Keleti Ujság, 1931. április (14. évfolyam, 74-96. szám)

1931-04-06 / 79. szám

XTV. WVT ft. K3SAM

I

„Darzsiling

Irta: Ligreíi Ernő

— Hát on az? — hajolt közelebb feléje Campbell dr. éa kíváncsian nézett körül a cellában.

Földre téri tett gyékény a sarokban, négy gyalulatlan szekrény a fal mellett, két láb magas, nyolc hüvelyk széles tekercsek bennük, szeszélyes összevisszaságban; ládák a bejárónál, európai könyvek, pecsételő ostyák, palatábla; az egyik láda tetején néhány ing, főzőedény, él nem költött rizs egy cseréptálban.

Iscender láma barátságosan szorította meg a feléje nyújtott kezet s többi vendégeit is mélységes szeretettel invitálta, hogy foglaljanak helyet.

— Hát ön azt — kérdezte mégegyszer az angol kormány főmegbizottja.

Iscender láma zavarba jött, természete nem bírta el, hogy az érdeklődés s a kíváncsiság tekintete sokáig nyugodjék rajta. Maga helyett a tibeti vakilra mutatott, aki némán állott a félhomályosságban, mellén összekulcsolt kezekkel:

— öt csodálják uraim! A nagy tibeti tan letéteményesét. Mi vagyunk mi hozzája képest? Egyszerű philangi dasa, próbálkozó tanítványok... Bocsássanak meg, hogy oly szegényesen élek, még székkel sem tudom megkínálni önöket.

— A tiszteletreméltó egyén saját díszében fénylik, ruházkodjék bár Kusha-füvel. Aki jó tulajdonokkal bir, eléggé fel van díszítve saját jó tulajdonaival — bólintott reá a vikal.

Iscender elgondolkozott e szavakon, önmagába mélyedt s mintha valahonnan berepült volna egy hang és más senki sem lett volna a cellában, csak ő és a Kalapinka-madár.

— A Kahgyur Dulla könyvének második kötetéből. Ez a passzus nagyon érdekes. Igen, egy pillanatra. Itt vannak az idevonatkozó jegyzeteim... Százhúsz, százhuszonegy... Bocsánat uraim, megint megfeledkeztem magamról — és már tekintete esdekelte is az európaiak elnézését.

— Mister — folytatta Campbell — én már régóta töröm a fejemet magukon. A lelkűket akarom kiismerni, merthogy ide eljönnek a világ másik végéből, lábukról lekopik a szandál, megöregednek és reszkető inakkal elindulnak Tibet felé s összegyűjtenek negyvenezer szót — az angol kormánynak. Mondja Mister, mi az,

ami idehozta mifelénk?

— És ön, hogy került ide? — fordította meg furcsa mosollyal a kérdést.

— Mit tudom én? — vonta a vállát Campbell. — Az angol imperializmusnak szüksége van Indiára. A britt lobogónak mindenütt ott kell lengenie. Mi expanzív lélek vagyunk, szivünk: a világkereskedelem és ha lélegzőnk egyet, málhákkal megrakott hajók emelkednek a magasba. Én: rugó vagyok a gépezetben. Ma itt, holnap Szíriában, holnapután Londonban, három hét múlva Kairóban. A rúpia és font sterling mindenhova elvisz. Hátam mögött hadsereg. De ön — önnek mi keresnivalója van Indiában?

Iscender ránézett a másik európaira és az ő tekintetéből próbált olvasni.

— Bevallom — folytatta a másik — én a magam részéről nem gondolkodom ily materiálisán. De ideálisan sem; már rég leszámoltam az európai fogalmakkal. Nos, nem bírtam ki Európát, nem bírom ki Ázsiát, nem birom ki önmagamat. Utazom, mert az utazás menekvés; beteg vagyok bizonnyal s mellesleg minden orvosságot kipróbálok. Különben orvos is vagyok és malária ellen oltom a benszülötteket.

Közbevágott a harmadik európai és szélesen kitárta az ablakot:

— Uraim, nézzenek oda: a Himalája! Lenn gyűrűző fekete erdők Bengáliáig, háromezer kilométeres szélességben. De mögéjük ormok kerekedtek. Látják? Ijesztő gleccserek, végtelen fehérségek, a gumolygó felhők pelyhei rajtuk. És csúcsok; kilencezer méter; csak pillanatra látni: Gaurizenkar; a világ csúcsa; ember még nem ért fel odáig; értsék meg uraim, ember még nem nézett le ilyen magasból... Én azért vagyok itt, hogy holnap útra keljek, s elpusztuljak a végtelen akarásban.

— Ezt mind meg lehet érteni, de én önre vagyok kiváncsi — szólalt meg újra Campbell a kunyhó tulajdonosa felé fordítva arcát.

Iscender láma felállott s hangja már határozottabban csengett.

— Én Uraim, hazajöttem.

— Hogy, hogy? s ugráltak fel a többiek is.

— Hazajöttem. Itthon vagyok— De magyarázza meg nekünk....

— Az imént Mr. Campbell az angol lélekről beszélt. Bevallom, nem Ismerem as angol

lelket. Én, nevetni fognak — magyar vagyok. Nem is magyar, székely. Transylvane-Sieulug — óh, önök sohasem hallottak a mi fajtánkról... Erdély... csepp a tenger cseppjében. Székelynek lenni: egy porszem felkerekedik s huszonöt évet tévelyeg a pusztában s megkeresi a másik porszemet. Igaz, közben végeztem mást is. Megtanultam vagy tizenhét nyelvet. Egy kissé behatoltam a keleti tudományok titkaiba. Valóban: összeírtam negyvenezer tibeti szót hálából az önök kormányának — és itt egy alig észrevehető gúny érződött a hangján. — De nem, nem magamért. Ez csak véletlen, a tökéletlen jegyzeteim... De mi van ott túl a Himaláján? Fúrd keresztül a hegyet, gázolj keresztül mélységén, fölsárgállik a Góbisivatag; ősmagyarok vannak, testvéreim, apró, mongol emberek, öcséim, bátyáim, Körösi Csorna Sándorok.

A kigyult arcra meglepve nézett a társaság, különösen a Himalája-utazót fogta el a lelkesedés:

— Folytassa Mister, folytassa!

— Hazánkat keresem, én, a világ legparányibb, legnyomorultabb népe. Szanszkrit szövegek felé hajlok s magyarul olvasok, értik uraim? És olvasom, hogy: surata. Ez annyi nálunk, mint szerető. És olvasom hogy: ata, ez nálunk egy az atyával. És iskhtan, annyit jelent, mint Isten s magamra gondolok Sikan- dár... Sándor vagyok és amikor a rizsestül után nyúlok, mintha otthon lennék Háromszéken, mert ott is tálnak mondják a tálat. — Nem un- tatja ez önöket, Uraim?

— Very interessant, sir, espeeelly intere- sant — válaszolt az egyik angol tiszt, kissé szórakozottan' iitögette ostorával a csizmáját.

— Ha magam fajtájáról beszélek, nem vagyok szerény. Mennyit szenvedtem Kanumban! A környék csupa hó, kunyhómban nem volt melegitő tliz s alkonyat után világitó mécses; s nem vala nyoszolyám sem. De én valók man gamnak tűz, mécses és nyoszolya. Én, az ember égtem s lángoltam a hósivatagbau. Nem én: hazáin. És ez már nem is volt szenvedés.«, Hiszen mi mindig szenvedtünk, mi, otthon. Háromszéken a követ törjük s körmeinkkel kaparjuk ki az életet. Hegyekbe zárva: kinlódó közösség. Ezer év. Mindig magunknak világítottunk. Rajongás volt a szöveínékiink, s a szél- fuvalomban szerteszaladt a parazsunk. Senki nem törődött velünk; senki sem látott a szivünkbe, senki sem tudja, hogy kerültünk mi oda és ha elmerülünk, senki sem veszi észre, hogy: voltunk. A mi utunkat, székelyek útját, nem szegélyezik gyarmatok. Nem sóhajtunk ki magunkból utrakész hajókat és lábunk nyomán nem fakad sínpár, telefon. A mi életünknek nincsenek reálitásai, a mi utunkf Csaba útja,

— Vay of Chaba? What is that?

— Csaba útja, a Tejut. A csillagos ég rajongása. Csaba vezér patkója nyomán szikrát vetettek a meteorok. Égitestek cikkcakkjai a mi térképünk. így jöttünk mi át Ázsiából s igy megyünk vissza. Öregen, társtalanul, negyvenezer tibeti szóval a tarsolyunkban.

— Engedje meg Mister, de mindez nagyfokú elfogultság. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha az Ön népe, hogy is mondjam csak, Isten kiválasztott népe volna.

— Bizonnyal az, mi kép Izrael népe. K3 tudja, nem-e annak kóbor véréből eredtünk?!

“ kszor hiszem is, mert csak amannál látok

:yi rajongást. Ennyi fájdalmat, ennyi Hiányosságot, ennyi áldozatrakész hajlandósá- ,<t. Zsidónak kell lennie annak, hogy valaki (lejöjjön és nem önmagának, idegeneknek szedje össze a negyvenezer szót. És ha néha lehunyom a szememet és az jut az eszembe: ha hazámból újra elindul valaki, hogy megkeresse az őshazát, az megint székely lesz. Vagy zsidó. Mit tudom én? El fog indulni utánam Magyarhonból egy toprongyos, sánta zsidó és valahol Bokkharában vagy Mongolországban ugyanazt fogja csinálni, amit én csináltam. Mert mi keletiek vagyunk. Társnőikül állunk Európában. A vérünk ide visszakerget...

— Érdekes, mennyire két hasonló lélek ön és tisztelt barátunk, a hegyimádó.-— Nem, én nem hegyet keresek. Nekem nem kell a magányosság ijesztő csúcsa. Az örök dermedés, ahol megszűnik az élet. Én, Körösi Csorna, a magányosság utjain az embert, a társat, a testvéremet keresem...

— Na, Good by, sir. A nap múlik s nekünk egyéb dolgaink vannak. Vár az irodai munka és úgy gondolom, a többi urak is végezni Óhajtják teendőiket,