Keleti Ujság, 1931. április (14. évfolyam, 74-96. szám)
1931-04-06 / 79. szám
xrv. srrr. szám. wQ*m FELTÁMADOTT! Irta: NYÍRÓ JÓZSEF. Az őz az avarerdőben hirtelen csillogó szemekkel megrázza a lejét, farvsa remegés szalad át karcsú, barna testén, gyönyörű nyakát kinyújtva, egyetlen száraz falevelet sem érintve odahajiik a bokrok mozdulatlan sátrához és nézi a csodát, hogy ezer és ezer kis rügy megpattan, hegyük zöld fényben ragyog, kinyújtja piros kicsi nyelvét, megérinti a nedves rügyet, játékosan ugrik félre és remegő hangja belezúg az erdő némaságába: „FELTÁMADOTT!“ Á gyermekek valami csodálatos vágytól űzve a rájuk zuhanó fényben kiszaladnak s mezőre és észre sem veszik, hogy zöldülni kezd lábuk alatt a fű, esak valami ujjongó törvény űzi; de ők is megtorpannak pár szál kék virág, fehér virág, vörös virág láttára és az ő ajkukon is kitör: „FELTÁMADOTT!“ Embert támadó vadak, tajtékzó, véresinyü farkasok sunyi gyűlölettel húzódnak a rengeteg sötétségébe és dühösen hörgik a halálüző nagy törvényt: „FELTÁMADOTT!“ Magyarázzák, de senki sem tudja honnan, egyszerre csak az ég alatt halk dalok zendiil nek fel. Talán méh szárnyától, bogárörömtől, sóhajtó füvektől, egymást ölelő faágaktól, patakok, vizek örömétől, madárrebbenéstől, napsugarak édes hullásától, fekete föld sóhajtásától, az élet milliárd megmozdulásától, az eltűnő hófoltok csurranásától, meglazult kövek arasznyi utjától és minden, de minden NEM AZT MONDJA, HOGY „TAVASZ VAN“, HANEM HOGY FELTÁMADÁS VAN. Minden, de minden igazolja a kálvária tragédiájának örök világeseményü nagy tényét, a feltámadást, amely az isten! drámának emberfeletti nagy fináléja. A világ kezdetétől a mlndenségbe rejtett nagy törvény ez, amely csak isten-emberi formába lényegült Krisztus feltámadása által. A feltámadásnak az egész mindenséget át fogó nagy körmenctébe legutoljára az ember lép bele. Az emberi szív mélységének sötétjébe a legkésőbbre hat le az élet örömkiáltása. A csillagok hamarabb meghallják, a nap sietve elindul látni a feltámadottat, s a mindenség hatalmas utat tesz és megérkezik a legyőzött, üres ístenkoporsóhoz; csak az ember hiányzik onnan. Pedig csak egyetlen mozdulatra volna Szüksége: a lecsüggedt fejet fölemelni. A lecsüggedt főn azonban a halál ül vigyorogva, bensejében pedig problémák, bűnök, nyomorúság, gyűlölet, halálvágy, kétségbeesés és káromlások fekete orgiája zajlik. Kezében fegyvert szorongat, vagy emberi torkot, egyik ember egyet, másik tizet, a harmadik milliókat öl meg testileg-lelkileg és a vértől részeg fejet pehéz a magasságokba emelni. EGYETLEN EHö KÉPES CSAK ERRE: A HIT; EZ AZONBAN HIÁNYZIK. Az élet és világnndor fölött csak csoda dladalmaskodhatik, az ember azonban a csodának sem akar hinni. Elfajult és elvakult értelem lobog nagy tékozló szemeiben: a jövő- és élettagadás halálos lemondása. Akiket húsz esztenedje napról-n&pra mindenki és minden számtalanszor megölt, elpusztított, kivégzett, annak nehéz hinni nj életben, uj örömökben, élet- és boldogulás-lehetőségekben. Amikor mindent, ami igaz, érinthetetlen, természetfölötti eszme, gondolat, vagy isteni valóság volt; egyszerre megsemmisaltnek érzünk: nehéz azt mondani, hogy feltámadás. Amikor évezredek prédikációit, földi és örök boldogságot sírba hányja az Ember, amely magába fojtja az emberi életet és amelyre aztán népek, nemzetek, országok, hazák, világrendek zuhantak rá sirliantképpen; szinte lehetetlenszámba megy, hogy a feltámadásnak legalább az oktalan állatok őröméig terjedő valóságát és boldogságát megsejtse. Az emberiség a Krisztustragédiától azt a valóságot Is várja, hogy ne- csak feltámadjon, hanem fel is támasszon, ami inog is történik, csak nem eszmélünk rá. A ráeszinélésnek az az első lépcsője, hogy irigyeljük a farügyet, az őzet, virágot, napot, holdat, csillagokat, a mindenség kápráztatóan sok lényét, hogy. örülni tud, mert megvan a maga hnsvétja; de s megszokás belénkldegzettségén tűi képtelenek vagyunk magánk Is átérezni annak az emberiség, tehát a mi életünkbe Is átvitt diadalát és boldogító örömét. Vannak egyesek, kiválasztottak, akik képesek erre, de az emberiség, mint nagy egység még mindig sírjában fekszik. Az egyén a halott emberiség testén csak annyi, mint a hajszál, amely a sírban is hosszára megnő, belepi a rothadó testet, de színét nem tesz! ragyogóvá a vér, a gondolat, az agyból feltörő fények, a felülről és kívülről, belülről reáznhogó szépségek. A halott hajszál vegetativ életét éli. A civilizációval, gépekei, technikával, rakétákkal, rádiókkal, gázokkal, tervgazdaságokkal, világ- politikákkal, impérinmeröltetésekkel, aranynyal, vagy éhséggel, urakkal és koldusokkal, csak tömegben grandiózus méretekkel; de HIÁNYZIK BELÖLÜNK AZ EMBERISÉG CÉLJAIRA IRÁNYULÓ NAGY BENNSö TÖRVÉNY, az emberi lélek, amely az életet adja. A biblia Tamásaivá lett az emberiség, de azzá a Tamássá, aki ugyan megérintette a Krisztus sebeit, a szögek helyét, a dárdának a szíven ütött piros üregét, de megmaradt hitetlennek. Ez a Tamás csak dolgozni tud, szenvedni, nem is meghalni, csak elpusztulni, de élni nem. A Tamás-emberekből lettek a Tamás-népek, akik nek borzalmas csórd" ?a megalázta az emberi és emberiség! hivatottságot. Az összetépett evangélinmokkal szivarra gyújtottak a gazda gok, a szegények pedig egy utolsót melegedtek mellette. A fizika elnyomta a morálist és az etikát. A halál uralma teljes... Pedig a halált is lehet fokozni. Az élet ntán tett rettentő fekete pont sem hoz egyenlőségei a siron túl sem. A ma! ember a halálban is szörnyű különbségeket állított fel. Nem azzal, hogy egyiknek mélyebbre ássák a sírját, vagy arannyal falazzák ki, mig a másiknak pár korhadt falevelet húznak a dermedt hátára, hanem azzal, hogy meglopta a tormészetfölöttiségei gyűlöletében és elfogultságában, hogy a halál ntán is gyalázhasson, az emlékezetben, vagy történelemben Is minél mélyebbre temethessen egyes embereket, vagy népeket. A halálban is úgy látszik vannak többségi és kisebbségi halálok. A világhatalmat kiterjesztették már a csillagokig, ahova holttestek hátán emelkedett fel és most holttestek fekete szárnyán leszállónk a másik végtelenbe is, ahova a halál utáni ólet ntja visz, hogy ott is impérinmunk legyen Aki feltámadt és aki feltámaszt. Istennek nem egyenlő mélységekből kell előkeresnie a port, hogy njra élő testté teremtse. Messzibb van a feltámadás tehát az elenyészhetetlennek látszó mélységben fekvők számára, mint akiknek alr- öblót csak alig pár arasznyira mérték a földi határok közt, de az erő történelmével halhatatlanokká minősítették. , Ez az érthető és emberi gyöngeségből származó elvaknltság azonban csak ideiglenes. Mégis a csodálkozó őznek lesz Igaza, mégis az ujjongó méhecske dala fog győzni s a mezőre kiszaladó pöttöm kis gyermek hite, mert AZ ö KARJA AZ, AMELY LEÉR A SÍROK VÉGTELEN MÉLYSÉGÉBE IS ÉS FELTÁMADÁSRA TUDJA ONNAN EMELNI ÖVÉ IT. Ezek a gyermekek nagy proeessziót tartanak egyszer a világon, rózsaszínű vállacskái- kon vive halott édesapjukat, halott édesanyjukat, kiknek sebei virágszinü szép stigmákká válnak a föld alatt és az Így a jeruzsálcmi sirhoz hordott embermilliók fölött fog feltámadni az Isten az ő fényével és igazságával, mely az emberek életét, boldogulását akarja, hogy csókolják és szeressék egymást, ne gyűlöljék, ne Öljék, meg ne tagadják, meg ne alázzák, ne hatalmaskodjanak egymás fölött, hanem kinek- kinek: egy embernek úgy, mint népeknek életjogát, belső értékét elismerjék, megbecsüljék és támogassák. Ez az a hnsvét, mely méltó Istenhez és az emberekhez. Ma talán még nem látszik egész fényében és igazságában, de elindult útjára és fel fog érni a Krisztin szivéig, amelyen a megbékéit népek szív dobbanása összevegyül a mi» de őség örömével, hogy teljesülésbe menjen w Írás és legyözeesék a haláL Akkor pedig az őzike elfeledi megcsókolni az édes rügyet, a gyermek a virágot, a madat és bogár a napfényt, hanem minden és a min- denség az ember nagy csodája leié fordulva fogja ujjongani: ft „FELTÁMADTUNK!“ LEFELÉ MENET. US!« cvauSlfcn« 0. h „Elváltozik..Köntöse: mini a fid. Olyan szép, hogy már-már félelmetes, — Mégis: a hegyen lakni vele jó. Maradni, — örök fészket rakni volna j& , De nem lehet. Már sápad a csoda, Az út megint a völgybe le halad. Jézus a völgyben Is Jézns marad. De jaj nekünk! ^ Akik a völgybe vele lemegyünk, . Megszabadított szemű hegy-lakóit Csak egy-egy csoda-percig lehetünk Elfelejtjük az elsápadt csodát, És lenn, a gotnolygó völgyi borúban, Az emberben, a szürke-szomorúban Nőm látjuk többé az Isten rl&t, II. Testvérem, társam, embernek fia; Igaz: a hegyen nem maradhatunk, Igaz: a völgyben más az alakunk, Nekünk lényegünk, hogy zzürkók vagyunk. Botránkozásn) vagyok neked én És botránkozásnl vagy te nekem. Mégis: legyen nekünk elég a kegyelem: Hogy láttuk egymás fényes arculatját, Hogy láttak egymást Vele — a Begyen. REMÉNYIK SÁNDOR. KESERŰ AZ ARATÓK DALA náború volt. Elmúlt Aztán vetettek újból és aratta^ akik megmaradtak. Kinek lába nem volt bctoldotta fával, a múltat eltemette, bírókra keit a földdel * és ment tovább a mával. Ki fület, ki szemei vesztett ha Isten úgy akarta s akinek az Ina szakadt az idő összevarrta... Minden elmúlt: bevégeztetettt A búzát alulról zsíros vér dagasztja, új dal karjain érik a kalász 8 kalász között a pacsirta-nász, örök időktől fogva tart tovább. A föld terem, mint talán soha még, meleg szélben kalásztenger táncol s tele marokkal tér haza a nép... Valami történt mégis: nem a falábbal, műszemmel, dolognyüvő karral; — a munka ntán duderászni szokott esti dallal történt valami. Csillagot mosolyra késztető csoda: aratók nótája, mely az esti fák közt jár ide-oda, tannja lehet, hogy a mezőről az aratók ntán ' valaki jár véres, sötét alakkal és nevet... nevet... És ebben a nevetésben mint szélzúgás a vetésben, úgy zúgnak a harcterek!... ■ FEKETE LAJOS.
