Keleti Ujság, 1931. június (14. évfolyam, 121-144. szám)
1931-06-29 / 144. szám
20 XÎY. ÉVF. 144. SZÁM. Baj van a görögökkel Irta: Hevesi Sándor Jules Lemaitre, a hires francia kritikus soksok esztendővel ezelőtt le merte irni azt az eretnek kijelentést, hogy Szofoklesz ödipusz királyának előadásán rettentően unatkozott. Pedig akkor a Comedie Franţaise deszkáin Mou- net Sully volt ödipusz király, aki a zsúfolt színházban úgy üvöltött, mint oroszlán a sivatagban s oly kevéssé hasonlított a közönséges és valódi emberhez, hogy mindenki elfogadta őt hiteles ógörög és bizonyos fokig mithológiai jelenségnek. Lemaitre részletesen is megmagyarázta, hogy miért unatkozott oly szörnyen e századok óta világhirü remekműben. „Semmiféle módon nem tudom magam elé képzelni, mit éreznék, ha engem is az a fantasztikus és bonyodalmas sorscsapás érne, hogy egyszerre csak arra jönnék rá, hogy gyilkosa vagyok az apámnak, férje az anyámnak, fia a feleségemnek, bátyja a gyermekeimnek, unokája a mostohaapámnak, pedig hát minden szörnyűség ebből a helyzetből származik.“ De nemcsak a bonyodalmat, hanem a kifejtést is súlyosan kifogásolta Lemaitre. Ha ödipusz erőslelkü lett volna — igy okoskodott a nagy francia kritikus — egyszerűen ott hagyja tragikus félreértésből származott családját s rábízza a megoldást az időre. Viszont, ha gyöngelelkü lett volna: egyszerűen megöli magát. De amit Szofoklesz tragédiájában művel, hogy büntetésül kitépi a két szemét: merő esztelenség, amelybe egy modern ember nem tud belenyugodni, annyival is kevésbé, mert a bűn nem a tettben fészkel, hanem a szándékban s ödipusztól minden bűnös szándék távol állott. Ez a Lemaítre-féle felfogás az ó-görög tragédiával szemben már a század elején besurrant a német kritikába, ahol már sokkal falánkabb lett s végre meg is hízott. Kerr Alfréd egy nagy lépéssel tovább ment Lemaitre- nél s ellenszenvét és tiltakozását kiterjesztek az egész görög mitológiára, amelyet idegen és zavaró elemnek érzett a mai színpadon. A Nietzsche-féle görög imádat és megértő melegség után a század elején beállott a hűvös alkony s még az utolsó végvár falai Főzött is. a Comédie Francaiseben Mounet-Suliv kidőlte után Ödipusz királyt letaszították színpadi trónjáról s bár Eeinhardt egy időben, a cirkuszi keret megtízszerezett tömegek igénybevételével nagy rendezői sikert varázsolt ki a majdnem harmadf élezeré vés darabból, a valóság lassan, de biztosan Jules Lemaitre és Alfred Kerr Ítéletéhez kezdett formálódni s aki ma körülnéz az európai színházakban, az angol Gilbert Murray remek Euripidész átdolgozásai s a nagy angol színésznő, Sybil Thorndyke igazán művészi próbálkozásai ellenére is kénytelen megállapítani, hogy mindenütt nagy baj van a görögökkel. A rejtély ott van, hogy miért tolja el magától a 20-ik század azt, amiért a 19-ik század rajongott, s hogy miért lettek olyan idegenek a görögök most, holott 40—50 évvel ezelőtt olyan otthon érezték magukat az európai színházakban, ahol a görög mitológia sokszázados eleven hagyomány volt, s hol a Medeák, Elektrák, Ifigéniák zenével és zene nélkül olyan intim ismerősei voltak a nagyközönségnek, mint a kaméliás hölgyek, a lowoodi árvák és a tiszaháti libácskák. Még Offenback frivol operettjei is csak úgy voltak lehetségesek, hogy a nagy- közönség ismerte a trójai háború előzményeit és következményeit. Szép Heléna, Menelausz és Páris „ménage á trois“-ját s Orfeusz legendás kirándulását a pokolba, a világszép Euridike után. Molliére vigjátékában a Tudós nök-ben minden asszony Plátót olvassa s a józan Henriette nagy megbotránkozást kelt azzal a kijelentésével, hogy: Bocsánat, én nem tudok görögül. Ma már nemcsak a Henriette-ek nem konyitanak a göröghöz, de mások sem és még bocsánatot sem kérnek ezért. Az európai közönségnek a múlttól való elfordulása az ó-görögökön kezdődött, mert a műveltségből a görög nyelv és irodalom hullott ki először, a középiskolai oktatás a humanisztikus tudományoktól való eltávilodás utján a görögöt oldotta fel legelőször és manapság már a nagyközönség előtt a görög csakis a képzőművészetben maradt meg élő valaminek, a Vatikán, a Louvre, a British Museum szobrai és reliefjei a mai ember szemében is érthető nyelven beszélnek, némaságuk eleven és aktuális, maradék nélkül revelálják az embert, a tökéletességig fejlesztett testi formákba zárva, de a görög irodalom, sőt maga a görög dráma is, az apálynak olyan korszakába érkezett, :ogj teljesen visszahúzódik a régi partokról, megszorult a szaktudomány kiszabott területein, elszakadva és elrekesztve az igazi élettől, valóságtól. a mai ember lélekzetvételétől és ritmusától. Immár évtizedek óta a görög értéknek olyan rohamos bebalzsamozása folyik, hogy múmiákká válnak a Medeák, érthetetlen szörnyetegekké az ödipusz királyok, aki valamikor a tragikus életérzés és drámai kiformálás nagy szimbólumai voltak. Hogy mi él az irodalomban és színpadon: sohasem pusztán magától a műtől függ, hanem a társadalmi és irodalmi közérzéstől, amely sokféle ösztönszerü és tudatos erőnek közremun- kálásából alakul és fejlődik. A hagyományról, mely szintén ilyen hatékony erő, sokan azt tartják, hogy a múltnak ösztönös, sőt öntudatlan átérzése, belénk gyökerezett valami, amiről írem tehetünk, ajándék vagy örökség, mely már a bölcsőnkben jut osztályrészünkül, — de ez igen korlátozott és korlátolt, szűkkeblű és szegényes felfogása a hagyománynak, mert van olyan hagyomány is, amely tudatos, szándékolt, Programm szerű, kiszámított és csakis az akarat révén válik mindig elevenné. Ilyen hagyomány az a bizonyos „európai műveltség“, amely egy idő óta erősen átalakulóban van, jobban mondva, egyre tért vészit. Ez a műveltség a 19-ik századon keresztül annyira felölelte a múltat, annyi szállal kapaszkodott bele, hiszen ez a század fedezte fel a középkort, ez ajándékozta meg a világot egy uj görögséggel, ez eszmélt rá a prerafaelita festészetre, Egyiptomról, Indiáról, Japánról nem is szólva, amelyeket szintén bekapcsolt a maga kultúrájába. Ez a század vitte az európai nagy repertoár- szinházokat az egyetemes, klaszikus játékrendnek abbr a kultuszába, hogy Szofoklesztől Grill- paizerb: vagy Hebbelig, a spanyolokon és a franciákon keresztül mindent adtak, ami az európai műveltség érdekkörében- értéknek bizonyult századok rostáló kritikáján keresztül. A huszadik század azonban még a negyedéig sem jutott el, amikor már vétót mondott a 19-ik század verdiktjével szemben. A mi századunk a múltnak és a műveltségnek kikapcsolását inditotta ci, s ez először a görög krízisre vezetett, amely krízis már be is fejeződött, s azt lehet mondani, a görögök kudarcával. Csakhogy a válság, amely a görögökkel indult el, nem állt meg a görögöknél, hanem sokkal újabb és közelibb területekre is átcsapott. Bernard Shaw Shakespeare-kritikája még magasztalásnak tűnik fel Tolsztoj Leó vagy Kerr Alfréd mellett, akik azt, amit valamikor a német B8- nedix meglehetős dicstelenül kezdett el Shakes- peare-vel szemben, teljes dicstelenséggel folytatták. Kerr Alfréd már huszonöt esztendővel ezelőtt megjelent kritikáiban a huszadik század egész mult- és hagyományellenes álláspontját szögezte Shakespeare ellen, egy egészen kiváló kritikai tehetség harci vértezetében Kerr félreérthetetlenül rögzítette le azt a felfogást, hogy Shakespearenek a mai ember számára alig van már mondanivalója. Ö az, aki nem állott meg a görögöknél, hanem Szofoklesz kiirtása után (csakis a kolonoszi ödipúsznak s Antigoné néhány jelenetének kegyelmezett meg) rögtön Skakespearere vetette magát, hogy kimutassa, mily kevés közünk van nekünk, huszadik századbeli embereknek — a világ legnagyobb drámaírójához. A helyzet ma az, hogy Shakespeare irodalmi kultusza tartalmasabb, gazdagabb, erősebb, mint valaha lehetett. Amit az angol és amei- kai tudományos irodalom ma Shakespeare körül produkál, — túlhaladja a múltak minden erőfeszítését és eredményét. Olyan munka, mint E. K. Chambers kétkötetes Shakespea- reje, amelyben megtalálni minden tényt, minden adatot és minden problémát, amely Sha- kespererel kapcsolatban 1930-ig fölmerült: még sohasem termelt a nagykiterjedésü Shakespea- re-irodalom. Csakhogy a baj ott lappang, hogy Shakespeare is egy kissé (ha pem is oly mértékben, mint Szofoklesz) lasankint mintha tért veszítene a nagyközönségben, ugyanakkor, amikor egyre nagyobb tért hódit a. szaktudományban. Shakespearehez kisebb műveltség kell, mint Szofokleszhez, mert közelebb is ál! hozzánk, alakjai még köztünk élnek, de bizonyos műveltség nélkül vele szemben is köny- nyon odajuthat az ember, hogy helyenkint távolinak és idegennek kezdi érezni. Hogy baj van a görögökkel, — ez még nem nagy baj, de mindenesetre gyanús tünet. Ez még csak az istenek alkonya, — pogány alkony, amelynek mélabuja talán nem is nehezedik a szivünkre, hiszen a nagy görög értékek teljesen beleáramiottak a mi keresztény kultúránkba és tovább éltek és virultak benne. De ha a huszadik század e múltellenes tendenciája meg nem áll, hanem, mint egy történelmi ordőt, ez a korszak büszkén hordozza a maga rikító müveletlenségét, akkor bekövetkezik a keresztény klasszikusok alkonya s a komoly színházi kultúra hanyatlása éppen azon a területen, ahol filmmel, hangos filmmel és rádióRovstvezetö: Dr. Bródy Miklós. 321. sz. feladvány. Zilahi Zoltán-tól (Budapest). (A British Chess-Magazine 1930. évi informális versenyén dicséretet nyert.) Sötét: Ke6, Fg3 és g8, Hd5 és g6. Gy.: c6, c7, e3, e?, h4, h5 (11 drb.) abcdefgh abcdefgh Világos: Kd8, Va2, Bg5, Fd3, HeS és h6. gy.: c5. (7 drb.) Matt két lépésben. (Megfejtési versenyünkön 2 pontot számit.) A május 31-én közölt 228. sz. feladvány (Dobrusky) megfejtése: 1. Hd6, Kxd5. 2. HXc4-j- Kc6. 3. Ha5 matt. (A) 1. . . . cXd6. 2. Be8+, KXd5. 3. Fel matt. (B) 1. . . . 1. Bfl. 2. HXc4+ FXc4. 3. Vb2 matt. (Fenyegetés: 2. HXf7+ éa 3. Vf4 matt.) Sajnos, a feladvány, — mely különben a szerző halála után feladványainak Pospisil neves cseh feladvány- szerző által sajtó alá rendezett gyűjteményes kiadásának egyik darabjfe — mellékmegfejtésnek bizonyult. (E körülményről az idézett könyvben nincs említés téve.) A mellékmegoldás: 1. Hc5, melyre 2. Vf4 matt fenyeget. 1. Bfl-re (vagy más védelmekre) pedig 2. Ve3-f* és 3. Hd7 matt áll. Versenyszabályaink értelmében igy a mindkét megfejtést beküldőknek 3 pont helyett 6 pontot kell beszámítanunk. Azoknak, akik csak az intenciót vagy csak a mellékmegoldást küldték be, 3 pontot irtunk javára. Ezek után a pontszámok aránya a következő: Szabó B. (Kolozsvár), Megyeri L. és S. (Gyulafehérvár), Mózes I.. (Gyaláír), Walther K. (Vajdahunyad) 45 pont. Camara? J. (Dós) 42 pont. Sólymos X. (Zilah) 40 p. Páska G. (Kolozsvár) 39 p. Várossy Olga (Temesvár) 37 p. Papp M. (Kolozsvár) 36 p. Balogh F. (Kolozsvár), Gottlieb Zs. (Bánffy'nunyad) 34 p. Binder I. Selymesilosva) pótlólag a 227. számúval. 32 p. Sámuel J. (Kolozsvár) 27 p. A rovatvezető üzenetet: G. Zs. (Bánffyhunyad.) Sajnos, hármasának kidolgozása a felhasznált nagy figuratömeggel nem áll arányban. 1. Hg4—e3 után pedig 2. Kb4-re háromféle matt is adható meg: Hc6-on kivül c5—cS és VXa4 is mattok. B. F. (Kolozsvár). Kettese kissé könnyű és a mattképeknél sok báb gyakran csak statisztáló szerepet játszik — a gazdaságosság elvének rovására. 31. L. (Gyalár). Játszmája sötét részéről gyöngén megjátszott. A nyomott állásban a végső vezéráldozat ezért nem kárpótol. Kettese, — bár tehetséget árul el, — sem üti meg egészen mértékünket. C. J. (Dés). Négyesében vannak ügyes fordulatok, de a király és huszár fojtott mattja igen ismerős motívum. P. G. (Kolozsvár). Négy feladványa még nem áll a közölhetőség fokán. Tanulmányoznia kellene a feladvány-szerzés könyvekben is lefektetett főalapelveit. SAKK-HÍREK. A német nemzeti mesterverseny meglepetése a fiatal nürnbergi Rödl kitűnő eredménye, aki Bogoljubow nagymesterrel osztozott a két első díjon 8—8 ponttal. Richter 7Vá. Ahues, Helling és Rellstab 7, Sämisch 6%, Förder és Mieses 5%, Weissgerber 5, Engels és Koch VA, Moritz 2 egységet értek el. iSyomatott a lapkiadótulajdonos LAPKIADÓ. R.~T. körforgóján Cluj-Kolozsvár Str. Universităţii (Egyetem-u.) 3. Telejon: (>9.4, ÓM,
