Keleti Ujság, 1931. március (14. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-26 / 69. szám
XIV. ÉVF. $9. SZÁM. Háromszor dobtak át a határon egy székelyudvarhelyi családot a prefektus mulasztása miatt A nemrégen megoperált, teljesen fel sem gyógyult asszonynak és férjének hatvan kilométer utat kellett megtenniük gyalog (Kolozsvár, március 24.) Alig pár hete, hogy a kiutasított Halmai Árpád nagyváradi hirlapirót, naponként kétszer küldték a magyar határra s onnan vissza. Ez az eset ismétlődött meg egy székelyudvarhelyi családdal. Illyés Emil székelyudvarhelyi fiatalember a forradalom, illetve impériumváltozás utáni években technológiai tanulmányainak folytatása miatt felutazott Budapestre. Közben Illyés meg is nősült, feleségül véve egy kolozsvári uricsalád leányát. Illyés szabályszerű katonai igazolvánnyal rendelkezett, amelyet a román hatóságok állítottak ki, mint aki katonai kötelezettségeinek eleget tett s külföldre, mint román állampolgár távozott. Két évig tanult Budapesten, ahol természetesen úgy kezelték, mint román állampolgárt és tartózkodási engedélyt állítottak ki. 1922-ben attól tartva, hogy huzamosabb távolléte miatt még kellemetlenségei származhatnak, hazajött Székelyudvarhelyre. Alig időzött azonban szülővárosában pár hétig, bekövetkezett I. Ferdinánd király megkoronáztatása, amely alkalommal őt is, feleségével együtt felszólították — hogy mint idegen állampolgárok — azonnal hagyják el az ország területét. Hiába bizonyította, hogy ő román állampolgár, egyszerűen áttették a határon. Magyarországon nem kérte honosítását, ott tehát továbbra is úgy kezelték, mint román állampolgárt. Ahhoz azonban, hogy a budapesti román konzulátus útlevelet állítson ki részére, fel kellett mutatnia Székelyudvarhelyről illetőségi bizonyítványát. A hivatalos okmányt kérő leveleire azonban nem kapott választ. így telt el az idő egészen 1928-ig állandó izgalmak között. Ekkor újból visszatért feleségével Székelyudvarhelyre, ahol kiállították a törvény által előirt illetőségi igazolványt s ennek alapján Bálint, akkori prefektus ki is adta neki az ideiglenes állampolgársági igazolványt, az úgynevezett „dovada speciala“-t. Az idevágó intézkedések értelmében a prefektusnak fel kellett volna küldenie Bukarestbe honossági kérvényét. A család pedig nyugodtan élt szülővárosában s Illyés Emilnek sikerült is elhelyezkednie a villamosüzemnél. Ezelőtt két hónappal azonban a sziguranca azon az alapon, hogy Bálint prefektus a kérvényüket nem terjesztette föl, Pop Emil jelenlegi prefektus pedig visszavonta az ideiglenes állampolgársági bizonyítványt, Illyéséket kiutasították. Ezzel megkezdődött a szerencsétlen család kálváriája. Lótottak, futottak, minden követ megmozdítottak, de eredménytelenül. (Bukarest, március 24.) Az a szándék, amely a közigazgatási rendszer újabb megváltoztatásáról készített törvényjavaslatot most a parlamenti ülésszak végén meg akarta szavaztatni, — úgy látszik, — megbukottnak tekinthető. Amint jól sejtettük, a rendszerváltoztatás egész tervezetével a kormány meglepte a saját pártját is, mert a kormánypárt erdélyi csoportja csak a parlamenthez történt benyújtás után értesült arról, hogy milyen nagy felforgatásokat tartalmaz a javaslat. Az erdélyi román nemzeti párt a miniszterelnökhöz fordult s kérte, hogy akadályozza meg a javaslat tárgyalásának a parlament napirendjére tűzését. Közben az erdélyi polgármesterek állásfoglalása alapján a városok szövetsége is közbelépett. Az erdélyi nemzeti párt azt az ígéretet kapta a miniszterelnöktől, hogy Maniu Gyula hazaérkezése előtt nem kerül sor a javaslat tárgyalására. Mironescu miniszterelnök lakásán értekezIllyés feleségét közben megoperálták. Annak ellenére, hogy még fel sem volt teljesen gyógyulva, férjével együtt elkísérték egészen Biharpüs- pökiig s onnan pedig gyalog Biharke- resztesre. A magyar határállomásról pedig azon a eimen, hogy Illyésék román állampolgárok, visszaküldték. Összesen háromszor tették meg ezt az utat a magyar határig és vissza. Mintegy hatvan kilométert tesz ki ez az ut s elképzelhető, hogy, milyen súlyos egészségügyi következményekkel járt a vekzatura a beteg asszonyra nézve. Végre sikerült engedélyt szerezniök, hogy leutazzanak Kolozsvárra, ahol Medrea dr.-nak, az erdélyi állambiztonsági hivatal vezetőjének elpanaszolták kálváriájukat. Medrea dr. azonnal intézkedett is, hogy vizsgálják meg az ügyet, mert bizonyára tévedés forog fenn. A megértő magatartást tanúsító szigurancain- spektor bizonyára kedvezően intézi el a két szerencsétlen ember ügyét. let ült össze, hogy megállapítsák, milyen törvényjavaslatok letárgyalását tartják halaszthatatlannak a most lezáruló ülésszakról. Az értekezleten Mironescu miniszterelnök elnökölt s részt vettek Pop Cicio István a kamara és Bratu a szenátus elnökei. Bukaresti lapok közlései szerint az értekezlet csak három törvényjavaslatról mondotta ki, hogy ez ülésszakban okvetlenül letárgyalandók. Ezek: 1. A földhitelintézet; 2. a közraktári hitelekről szóló törvényjavaslatok és a harmadik a Manoilescu ipari szindikalizálási törvényjavaslata, aminek az elhalasztásába illetékes körök nem hajlandók belemenni. A közigazgatási törvény tervezetének a tárgyalását ez az értekezlet is leszavazta. A kormánynak most az a szándéka, hogy a parlamenti ülésszakot nem fogja újból meghosszabbítani, mert április elsejéig, ha csak valami közbe nem jön, e törvényjavaslatok letárgyalására van elég idő. A közigazgatási törvényjavaslat megszavaz- tatásától kénytelen volt a kormány eláliani Az ipari kéayszerszmdikalizá&ás tervét azonban most keresztülviszik A. miniszterelnök ígéretet leit az erdélyieknek Ezalatt pedig az előszoba ajtajáig botorkált s itt egyszerre meghökkent... Boldog Isten, mit is akar voltaképpen! Hiszen, hiszen... s itt forgatni kezdte a nyakát, mert hirtelen úgy érezte, hogyha sokat talál okoskodni, a vége az lesz, hogy szépen megfordul, visszabotorkál a szobájáig', ledül, elalszik s mire kinyitja a szemét, tiz óra lesz délelőtt s a nap a hasára fog sütni. Akkor aztán jönni fog Omode, még több pénzt igér neki, ha meg sokat ellenkezik, egyszerűen kihajítja, esetleg megtűri a kastélyban, mert erre szavát adta, de mit használ majd mindez Csopak Jóskának! Holnap estére biztosan övé lesz a leány: hisz olyan nagy ur az az Omode, olyan finom a beszéde, mint egy királyfinak a színpadon s olyan, de olyan veszedelmesen csinos úriember... — Majd alágyujtok én neked! — morgott a bojtár, mert ismét kiszakadt belőle a tehetetlen proletár dühe. Felnézett az ajtóra: pontosan a második előtt állott, tehát nem tévedett. S akkor vakmerő elhatározással megnyomta a kilincset. A zár engedett s nesztelenül benyomta az ajtót... Az előszobában volt tehát. Körülötte még rémesebb csöud tanyázott, mint odakint s a füle szüntelenül csengett... A bojtár visszafogta a lélegzetét, halkan betette maga után az ajtót s hallgatózni kezdett... ... Csend... Csend... Tudta, hogy ez az utolsó pillanat! S ebben a legutolsó pillanatban meggondolta megegyszer, mit is akar csinálni! Minden apróságot számításba vett, semmit figyelem nélkül nem hagyott s utoljára is azzal nyugtatta meg magát, hogy a legrosszabb esetben a leány nem fogja beereszteni. He erre is megvolt az ellenmondása: kijelenti neki becsületszavára, hogy nem nynl hozzá egy ujjal sem... S ha majd egyszer bent van... Nana — mosolygott magában, — ha egyszer bent vagyok, még a menyasszonyomért se szavatolnék!... Igen ám, de ha esetleg segítség után sikolt majd a kisasszony! Ez nagy pech lenne, mert meghallaná Omode, berontana és akkor... Na igen, Csopak Jóska akkor legfeljebb két olyan pofont akaszt majd le neki a sötétben, hogy rámegyen a félhavi jövedelme, mire hely- ■ rehozzák az orvosok... S mikor ideért az okoskodással Csopak, egyszerre egy olyan uj ötlet kapta meg, hogy megrezzent az örömtől: — Hátha be sem csukta az ajtót! Ha nem, ez szabad-utat jelent. S itt Csopak Jóska visszagondolt arra a kihívó kacagásra, mellyel a leány elfutott előle s mert jó szimatja volt a segédjegyzőnek, öt pengőbe mert volna fogadni akárkivel, hogy a leány várja őt ebben a pillanatban! Az ötlet egészen felvillanyozta. Rendkívül óvatosan megindult hát a leány ajtaja felé... Nagyon kellett vigyáznia, mert a teljes sötétben még az orra hegyét sem látta s ügyelnie kellett, hogy zajt ne üssön időelőtt, mert a kisasszony könnyen felriadhatna... Már a szoba közepén volt. Itt megállt, kis lélegzetet vett, majd körültapogatta az asztalt, hogy azontúl se veszítse el a helyes irányt. Fülelni kezdett... Csend... csend mindenütt.. De ugyanakkor, mintha szabályos, gyönge neszt hallott volna... Először arra gondolt, hogy talán az alvó leány lélegzete lesz, ezt azonban nem találta valószínűnek, mert tudta, hogy az ajtó párnázott, az előszoba pedig nagy... Csak nem hajúéinál? Pár pillanatig maradt igy. Egyszerre csak érezte, hogy remegni kezd a lába s hogy veríték támad a halántékán... Mintha szivgyöngesége lett volna... Eh, nem volt vesztegetni való idő!... Megint megindult, lábujjhegyen... Néhány lépést tett előre, óvatosan, maga elé tárta a két karját, de még nem ért falat... hirtelen csak azon kapta magát, hogy letért a nagyszőnyegről, mert a parkett megkoppant a lába alatt... Eltévesztette az irányt... Már-már arra gondolt, hogy gyufát gyújt, át is kutatta valamennyi zsebét, de ismét csuk pechhe volt a bojtárnak, mert erre a kalandos vállalkozásra elfelejtett skatulyáról gondoskodni. Gyufát talált, de skatulyát nem. Erre hátra-arcot csinált, elbotorkált egy darabig, de ezúttal már az asztalt sem találta meg. Csak ment hát tapogatódzva, bosszúsan, közbe drukkolva s lázas koponyával... Na, most! Most jó helyen kereskedik, alighanem az ajtó lesz, amit tapogat, mert érezte, hogy fából van az a valami, amin végigszalad az ujjaival... De amig babrált és puhatolódzott, a sötétben megbotlott, nekiesett annak a valaminek s pillanattal rá fülsiketítő csörömpöléssel zuhant rá valami, ezerszázhetvenhárom darabra repült szét a fején, a nehéz tömeg alatt Csopak elvá- godott a földön s akaratlanul egy nagyot nyögött: — Na szervusz! Azért nem esett komoly haja. Mindössze annyi történt, hogy nekiment egy régi almáriumnak, az almárium tetején rengeteg váza terpeszkedett s ez a váza most a nyakába fordult. Csopak körültapogatta magát a földön s érezte, hogy erős daganat nőtt a tarkóján. Sóhajtott hozzá egy keserveset, mert ismét kénytelen volt konstatálni, hogy hallatlan pech üldözi. Feltápászkodott s neszelni kezdett... ...Csend... Csend... Megfoghatatlan, milyen mélyen alhatik a kisasszony! (Folytatjuk.),
