Keleti Ujság, 1931. augusztus (14. évfolyam, 172-197. szám)
1931-08-12 / 181. szám
7 X/F, ÉVF, ISI. SZÁM. Multrombolás—multpusztulás II. Az eiőhb Jókai-regénnyé, később éléskamrává vedlett zsombori vár — Ahol gyermek és boldog voltam (Székelyzsombor, augusztus 10.) Attila legkedvesebb feleségének, Csaba királyfi édesanyjának, .Réka királynénak ősi temetkező helyén, a sírját rejtő Rika rengetegén át vettem utamat, ahol minden lépésnél mondákba, balladákba, legeadákba, mesékbe és történelembe ütközik az ember. Xem valami biztonságos hely most se, de nem is volt sohasem. Évszázadokon keresztül rablók tanyája volt és félelmetes bandák tartották rettegésben a környéket és az utasokat, akiket fákhoz kötözve forgattak ki. Se szeri, se száma a rablóhistóriáknak, amelyek közül több századokig fennmaradt. A rémtörténetek hatása alól nehéz szabadulni, ha körülvesz a végeláthatatlan sötét őserdő. Szívesebben gondol az utas a vargyasi Máté nevii ács szerencséjére, aki errejártában az Attila-váráuál nyájat őrző pásztorgyermekeknél fényes ezüst karikapénzeket látott, amiket becserélt fakarikákra és a lelőhelyen azon melegében ásni kezdett s olyan tömérdek karikapéuzt kapott, hogy fehér lova összerogyott a súlya alatt. így nem volt nehéz megalapítani a vargyasi Máté családot. Azóta eleget túrták kincskeresők Attila vadász-várának a környékét, de nem kaptak egy lyukas mogyorót se, pedig a mai világban nem ártana egy jó hátizsák huuupénzt emlékül hazavinni a Ri- kából. Az embernek nincs szerencséje a Bikával se, aminthogy a szászoknak se volt soha. Az erdővidéki adoma szerint ugyanis mikor a szászok Erdélybe bevándoroltak, egy 4000 főből álló csapat Udvarhelyről a Rikán át vette útját a szász föld felé és a székelyek főkapitányától védelmet kértek a rablóktól való félelmükben, aki ki is rendelte a homoródvideki néphadat. Megdöbbenve látták, hogy mindössze acgy fegyveres székely jelenik meg, hogy átvezesse a Rikán. Már vissza akartak fordulni, de. a székelyek kópjanyéllel és a következő verssel biztatták: „Előre dárdások, utána láncsások. Ne féljetek szászok, «... az anyátok!“ Baj nélkül át is keltek a Rikán, de a második utjok 1848-ban annál szerencsétlenebb volt. Heyrlte tábornok mikor Köpeczet felégette, (azóta is baj van Köpeczen) befészkelte magát 30.000 emberével Erdővidéken és a nagyrészt szószokból álló „landsturm“ fosztogatott. Gál Sándor rövidesen szétverte őket. A megfutamodott szászok egy része a rengeteg hatalmas fáinak odúiba bujt és ott pusztult el. Mikor a fülei hámor a fákHt kivágatta, egész tömeg csontváz került napfényre. Heydte sisakját elveszítve, egy járatlan ösvényen az én szülőfalumba, Zsomborra menekült, ahová az ö nyomában jó- nehány évtizeddel későbben én is megérkeztéin. A gyermekkor nyomain. Zsombor Udvarhelymegyének utolsó faluja. Ezentúl már a szász föld kezdődik. A szászszomszédság a községen is meglátszik. Nemcsak a házak stílusán, szinezésen, a nép viseletén, takarékosságán, hanem még az embereken is. A lakosság nagy többsége magyar lutheránus, de templomuk vau a római katholikusoknak is. Mária Therezia építtette nekik és itt volt Erdély egyik legszebb és legértékesebb szárnyasoltára. testvére a csikmenaságiuak. Pár évtizeddel ezelőtt szerencsére múzeumba került és megmentették a pusztulástól. Ehhez az oltárhoz gyermekkorom legelső emlékei fűznek. Előtte kereszteltek meg és bár feltartott kezemmel se értem fel asztalát, — sokat minisztráltam. A papot oldalba böktem, leadta a misekönyvet, a másik oldalon feltette. A pöttöm legénykének elég teljesítmény volt egyik oldalról a másikra átvinni. A rongyos szőnyegben így is sokszor orra buktam és az alaposan a hónain alá kötözött piros ministráns ruhában csak a hívek segítségével birtam talpraállani. Szégyellem magamat, de az aranyhaju Mária jóságosán mosolygott... De azért szép volt minden, még a nedvességtől zöld falak is, a szijjal rángatott ven orgona, melynek billentyűi az apám szemei közé pattogtak, mikor játszott rajta és a padok alól kellett összeszedni. Fél kézzel visszarakta, másik fél kezével pedig meghúzta a fülemet,'mert a százados port mind felszedtem a vasárnapi gúnyámmal... Azóta a templomot rendbehozták, kimeszelték, mosdatták, de emlékeimet nem tudták kiűzni belőle. Azok úgy megmaradtak, mint az első mesék, melyeket a Rika termett részemre, az erdők, a határrészek nevei, melyeket, ma is tudok, bár több mint harminc éve elkerültem innen. Ma is megtudnám mutatni a földjeinket, melyeket édesapám eladott, hogy jóságos eltévelyedésében taníttasson bennünket. Kemény, igazságos ember volt, — Isten nyugtassa! — Látom arról a „szépiskolai blzonyitvány“-ról is, melyet ő adott nekem és amelyben többek között az „erkölcsi magaviselet“ kettős. Hogy az erkölcsök ellen kilenc, éves koromban mit véthettem, azt nem tudom, hacsak azt nem, hogy szerelmes voltam az erdész kis lányába, de akkor még csak bét éves voltam és nem hiszem, hogy apám tudott volna a „viszonyunkéról. Kiváncsi vagyok, hogy most milyen jegyet adna a „viselet“- böl. ha most járnék itt iskolába, mert sehol sem láttam annyi sok szép fehérnépet egy rakáson, mint Zsomboron... Tiszta, ragyogó népe van, meglátszik, hogy ismeretlen a faluban a pálinka. Bort iszik itt mindenki, de a bor aztán kitűnő. A vén vár árnyékában. Érthető és megbocsátható, hogy mindjárt nem másztam fel a várba és nem dugtam a fejemet a vércsék szárnya alá, de mikor rátettem a lábamat erre a földre, hirtelen „rosszul lettem“, szédülni kezdett előttem cg és föld, s mint ha ezer cigány hangfogóval muzsikált volna a fülembe rég elhagyott, drága öreg nótákat, melyeket az anyáin dúdolt a bölcsöm fölött... Hiába, ha száz esztendő múlva tér is haza az ember a szülőföldjére, az ut pora arannyá lesz, a LnV zak az égig érnek, menyországi napsütés veszi körül, s a szó úgy cseng az emberek szájában, mint az ezüst. Áldott, az eső. áldott a jaj, áldott a dal, a rámugató kutya, a rámbámuló sok tá- tottszáju gyermek, — ők különösen áldottak! — és áldott a halál is... Reszketve kerestem a régi emlékeket, de bi zony más ruhában fogadott a falu. Egy-egy mo hős kőre „az udvarunkon“ ráismertem és éppen olyan forró tenyérrel simogattam meg, mintha édesapám borostás arca volna... Még megvan a bid, melyről a megáradt Homoród-ba estem. Utánam ugró apám is szinte ott veszett. Sokszor sajnáltam, hogy kihúzott, olyan szépen megvol tarn már halva... Egy-egy régi fa is akad a kertben, de a „csengettyüs körtöve“ bizony kipusztult... Ni. ni. még megvan a helye az aszaló házának, amelynek végéből szép őszi estén a félig sült szilvát kiloptuk... Azóta se ettem olyan jót Bizony kevés nyoma van a régi világnak. A házak még ugyanazok, de keserűek, kedvetle nek azok is, mint a gyomorbajos ember, Belső díszüknek, a régi bokájuknak, értékes csempéknek, ősi írott fali „tángyértartók“-nak, aranyos pártáknak, hüs öblű kancsóknak, virágos asztaloknak, művészi asztaloknak, dús, drága gúnyáknak nyoma veszett. Pár esztendővel ez előtt, — úgy hallom —; teherautószámra vittek potom áron múzeumba a szászok. Csoda, hogy még a várat meghagyták. A vár. Az első benyomások édes kábulatában meg is feledkeztem róla, pedig rám nézve ez a vár a romantika mélytitku fészke. Festői komorság gal magasul a falu fölé. Lábainál, a hegy egész oldalán haragoszöld fenyves húzódik a faluig Az én időmből való. Úgy nézek fel a várra, mint egy elpusztíthatatlan ősszékely Istenre, kinek fürtjei fölött a misztikus hajnalViadár vad testvérei, vércsék repdesnek, különös igézettel- Úgy döbbenek rá most is, mint régen, mikor kigyul ladt és végigriadt az ijedt szó a falun: e eWBBgffic LEGMEGBÍZHATÓBB ÓVSZER!! — Ég a vár! Lángokban állott az egész hegyoldal, de a diszké falakon nem fogott a tűz, az ajtók kiégtek vassarkaikból és a tetögerendákba vörösen, szenvedélyesen beleharapott a tűz, vastag kormot köpött a múlt orcájára, de a vár meg nem rendült, mintha azt mondta volna, hogy: „Nem tudjátok, mikor születtem és nem sejtitek, ini- íor fogok meghalni.“ És valóban. Mindmáig nem sikerült építési torát meghatározni. A kapu fölötti felirat i'éges-régen eltűnt, amint leomlottak a várat lármás gyűrűként övező falak is; csak az u. n. fellegvár maradt meg. Ötven lépés átmérőjű ötszögü burjános udvara van. .Jogrovátkos és lőréses falak köritik. Az északi oldalon kis bástya ugrik ki, amelyhez az emeletes várépület támaszkodik. Szürke ajtók vezetnek az apró cellákba, melyeken uagy, darabos lakatok lógnak, mintha nevetlen királyok bulláin levő függő, fekete pecsétek volnának. Magamfajta bolond nézi csak bullapecséteknek. Jó cigány- lakatok azok, hogy a belül levő avas szalonnát és gabonát a tolvajok cl ne lophassák, mert bizony éléstár lett a foghijjas múlt e büszke eui* lékéből. Ugyanaz a sorsa, mint a kivéuhedt, semmire sem használható öreg emberé: unokáira vigyáz felig halva, félig alva. Befogták a zsombori várat is a modora élet jármába Ugyan az a gondolat, mintha bölénnyel menne valaki szántani. A régi patinát se nagyon kímélték rajta. Mészhabarccsal végigpofozták a falait és fehéren virítanak. Annyi történelmi érzék van ebben is, mintha atillára frakkot húznának. Amiből Jókainak volt haszna. Ennek a praktikus goudolatnak két oka lehet. A zsombori nép egész Erdélyben az elsők között volt, mely eiment Amerikába szerencsét próbálni. Lehet, hogy onnét hozták ezt. a praktikus érzéket, de az is lehet, hogy Jókaitól látták, hogyan kell az ilyen vén várakat hasznosítani. A zsombori várról irta ugyanis Jókai „Minden poklokon keresztül“ cirnü regényét Egyébként pompás téma állót rendelkezésére. Direkt Jókainak való. Romantikus, fantasztikus, történelmi és ellenőrizhetetlen cselekmény és mozgalom pedig annyi van henne, hogy csak az okozhatott gondot a nagy Írónak, hogy mit hagyjon ki belőle. Mindössze gyéritcui kellett, mint a kukoricát. A zsombori lutheránus parókia levéltárában van egy régi rege-kézirat. Cime: „A hűség jutalma“ Lebei János grórnak sógornője iránti bűnös szerelmének, szaraién fogságának, meny. nyei lelkű felesége csodatételének, lerjszabadi- tásának, szenvedéseinek és tragikus sorsának történetét beszéli el az 1*21 -ik esztendőből. A regét a mult század elején irta le egy öreg zsombori gazda elbeszélése után egyik lelkész. A kézirat alatt T. M. betű \an. a pap nevének kezdőbetűi. Utána, mint mondám, szabadon elbeszélte Jókai is két kötetben. A vércsék menekülnek. Ha igazságos akarok lenni, be kell vallanom, hogy nemcsak Jókai vette hasznát a várnak, hanem jómagam is. Vásárhelyi diákkorunkban egy Flórián Gerő nevű osztálytársammal turista útra menve szalonnát loptunk belőle, amig a vár őre mutogatta. Szegény Flórián Gerő pár évtizeddel később meg is adta az árát. Mint lugosi vasúti pénztáros egy nagyarányú ga- banopanama gyanújába keveredett. Letartóztatták és egyik regáti börtönben vetették vizsgálati fogságba. Természetesen teljes ártatlansága kiderült, de az érzékeny lelkű ember ugyanazon nap vágta fel az ereit és halt meg, amelyiken megjött a bírósági végzés, mely szabadlábra helyezi és minden eljárást megszüntet ellene. Mikor tragédiáját hallottam, a zsombori várból együtt lopotţ szalonna jutott eszembe. Tudom, hogy az öreg vár is sajnálja, pedig évszázadokon kérészül csak magyar tragédiákra nézett le a begy tetejéről. Nem csoda, hogy megvénitették, nem csoda, hogy sírjába vágyik. Ezekkel az Ősi romokkal a mi lelkünk évszázadokon keresztül csak magyar tragédiákra ők is megrázkódnak. Ezért támad annyi repedés rajtuk, ezért hullanak le róluk a kövek, ezért semmisülnek meg lassan. A hozzájuk fűződő regék, legendák elhalványulnak, meri sokkal nagyobb hatalom, az élő tragédia lépett helyükbe és ártó fekete kezét kiterjesztette fölöttük És a vad vércsék eliszonyodva, borzongató vijjogással szállnak, menekülnek a magyar mult agii templomai fölül.. Nyirő Jó oci.
