Keleti Ujság, 1931. július (14. évfolyam, 145-171. szám)
1931-07-27 / 168. szám
a XIY. ÉVF. 168. SZÁM. •RiteaaBanBHHRnsRiraH^mgDEaaBBSHESBHHBB 14 «4M HB:M MHM II 9miniszfepium általautorizáit nagyuáradi i !! zsidó fluinternáíus telvesz a nyilvánossági joggal! felró zsidó líceumba, gimnáziumba, kereskedelmibe es elemi iskolába járó növendékeket. Elsőrendű kóser ellátás. Mérsékelt árak. A növendékeket az igazgatón kivül 3 szaktanár és 2 pedagógus készíti elő. Minden iskolai és internálást ügyben felvilágosítással szolgál és komoly érdeklődőknek prospektust küld az Igazgatóság. Nagyvárad, íjtr. Delavraneca (Ritook Zs. u.) 17 m« »frt> »»»♦♦»ot* ó»# fró-v Kálmánt levetették Irta: Szász Károly A kegyelmes ur láthatóan felindulva hagyta el az üléstermet s szinte menekülni igyekezett a felháborodva és restelkedve utána siető párthivek elől. Szobájába ment, magára öltötte télikabátját s alig morogva egy jó napot a hajlongó szolgának, íesiklott a liften és beszállt autójába. A sől'för levett sapkával, kérdő tekintettel állt az autó nyitott ajtaja előtt. A kegyelmes igen kegyetlen képet vágva, ösz- szehuzott szemöldöke alól kivillámló szemekkel, Szokatlanul mérgesen kiáltott rái — Persze, hogy haza! A pompás autó szinte zajtalanul gördült tova, de a kegyelmes ur lelke mélyén annál jobban zajlott a. harag. — Leszavaztak! — mormolta fogai közt. — Leszavaztak! Hallatlan! Egy interpelláció nyomán! De ha én nem gondoltam is erre, annak a szamár Whippernek mégis csak gondolnia kellett volna egy csomó mameiuk összeszedé- sére!... Otthon, az agglegényi lakásban, az öreg inas szinte megijedt a kegyelmes ur haragos tekintetétől. Szokatlan is volt ez a hazaérkezés, délután félháromkor, mert a kegyelmes a Házból vagy a minisztériumból egyenesen a Pannóniába szokott menni ebédre s négy óra előtt nem igen jön haza. Péter gyanakodva meg is kockáztatta a kérdést: — Megebédelt már a kegyelmes ur? öéscellcnciája bozontos szemöldökei megint összerántódtak. — Nem ebédeltem. Nem is ebédelek. Rossz a gyomrom. Főzz egy csésze teát! A kegyelmes ur belevetette magát a boldogult apjáról maradt régi bőrkarszékbe, melynek kifakult színe, kopott szélei annyira elütöttek a pazarul berendezett uriszoba egyéb bútorától — s a szokott regália média helyett egy erős havannára gyújtott, talán azt várva, hogy annak ereje majd fokozza az övét, amivel a haragot lebirni igyekezett. A kegyelmes urat végtelenül bántotta ez a mai eset. Ha valami életbevágó kérdésben szavazzák le, mikor érdemes egy lapra mindent feltenni s nagy küzdelem után — melyben egyik félnek okvetlenül a porondon kell maradnia — éri a vereség: talán nem bosszankodott volna ennyire. De egy szalraaszálban bukni föl, egy jelentéktelen ügy során maradni kisebbségben — ez inár mégis csak kellemetlenül nevetséges história. S a rossz érzésen mitsem változtat az a körülmény, hogy hiszen ez a véletlen leszavazás csak azt jelenti, hogy egyelőre tudomásul nem vett válaszát tárgyalás végett napirendre fogják tűzni s akkor aztán minden rendbejön. Őnagymcltósága gyorsan kanalazta, szür- csölte a forró teát s belenézett, a szivarjából go- molygó füstfelhőbe. És gondolatban elvonultak előtte élete kellemetlen fordulatai, mikor a maihoz hasonló zákányos hangulat lett úrrá rajta. Mi is volt a legutóbbi efajta bosszantó esemény? Igen! Mikor most négy éve már egészen bizonyosra vette a miniszterséget, ellenfelei nyíltan gratuláltak és barátai titkon irigykedtek s a legutolsó percben, silány intrika folytán, az a nagy képű Tátray elütötte kezéről a tárcát. Hát igén, ez roppant bosszantó volt, de félév múlva Tátray valami olyan nagyon okos dolgot cselekedett, hogy bele kellett buknia s akkor aztán ö diadallal lépve át és kicsit mégis taposva kedves elődje politikai hulláját — előkelő grandczzával ereszkedett bele a bársonyszékbe. A kegyelmes mind szaporábban szippantott a folyton fogyó, de gyorsan erösbödő havannából s a régi bosszúságok emlékei is gyors egymásutánban kergették egymást lelki szeme előtt. Hivatalnokkorában egyszer egy rang- ifjabb kartársa, — aki igen szép fiú, de egyébként jellegzetes tökfííkó volt — valami asszonyi protekció révén pretereálta... Pfujj!... ElsfD éves jogász volt, mikor őrülésig belegabalyodott a szép Lujzácskába, aki viszonozta is a meleg érzést, de egyszerre közéjük csörtetett a sudár, szőkebajuszu huszárfőhadnagy s félév múlva főhadnagyné lett a hütelen kígyó.., Kigyó? Ugyan-ugyan! Gombbáz!... A kegyelmes ur a második csészét ször- pölte s eldobva a harmadrész havannát, uj szivarra gyújtott. A régi bosszúságok emlékei pedig, mint incselkedő kis manók, ott rajzottak tovább a nehéz füstgomolyagban. — Nem, nem — mondotta magában a kegyelmes nr, végigsimítva az idők viharos já- rása közben immár erősen fölmagásodott homlokán — ezek az események mind csekélységek igy az emlékezet távlatában. Hanem... Hanem... És őexcellenciája gondolatban egyszerre ugrott hátrafelé. — Nini, hol is vagyok? — kérdezte sziula megilletődvc magától. — Igen, igen, tudom már... Békáson ... És a kegyelmes nr elé, csodálatosan friss színekben, éles vonalakban egy régi-régi kép tárult s egy több mint félszázados kis történetnek gombolyagja kezdett előtte gurulni és o lélekben mohón követte a családi fonalat... ... A kis Kálmán iskolába megy. Az erősen dereskedő kegyolmes nyomban a saját gyermekkori alakjára ismert a fiúcskában, aki apró csizmácskáiban szaporán íépdcgélt. a kanálisnak nevezett ut során, a nádas-tó mellett, az iskola felé, az öreg János udvaros kézéit. Ma a szokottnál is erősebb izgalom tüze ült a hidegtől már úgyis pirosra csípett arcocskáján. Mert ma nagy nap lészen az iskolában: számtani verseny! A szorgalmas kis Kálmán — immár a harmadik elemi osztály növendéke — mindig első volt ugyan, de a számtan — ha titkolta is — nehezen ment neki. Többször hallott arról, hogy Istenben boldogult nagyapja egykor hires tudósa volt a számtannak — ő azonban nem tudott megbarátkozni a négy gonosz, ördöngős műveletnek szövevényeivel, talán mert a nagyapa a családnak kijáró számtani tudományt mind magával vitte a sírba. Kálmánba az elmúlt ősszel egy napon megkérdezte a hatodik helyen ülő, a számtanban kiválóan jártas Figura Pistát, hogy egy délután titokban jöjjön el hozzájuk, elmagyarázni neki a szorzásnak és osztásnak mesterségét, amit ő az iskolában nem tudott egészen megérteni. A titkos magyarázat a kert egy eldugott padján meg is történt s Kálmán a jóindulata Pista baráti fáradozását egy rúd medvecukorral honorálta. ...És ma számtani verseny lesz az egyszeregyből — bár sohase született volna meg, aki kitalálta! Kálmánba igyekezett ugyan elSUOMI Xli. Epilógus Beszámolót írni arról, amit az ember idegen országokban más emberek között átélt és tapasztalt, felette hasznos és tanulságos foglalkozás. Elsősorban annak a számára, aki elég vakmerő ahoz, hogy ilyen nyilvános beszámolóra vállalkozzék. Az olvasó, ha akad ebből a ritka fajtából, a legjobb esetbon jóakarata elnézéssel, vagy enyhe kíváncsisággal futja át a sorokat, majdnem ugyanazzal a gyorsasággal, amellyel az utazó különböző országokon haladt keresztül. S ez alapjában véve igazságos is. Annak azonban, aki a beszámolót irja, a legjobb alkalom ez a vállalkozás arra, hogy élményeiben elmélyedjen, s benyomásait elsősorban a maga számára megrögzitse. Olyanfajta művelet ez, mint a fényképek másolásánál az állandósítás. Aki ueru végzi el, hamarosan megéri, hogy az első pillanatban éles és világos képei rövidesen teljes sötétségbe merülnek. Ennek a beszámolónak legfőbb baszna az Írója számára az i meggyőződés, hogy a finnugor nyelveket bowélő népek kulturális érintkezésének. személyes kapcsolatainak, kölcsönös látogatásainak mélységes értelme van. Bizonyos, hogy ez az értelem az anyagiasság szemüvegén nézve nem rím tat gyakorlati jelentőséget. Politikai hasznot nem igen igér, gazdasági előnyökkel sein kecsegtet. Fontos a politika, s még fontosabb, ha a gazdasági szempontok vezetnek. Az ember azonban nemcsak élelmet kereső állat, s tiz karom, melyekkel ezt az élelmet megvédi, vagy znásbk elől magának kaparintja meg. _ Az emberiség sorsát épen azok a nagy, végső elemeikben ős-eredetű kultnrgondolalok irányítják, melyekről az első összefogó képet megadni Oswald Spleugler kísérelte meg sokat támadott, de mégis örökké szép, halhatatlan müvében. Ez a tudományos eposz Európa számára mclabus akkordokkal végződik. A nyugati, a keresztény-germán eredetű kultúra felett az elmúlás harangját kongatja. A napokban ellenben Kolozsvárt időzött egy világhírű fiatal amerikai tudós: William Montgomery Mac Govern, a csikágúi Northwestern egyetem tanára. A magyarok kedvéért jött Erdélybe, mint ahogy Magyarországon ugyanezért egy hónapot töltött. Nem valamilyen amerikai pacifista egyesület megbízásából, s nem is sérelmeket gyűjteni, hanem annak a tudománynak a nevében, melynek életet szentelte. Mac Govern hét esztendőt töltött Japánban, kinek megtanulta tökéletesen a nyelvét; végigjárta a kínai falat, melyet a tatárok ellen építettek Krisztus születésének idején a kinai császárok; lámának öltözve belopódzott Tibet-be: a mongoloknak nemcsak országát, hanem nyelvét is jól ismeri; hónapokat töltött nemcsak Suomiban és Eesti- ben, hanem az orosz steppén, az Uralnak tövén kallódó kicsiny finn-ugor törzsek között; Indiában és a Káspi-tó környékén is épen úgy, mint Kisázsiában a törökök nyomait járta, kiknek szintén megtanulta a nyelvét, s most végül eljött a magyarlakta vidékekre is, miután előbb Csikágqban két esztendőn keresztül tanulmányozta történetüket, nyelvüket, egész kultúrájukat, — mindezt azért, mert ez a fiatal amerikai tudós Japánban, a lámaista mongolok között és a kínai fal mentén épen úgy, mint Suomiban és a magyarok között azt a meggyőződést szerezte, hogy a turáni gondolatra még fontos szerep vár az emberiség történelmében. „A magyarokban — mondotta égy Ottlétünk alatt nem egyszer — a turáni, az ázsiai faji jellegnek és léleknek a legcsekélyebb nyomát sem találtam. Tiszta nyugateurópaiaknak ismertem meg őket, kikkel az érintkezésnek első félórájában meg van nekem is a tökéletes lelki és szellemi kapcsolatom, ki századokkal ezelőtt Amerikába szakadt skótok és írek ivadéka vagyok. Japánban viszont hét esztendőt töltöttem, japán alkalmazottain! és barátaim voltak és soha egyetlen japánnal lelki közösséget, nem éreztem. A magyar nyelven kivül azonban, melynek turáni eredete vitán felül áll, találtam a magyarok ban valamit, ami fontosabb a kultúránál, a faji jellegnél s még a lelki be-, rendezésnél is: megtaláltam a turáni tradíciót frissen, életerősen, lobogóén. A tradíció pedig döntő tényezővé v^lhatik a népek életében., Történelmi lépéseiket, fejlődésüknek irányait megszabhatja anélkül, hogy az tudatossá válnék bennük. Mennél inkább megtörténhetik ez, lm ez a tradíció tudatos, általános érdeklődés, s folytonos búvárkodások tárgya. Azt mondja, csodálkozott azon a lelkesedésen és komolyságon, amellyel Suomiban a magyarokkal való rokonságnak gondolatát ápolják. Nem nehéz e tünetnek magyarázata. A finneknek tulajdonképen nincsen történetük. Ami száz esztendővel ezelŐttig. de azután is még sokáig velük történt a svédek történelmének függvénye vagy csak egyszerűen anyaga. A népekben azonban olthatatlan vággyal él a s?omjuság a outit, a tradíció iránt. Különösen azokban a népekben, amelyek fogékonyak a mai univerzális civilizáció iránt. Nem természetes-e tehát, hogy a finnek és az észtek a magyarok ezer esztendős történelmében, mely méltókép állhat bármilyen más nagy európai nép múltja mellett, ösztönszerüleg is hidat látnak,
