyedi tanodának hagyta. Sirja felett, amely régóta el van feledve — Bőd Péter tartott búcsúbeszédet, akit ő neveltetett és aki hat évig udvari papja volt. — Bizony kevés, amit mutatni tudok — világosit fel Bőd Péter kései utóda, Biró György tiszteletes ur, aki pár pillanat alatt elibém is teszi azt a pár emléket, ami még Bőd Péterről és Bethlen Katáról fennmaradt; nehány templomi edényt és ruhát s a Vásárhelyi János uramtól 1727-ben kezdett vén anyakönyvet és rá is fordít, mindjárt Bőd Péter Írására. Megille- tődve állok a fakuló betűk felett, mert bár mintegy ötven könyvet megirt Bőd Péter, ez az első eset, hogy kezevonását láthatom. Nehány könyveim, elsősorban a „Magyar Athanás“, amit róla tudok és sok ezren vannak, akik még annyit se tudnak, mert nem volt módjukban megismerni, mert bár tizenegy esztendőt le- v/envedíünk a kisebbségi sorsban, de még mindig hiányzik a speciálisan erdélyi magyar irodalom é« kultúrtörténet, amely nem iskolás modorban, hanem a tudomány mai szintjén álló tárlatokból elénktárná azt a sok értéket, amely az erdélyi magyar kultúra asztaláról napról-napra tiinedezik. Pedig ha fenn akarunk maradni, ezt a magyar bibliát, minél hamarabb meg kell Írni és minden magyar családra nézve a mindennapi olvasását olyan kötelezővé kell tenni, mint a kath. papoknál a breviáriumot. Kezembe veszem a vén anyakönyvet és fennhangon olvasom a Bőd Péterről szóló első híradást.: „Tiszteletes Veres György uram rendesen hivatván a Fel Dobolyi Reformata Ekklésiába innen 1746 esztbe 24. Napján Sz. György havának elbúcsúzott s el is ment. Kinek is helyette Kelyhek, melyek a A vén anyakönyvnek testvérei a pap asztalán némán álló urvacsora-helyhek és a meny- nyei kenyér tángyérkái, melyeket a méltóságos Patrona Asszony konferála, a könyv leírása szerint „egy igen jeles mesterséggel készített keszkenőt, melynek a közepin vagyon egy karmasin szín selyemből kötött ezüst és arannyal töltött Bárány formát mutató tzimer keresztes zászlót tartván ilyen két betűvel B. K. Akörül vagyon fejér patyolat közzé két renddel foglaltatott ugyan karmasin szin selyemből kötött ezüst s arannyal töltött retze két renddel“. A paramen- tumok közt van még egy abrosz „tizenkét patyolatból való táblák közzé elegyitett karmasin szin selyemből“. Ezeken állanak előttem a nagy ezüst „pohár“, „Árva B. K. a hévízi R. Ekklésia számára tsináltatta Ao 17.35 die 31. Jan.“; egy gyönyörű fedeles kehely „egy pár finom ezüst tányérok“ a főbb szákra men tömi készülethez, melyeket mind „Árva“ Bethlen Kata készittettett, látván a nyájnak Tsten kegyelméből való szaporodását.. ...Ezeken nyujtá Bőd Péter uram is a szenvedő s küzdő szegény székelyeknek az úrvacsorát. ezeknek öblébe hullottak igéi, ezeknek ezüst falai tükrözték orcáját és ezek fölött hangzott el a töretlen magyov meggyőződés annyi sok szép szava. Kétszáz esztendő alszik ezekben a kelyhek- bon és kétszáz esztendő óta fekszik örök áldozatként a nemes székely nemzet teste ezeken a vén ezüst paténákon, melyek nemcsak Isten testének jelét, a zsenge kenyeret, hanem a lélek kenyerét is, édes nyelvünk régi igéit őrzik kopott homlokukon. Egy lépésre tőlük már uj világ van. Megszólal a telefon a pap asztalán, s Bőd Péter kései utóda már ezekkel a szavakkal beszél a kagylóba: — Cine-i la aparat?... Ah... Salut Domnu Notar! Kinézek az ablakon. Két szeszgyár kéménye mered fel a magasba. Az „égettbor“ tornyai. Sokat lehetne ezekről is Írni. Árva Bethlen Kata háza fölé nőttek és amint hallom, az átépített kastély és a megmaradt hatvan hold birtok is rövidesen eladásra kerül., Vájjon mit szólna hozzá Bőd Péter uram. ha feltámadna és látná, hogy a nagy Patróna emlékére is a végzet készül lecsapni?... a szolgálatot kezdette folytatni, aki már a Mgoa Udvarba itt szolgált 1743 észt. 29 Detzemb-től fogva Bőd Péter, akinek udvari és falusi Papságába ideírandó dolgok ezek lettek...“ Nehány keresztelési adat van feljegyezve. Az első „esemény“, aminek jegyzőkönyvét bevezette Bőd Péter, a kepézés behozatala 1747- ben. Pár érdekes sorát közlöm: ....hogy minden márkás ember akár jobbágy, akár sellér, aki a mezőn majorkodik, szánt, vet, ád a Papnak és Mesternek eszten- dőnkint másfél kalangya ősz és egy kalangya tavasz gabonát és egy szekér fát... Melyre nézve a Pap is ajándékba tartozik esketni, keresztelni, temetni, amellyekért tsak egy-egy ^ kakast v. tyúkot tartozzanak adni... a mester is gyermekeiket tanítja ajándékon...“ Ez a pár sor is érdekes világot vet az akkori falu kulturális helyzetére. A második „esemény“, amit Bőd Péter sajátkezűig jegyzett fel, a már ódon templom építése. A fából való templom helyett kőtemplomot építtetett a falu jótevője gr. Bethlen Kata 1748 és 49-ben. „Fizetett Önagysága — irja Bőd Péter — a kőfal felrakásáért 96 flór. ezenkívül bort, búzát, égett bort s szalonnát. Emellett a menyezet megkészitéséért 20 flór. s tartotta az embert. A torony épitteték 1749. Ölét a kőfalnak rakták 136 pénzért“. A pap és a mester háza szintén ebben az évben készült, de Bőd Péter nem igen lakhatott benne, mert, amint az anyakönyvből olvasom, rendesen elhivatván az Tgeni Ref. Ekklésiába az egyházi szolgálatra, elment innen Ao 1749 die 26 9-br (nov.), akinek helyébe hivattatott a szolgálatra Huszár Mihály“. A templomon kivül tehát nincs, ami Bőd Péterre emlékeztetne. Az egyházi kalendáriumokat korábban ajándékozta Bethlen Kata. de ezeket is a Bőd uram keze érintette. A régi kastély, melynek toronyszobájában lakott, teljesen eltűnt. A zsúppal fedett bástyás udvarház pár évtizeddel ezelőtt még megvolt, ma nyoma sincs. Irodalmi munkásságának ma szintén semmi jele sincs Hévizén, csak a nép emlékezetében, melyet igyekszik ébrentartani Biró György tiszteletes uram. — ....-......- 1 ■ -----aagyar múltat őrzik Újra a hóna alá csapná a sokat szenvedett magyar könyveket és elindulna, mint régen por- táról-portára hirdetni az anyanyelv féltett igéit... — Egyéb emlékünk sajnos nincs — lép hozzám a tiszteletes ur. — Pedig szerettem volna legalább látni az Árva Bethlen Kata imakönyvét. — Éveken át kerestem magam is — válaszol a pap, — de egyetlen példányt se sikerült felhajszolnom. Odalett tehát a „Védelmező erős Paizs“ is, az imakönyv. Nem tartották meg az emberek... Vagy talán nincs, aki úgy tudna imádkozni, mint Bőd Péter tiszteletes ur és Árva Bethlen Kata, olyan hittel, olyan rendületlen magyar bizalommal és olyan igaz, édes anyanyelven? — Kár! — felelem a papnak és búcsúzom. — Volt még egy hires papja Hévíznek — marasztal a tiszteletes ur — Diószegi János, ki innen Sárospatakra ment s lefordította 1732-ben Grotzius hires könyvét... — Isten nyugtassa! — mormogom kedvetlenül és nincs kedvem Diószegit költögetni. Még megnézem a nevezetes „héviz“-forráso- kat, amelyek sohase fagynak be. Marhacsorda taposta szét a partjait, de a viz él, tiszta és vál- tozliatatlan. Néhány vizivirág és zöld növények élnek benne. Ezek télen is olyan zöldek, mintha nem ismernék a múlandóságot. Végre valami, ami nem múlandó!... Sajnos csak néhány szál fii, néhány őr, kit Isten állított ide vigyázókul Erdély két nagy magyar gyermeke emlékének ravatalához... Nyirő József. DANTE ALIGHIERI KÖLCSÖNKÖNYVTÁRÁT a Keleti Újság állandó olvasói is hawl 40 lel kölcsönzési díjért használhatják, ha az alanti szelvényből lOdarabot bemutatnak. Naponta cserélhet SZELVÉNY. Tiz darab tulajdonosa jogost« (oft a DANTE kőlc3öoköa?vcá* iának 40’— lei kölcsöniii ietizo* tése mellett esy havi használ** tára.