Keleti Ujság, 1931. július (14. évfolyam, 145-171. szám)
1931-07-22 / 163. szám
XIV. ÉVF. 163. SZÁM. 5 Hová lett a virág ? Irta: Nyírd József Béharangozó előtt a előteremben álldogáló székelyek előbb végigmustrálnak, hogy bevegyenek-e maguk közé. Nem csoda, ha eleinte bizalmatlanok, hiszen deresedö fővel kerültem haza s husz-huszonöt esztendő után megváltozik az ember „erkölcse“. Az első megjegyzések kedvezőtlenek. — Csuful leromlott a városban, — mér végig a kurátor. — ügy látszik gyenge ott is a kenyér. — Cseppet bizony iróasztalszagu — néz le a másik. — Kiszitta a folytonos székenülés, — kacag Magdó János. Az öreg Fűzi a foglalkozásomat morogja le: — Hiszen szép mesterség a magáé, ha azt kell megírni, ami van, de hej keserves, ha ai'- ról kell betűt vetni, ami nincs. Keserves, nagy igazság van ebben a furfangos mondásban, mert bizony Székelyföldön arról kell betűt vetni, ami nincs. Ami van, jó volna, ha nem volna, ami nincs, jó volna, ha volna. Van Iorga-kormány. csendőr, utolsó csepp vérünket kisajtoló terhek, magyarpusztitó politika, szivünkön taposó vak sovinizmus, élet- és jövő bizonytalanság, teljes kiszolgáltatottság, kétségbeejtő tehetetlenség, soha nem szűnő, sok fájdalom, számon sem tartható sok adósság —, a hajunk szála se a mienk már, — minden perc újabb bajt és megpróbáltatást szül; van kétségbeesés, sirjára zuhant nép, gazdasági, kulturális összeomlás és ki tudná felsorolni, hogy még mennyi halálnem. Nincs kenyér, pénz, ruha, életlehetőség, békés otthon, biztonság, reménység a jövőben, az élet ezer nélkülözhetetlen szükséglete, megbecsülés, emeltfejü népöntudat, megkülönböztetés nélküli jogélvezés, legalább az általános emberi jogokat elismerő függetlenség és — hiszen mindenki tudja, mi nincs; de nekem nem az fájt a legjobban, mikor hazajöttem, hanem az sáppasztott hidegre, hogy végigmehetünk jóformán egész Székelyföldön és nincs az ablakokban virág. Egyéb „nincs“ csak a test és a megélhetés kálváriáját jelenti, de az már a lélek halála. Mert: A virágnélküli székely ház, csak koporsó, befagyott száj, melyen a sir penésze rothad. Az élet pokolbasiillyedése, a jókedv, derű. bizalom, szerelem, életakarás gyászjelentése, a kétségbeesés üressége, a belső összeomlás némasága, az ifjúság porrá semmisülése, eljövendő életünk uj századainak előre sirba hányása. Az ördög köpött be már az ilyen ablakokon, ahonnan utolsó jajszóval örökre elment az élet... Minden magyar, — bárhol éljen a földön — ha a végzetes hirt megtudja,, kezeibe temetheti arcát és gyászt ülhet fölöttünk, vagy tér dig koptathatja a lábát az Istenhez-járásban, hogy újra kinyíljon ablakunkban, kis kertünkben a virág; mert a virág, a magyar virág, mi magunk vagyunk, a nép, a nemzet. Nemcsak szimbólum, hanem valóság és történelem. Ahogy szelek, viharok, madarak hátán, arany csőrében világokat repült át, hogy az erdélyi bércek fölött lehullva csodálatos pompával várjon, úgy vetődött ez a nép is vérviharok szárnyán a Kárpátok tövébe az ázsiai pusztákról csillagutakon és egész történelme ez órától fogva össze van nőve a virággal. A virággal, mely Isten megtestesült kacagása... Följegyezte a történelem, hogy a csatába induló vitézek süvegeik mellé virágcsokrot tűztek, melyet szép leánykezek kötöttek, az otthon illatát jelentették, hogy a szerelmes dalia halálosan sebesülten se érezze a halál ronda szagát, hanem csak édes illatot és szemei a szennynél küli, tiszta bimbók drága tükrében törjenek meg a végső, nagy álomra. A világtörténelmi őrült törvénye volt évezredeken át az ősi köz mondás: „Ha békét akarsz, készülj hábprura“ — de esküdni mernék rá, hogy eleink még v nyil hegyére is virágot kötöttek a ló sörényé bői tépett szőrrel, hogy az idegen testen ütött seb ne fájjon annyira. És ezerötszáz esztendőn keresztül nem voll idő mostanig, hogy a virágot meghalni hagytuk volna. Életvalóságunk volt, a magyar pszi ché bámulatos átlényegesitő hatása szinte test részünkké avatta akár kalapunkon, akár szép leanymellen diszlett. Egyetlen nép sincs, amelynek virágairól olyan sajátosan nemzeti és faji történelmet lehetne irni, mint a magyarok virágairól. Nemcsak szemnek, érzékeknek tetsző szép valami volt, hanem az életünk minden változatának, szakának kiegészítő része a fü- rösztő vízbe dobott ékes virágoeskáktól kezdve a koporsóra ejtett bánatos gyászjelig. Költészetünk, művészetünk szépséges kertjében mindig és mindenütt ott a virág, mely könnyű, mint a lélegzet, titkos, mint az élet és olyan szép, hogy útjában a hirvivö angyalt is megállitja. A mi virágunk nem növény, hanem élő test, ártatlan csecsemőtest. Nem véletlen, hogy régi kódexek füveink, virágaink szép magyar neveit megörö- kiték. A legrégibb Írásbeli feljegyzés a Casa- nata-könyvtár Corvin kódexében van és a 87 magyar bejegyzés körül 77 maradt épségben. A besztercei, schlägli szójegyzék, a XII., XIII., XIV., XV. század oklevelei, a müncheni kódex egész tömeg magyar virág és botanikai nevet örökitettek meg a kereszténység első idejében akárhonnan vetődtek ide talpas képiró barátok, az iniciálék ragyogó labirintusába a magyar virágot rejtik el. Már az Árpádok idejében voltak királyi várkertek és a történelem folyamán mindig nevezetesség volt a magyar kerti művészet. A kultúra olyan dokumentumait talán egy nép se mutathatja fel a virággal, a botanikával kapcsolatban, mint a magyar, amely a legortodoxabb vallási rendszer mellett is Istent és országot virágokkal személyesítette meg. Akár a kereszténység felvételének első szakában vallási szertartás lett a gyümölcsoltás. Az egyházi költészet is magyar virágosmezőn indul el. Violának nevezi Szűz Máriát, Jézust pedig meghervadt aranyágának. A növény életviszonyait átvitték a vallásra, magyaros zama- tnvá tették a teológiát is éppenugy, mint a mindennapi életet. A meddő asszony virágtalan fa, a fiatalság a falu virága, a megesett leány hervadt virág, stb. Az irodalom első megnyilatkozása pedig egyenesen virágdus és találóbb nevet nem adhattak volna az első verseknek, a poézis legelső bátortalan hajtásainak, mint „virágénekek“, mert az első rímeket virág harangozta, lopta a magyar fülekbe. Azóta is a népköltészet virágköltészet. A Weszprémi-kodexban a szerető: ySinem. lölkA.r, virágim, cinegem, araniom, agaim leveleim s azóta is „virágtermő szó“, még a palócoknál is a. szerelem. A legény ékes virág. menyasszony, vőlegény arany vessző, mig a gyermek ékes bimbó. Népdalunk alig van virág nélkül. A képzőművészet pedig ősidőktől fogva valóságos tárháza a virágoknak akármilyen anyagra művelték. Iratos, szindus, eredeti tervezésű, magyar kincseinkről lehetetlen letörülni a virágot. A kés, tű, ecset nyomán virág termett. Ha népünk szépet akart teremteni a körömiébe mártott sas, ülü, vagy ludtollal valami szép virágot rajzolt fel és a körülvevő gyönyörűségek vezették fantáziáját, szivét és kezét. Ma az egész világ gyönyörködik bennük. Csak teljesebbé kívánom tenni a virág magyar jelentőségére való utalást azzal, hogy felemlítem a füvekkel Íratást és boszorkány miességet. A pogányeredetü néphit ismeri a füvek, fák bűvös erejét. A táltosok, áldozattevő jósok iraló papok voltak. Javas asszonyok, férfi javasok bübájoltak illatos füvekből készült szerekkel, csudatévő illatokkal, fűszeres kenőcsökkel. A gyógyfüveket máig is használja a nép az őspolgárság recept szerint, amely még a nevükbe is beleolvasztotta a növények erejéLEGMEGBÍZHATÓBB ÓVSZER 1! »AZURCREME« Szesstő, srtájfoi , pattanás, mitesszer ellen, Az arcbőrt simává, üdévé, fiatalossá teszi, ügy tégely ára 40 lej. Egy drb. ázurszappan ára 25 lei. — Kapható minden gyógyszertárban, drogériában 1 és illatszertárban. — j Sí & s* * nek bámulatos titkát: „bolonditó asszonyok five, varázsvirág, mely százesztendőnként nyílik, boszorkánykása, stb. Nagyasszonyaink maguk párolták virágvizét, füvizét és különböző hathatós orvosságaikat. Hajukat szagos vizekkel öntözték, arcukat illatban feresztették. Rózsa, majoránna, gyöngyvirág, fodorménta, íejér- liljom, levendulabor és más „szagosvizek“ ki nem fogytak a patikaládikából. Jó csudaszerek valának és — magyarok. Könyveket lehetne ezekről a dolgokról irni — s nagy kár, hogy nem Írnak —, de e futó megemlékezés is elég, hogy a virágnak a magyar öntudatra gyakorolt lényegi hatását ne feledjük és megdöbbenve belássuk annak az igazságát, bogy a virág eltűnése a nép életéből valóságos nemzeti veszedelem, mert a virág nekünk magyaroknak második anyanyelvűnk. Az első anyanyelv letörlése az ajkról igy hozza magával a másodiknak pusztulását is. Próbát tettem és szomorúan állapítottam meg, hogy az uj nemzedék csak látja, de nem ismeri a virágot. Sejtelme is alig van, hogy minden fűszálnak külön magyar neve van, amelyet éles megfigyelés és sajátos tulajdonságainak mondhatni tudományos ismerete alapján adott a századok alatt a nép. Magyar tudásból, gondolkodásból, szellemből és költészetből valók ezek a nevek, amelyek a magyar nyelvkincsnek is örökértékü alkotó részei. A régi magyar oktatást is bűn terheli, hogy ezek a magyar-székely virágnevek feledésbe mentek csak azért, mert a nemzetközi tudományosság indokolatlan erőltetésével olyan „tudományos nevek“-kel, Terminus Teknikusokkal tömték tele a gyermek fejét, amelyekből pár év múlva alig emlékszik néhánj’ra. A népnél a virágot pedig a változott élet ölte meg. Az agyonsanyargatott szerencsétlen falusi embernek sem ideje, sem kedve nincs a virág árnyékába letelepedni. Két évtizede tart már ez az életére menő állandó hajsza, melyet állati erőfeszítéssel sem képes kibírni. Hajnaltól késő estig tartó baromi munkát kell végeznie még a gyermeknek is, hogy legalább a szűkös kenyér meglegyen, minden talpalatnyi kicsi földre szükség van, hogy az adót, a bankkölcsön kamatait, a gúnyát, az ételt, az orvost, iskolát stb. megteremje és nem jut már hely se, ahová egyetlen virágszálat leszúrjon. Cso- da-e, ha amit tudott róla, azt is elfeledte, nem érzi lelki szükségletnek a szépséget, illatot, szin és formaszépséget, a haldokló ujjak közül kiesik a virágiró kés, tü, pálca, ecset; a zúgolódás mellett nem jut szó a virágénekre és a Bukarestbe, idegen városokba szegődött ifjúság buta tangókat, jazzt, pesti tingli-tangli ének és zene- rondaságokat, hülye küplékat hoz haza, amelyek nem ismerik a virágot. A leányt leher- vasztják a városok, lelke kiég, fáradt és eldurvul. Ilyen lélek mellett şedig vége a virágnak és vége a — világnak, a szép magyar világnak. Akinek a bűn a kezét megfogta, annak a kezében elhervad a finom, érzékeny virágpárta is, terméketlen marad a világékesitő fekete, arany és ezüst magvacska. így lesz a virág a falu életének érzékeny hőmérője. Pedig „kibővített lakásunk a kert“, a virág a lelkünk párnája, erőnknek forrása, költészet tárháza, kultúránk alapja, magyar voltunk drága csodaszere, gyermekeink dajkája, szerelem és uj élet kisérő harmóniája. A fáradt ember virághoz támaszkodot mindig, illata álmot ébresztett, átjárta testünket, termékenyitette agyunkat, leplezte a világ szennyét, kábulatba ringatott, erőt, egészséget adott; hozzákötött az anyaföldhöz, melyen mi magunk is valaha virágok voltunk. És ma üresek, virágtalanok a székely ablakok... Az élet nagy magyar valósága, a — virág letörött. A virágtalan házak pedig össze fognak omlani, mert lényegükben halattak, mint a meg- némult fiilemile. Az összeomlott házak pedig njaguk alá temetik a jövendőnket. Világviharokat kibírtak ezek a farkasfogra eresztett ősi, drága hajlékok és az utolsó elfony- nyadt székely virágszálat, ha zsindelyes tetejükre dobjuk: el fognak tűnni örökre. A magyar virág utolsó, fekete csodatétele lesz ez. Eddig halottatok mellét, . koporsóját diszi- tette; ezután az ő holttestét kel! egy népnek sirba kisérnie. Istenem, mi lesz velünk! Hej, ti idegen népek, nagy Jóisten, küldj egy szál virágot, hogy diiledező hajlékunkat és otthonunkat újból feltámaszthassuk vele! Alsórákos, július hó.
