Keleti Ujság, 1931. június (14. évfolyam, 121-144. szám)

1931-06-01 / 121. szám

KSeum&tej&ţ 15 XIV, ÉVF. 121. SZÁM. ^wgMiBgTOaitaB^igaiwwwuHaeaj^^ tem tükrében, ha valami meg is jelent, csak kínzó, baljósló rémkép volt... Fekvőhelyem mellett hevert a földön né­hány könyv. Köztük Szent Ferenc Fiorettijé- nek francia kiadása, amelyet még Zádorytól kaptam, mikor büntető dépótba vitték. A szent apró Írásai között volt különösen egy; amelyet nagyon szerettem. Arról volt benne szó, hogy Szent Ferenc Leon testvérrel Perrugiából Assi­sibe megy. Csúnya, hideg idő van. Az eső csapkodja, a vihar tépázza őket. Leon testvér nagy léptekkel előre megy s pár lépésnyi tá­volságban futva követi Szent Ferenc. Leon testvérnek egyébre sincs gondja, minthogy va­lahol hajlékot találjanak. A szent azonban egé­szen máson járatja eszét és egyszer csak ezzel a különös kérdéssel fordul Leonhoz: „Frére Leon, brebis du bon Dieu, sais-tu quelle est, pour les freres mineurs, la joie parfaite?“ Azu­tán elmondja maga, hogy a legnagyobb öröm az volna, ha őket most sehová sem fogadnák be, minden házból kidobnák, ütlegelnék, ver­nék, szidalmaznák s ők ők ezt zokszó nélkül el­viselnék a szeretett Jézus szenvedéseire gon­dolva... Ezt a történetet nagyon szerette szobrász barátom. Emlékeztem rá, hogy Noirmoutier- ban akkor is elmondta, mikor rajongó felkö­szöntőjét tartotta az igazi én-re. Most engem is különös nyugalom öntött el, ahogy végigolvas­tam. fis elolvastam, nem is tudom hányszor! Már a könyvet behajtottam s kezemben tartot­tam, mint imakönyvet s ngy mondtam lassan magamban Szent Ferenc vigasztaló meghatáro­zását a legnagyobb boldogságról... A francia szöveg hangjai olyanok voltak, mint rég nem hallott, kedves zene hangjai. Ré­gi. kedves képeket, hangulatokat hoztak s most már képzeletem könnyen merült el bennük. Közben fel kellett háromszor-négyszer kel­nem, hogy Stein Móricon a takarót megigazít­sam. Egyszer a történet elmondásában éppen ott tartottam, hogy Szent Ferenc „berbis du bon Dieu“-nak szólítja Leont. És a kis Stein Móric előtt megismételtem, amikor hozzá lép­tem: Jóisten báránykája. Azután nem láttam magam előtt semmi szennyet, semmi betegsé­get, csak csodálatosan fehér, kicsi báránykát... Dudásnak adtam pohár vizet. Megnéztem két tanárkollégámat. ők aludtak. Jankovitsnak arca nagyon piros volt. Szemét szótlanul a pe­nésszel átfutott nyerskő-boltozatra függesztette. Demeter Juonon is meg kellett igazítani a ta­karót, mert folyton hánykolódott. Rubin lezárt szemmel csendesen feküdt, de látszott rajta, hogy nem alszik. Visszafeküdtem én is, lehunytam szememet s éppen elkezdtem elölről elmondani, hogyan mentek Szent Ferenc és Leon testvér a perru- giai országúton, amikor a külső folyosóról visszhangot felverő és egyre közeledő köhögés zaja hallatszott. Vájjon ki lehet? Ki tévedt késő éjszaka a "folyosónak arra a részére, amely csakis hoz­zánk vezet? v Pár pere múlva kaparászás hallatszott aj­tónkon és a megnyílt résen át őszbeesavarodott fejét, kusza szakállal benőtt ragyás arcát be­dugta Histran Demeter. Demeter testvér! Milyen rég nem láttam az öreget. Hónapok óta, amióta a teljes nyomor ránkszakadt és az öreg alkoholt még mutató­ban sem látott, egészen kijózanodott, sőt mintha bolondságából is kigyógyult volna. Egész nap harisnyákat, rongyos ingeket foltozott. —- Rosszul vagytok, fiuk? — kérdó Demeter 8 beljebb került a szobába. Egyik kezében Jakab viharlámpáját tar­totta, a másikban üveg bort szorongatott. Mint­hogy senki sem válaszolt, a lámpáját feje fölé emelte és körüljártatta a fekvőhelyeken. Intettem neki, mert szólni nem tudtam, annyira meghatott ennek a bolondnak ragasz kodása és bátorsága, aki a fogolytáborban el­terjedt rémhírek ellenére ide mert jönni kö­zénk. Demeter egészen közel lépett hozzám, fejé­vel kérdőleg intett s bajuszának egyik szára kissé felhuzódott, mintha helyet akarna adni az ajkán átfutó jóságos mosolynak. — Nem félsz, Demeter? — szóltam hozzá, Demeter kihúzta magát és keményen két lábára állt, mint akit nem lehet helyéből egy­könnyen kimozditani. — Telik a grádokból, hogy olyan kis le­génnyel megbirkózzak, mint a Halál — mond­ta fitymáló kézlegyintéssel. — De hagyjuk ezt! Tudtam, hogy nagyon magánosán vagytok. Be­jöttem megnézni, kell-é valami?... Bizony, ha csak arról volt szó, akadt itt elég vagyont és nimevet szerezni A Kodak nensseiközJ verseny minden amatőmeE “-*■ alkalmat ad vagyont és hírnevei saareanL Az egész világon 16,000,000 Icát vattánk k! dijakban — és a technikát qvdátásek nem j&tsxamk szerepet a dijak odaítélésénél. Csalcb a képek érd©« kasségét vesszük figyelembe. Érdekes felvételi késúftet gyermekeiről, barátjáról, vagy kenve# macskájáról. Küldjen be ilyen felviteleket és küátáca van dijat nyerni. Kérje a réssletss versenyszabályokat bármelyik fényképészssti üzletben, vagy írjon értük a romániai ver» senyirodának. KODAK NEMZETKÖZ! A «meny Mágsas Î — ÄisaeyxzsteässS 3 __________________ Versenyszabályodért írjon a romániai versenyirodának Kodak S. A., Bukarest, Str. Edgár Quinet, 6 Vegyen egy csomó Kodak jilmtekercstt is ké­szítsen felviteleket. Annyi felvitellel vehet riszt a versenyen, ahányat csak beküld. íme a romániai győzte­sek között felosztandó di­jak: 1 nagy nemzeti dij — 25,000 lei, 6 első díj — egyenként 5000 lei és 30 további dij 500 és 2000 let között. A romániai első dijak minden nyertese automati­kusan rísztvesz a genfi nemzetközi versenyen, a- melyntk nagydija 10,000 dollár és a 6 első dij mindegyike 1000 dollár. segíteni való. Bistran az asztalra tette vihar­lámpáját, mellé helyezte borosüvegét, azután munkához látott. Nem undorodott semmitől sem és gyöngéd tudott lenni a betegekkel, mint tanult ápolónő. Egyszerre mindenki felébredt, mindenkinek volt valami kívánsága. Egyikről letörölte a verejtéket, a másiknak hideg boro­gatást készített. Majdnem mindegyik fekvőhe­lyen talált igazítani valót. Csak akkor rázta tétován fejét, mikor a lázban beszélő Stein Móric azt kérte tőle, hogy hozza ide a nővérét... Azt már alig tudta megtenni, akárhány „grád“-ja volt, mert Stein Móric nővére Pes­ten lakott. Kétszer-háromszor kiment a konyhába, meg a, vizhordóhoz, azután megint visszajött Las­sanként mindent rendbehozott. Mikor készen volt, leült a padra az asztal mellé, nagyot hú­zott borosüvegéből, megtörölte bajuszát és elé­gedetten nézett körül. Lázam emelkedett. Demeter piszkos, szőrrel benőtt arca szememben lorz látomássá nőtt. Néha egészen elfelejtettem, hogy ki ö és hogyan került ide. De nem féltem (öle. mert nagyon megnyugtató jóság áradt ki belőle Tudom, hogy valami történetet mesélt el szebeni huszárkodása idejéből Első éve volt. be­rukkolva s mindenki gúnyolta, ütötte, verte. „Ragyás vakarcsának hívták Egyszer azután az uccára került, Már nem tudom, hogyan. Valószínűleg megszökött. Elbe­széléséből csak egy téli kép ragadta meg figyel­memet. Valahol a város végén kóborolt kutya­hidegben éhezve, holtfárad tan. Azután megint egy kép vált, ki előttem, amelyet felejthetetlen élességgel láttam. Asztal körül cifraruhás lányok ülnek. A. bordé takaró felett kis karácsonyfa. Demeter ott vem a fes­tett arcú lányok között. Mindenki úgy dédelge­ti, mintha fiútestvére volna. Etetik, jó, forró rumos teával itatják. Demeter azután karácso­nyi énekeket dalol nekik. A lányok simák. Egyszerre csak nagy dörömbölés a kapun, őrjárat ront be. Elől jön a kifent bajuszu, hara­gos őrmester, aki mindig a legkeményebben ri- pakodott rá a „ragyás vakarcsára. Most is szidja: f — Te piszok, hát ilyen helyen töltőd a szent estét?... Heves szóváltás következik. Demetert szid­ják, de ő nem hagyja magát. Bár két katona megragadta, mégis bátran visszafelelt. Sze­mükre hányja, hogy miként csúfolták, kínoz­ták, verték. — Egész életemben kutyasorsom volt, mert árva voltam, do soha nem kinoztak úgy, mint a kaszárnyában... Az őrmester erre uem válaszolt, csak baju­szát húzogatta, azután féloldalról nézve rá De­meterre, már egészen emberséges hangen kér­dezte: — Hát te is árva voltál? Nem tudom, mi volt a történet vé#a Deme­ter tovább beszelt de én már csak azt kaliot- tam: „árva, árva!“ s ez a szó, nagy. meleg szárny, háborított és álotgiMi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom