Keleti Ujság, 1931. március (14. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-21 / 65. szám
2 <XIV. ÉVF, 6B. SZÁM. MU— llll—nimiH A tizennégyszázalékos iskolaadé törléséi kéri a Magyar Párt a kormánytól A községekre hárított ezen súlyos tehertételnek a kírávási módja törvénybe ütközik — Ideje, hogy tisztázzák ezt a kérdést a község fizeti az iskolahelyiség építésétől kezdve a többi dologi kiadásokat. Mindezek után pedig a törvény 232. cikke kimondotta, hogy minden törvény és rendelet, mely ezen intézkedésekkel ellenkezik, semmis és hatálytalan. Ennélfogva már 1924 julius óta nincs hatályban az a decrettörvény, mely a községi költségvetések bevételi összegének 14 százalékát rendelte az állami iskolák fenntartására. Ez a 14 százalék (Kolozsvár, március 19.) Amint már annyiszor szó volt róla, a községek, városok és megyék egyik legsúlyosabb tehertétele, az iskola- fenntartás, tisztázatlan. Különösen nyomja ez a tehertétel a kisebbségi lakosságot, amelynek magának kell gondoskodnia a már teljesen jelentéktelen államsegély mellett a saját iskoláiról. Az állam a községekre hárította az állami iskolák fenntartásának költségeit, uj iskola- épületek építésére kötelezte s voltaképpen tisztázatlan az, mit hogyan taartoznak a községek fizetni. Tisztázatlan azért, mert sok helyütt a lehető legnagyobb terhet rójják ki s ezt a terhet a lakosság fizeti. A Magyar Párt most beadványt intézett a közoktatásügyi és belügyminiszterekhez, hogy rendezzék a kérdést annak a törvénynek alapján, amit a legtöbb helyen egyáltalában nem akarnak végrehajtani, mert aszerint a lakosságra kiróható teher kisebb volna. A beadvány többek között elmondja a következőket: A belügyminisztérium és a közigazgatási hatóságok azt követelik, hogy minden község a költségvetési bevétel 14 százalékát, a megyék pedig 10 százalékát kötelesek az állami iskolák létesítésére és fenntartására a megyei, „comitetul şcolar“ rendelkezésére bocsátani. E követelés alapja egy rendelettörvény, melyet 3139. sz. alatt az 1919. évi julius hó 24-iki Monitorul Oficial hirdetett ki s amely eleinte csak a Re- gátra vonatkozott, de amelyet az 1922. évi 97375. számú közoktatásügyi miniszteri rendelet az 1922—23. tanévtől kezdve Erdélyre is kiterjesztett. Ha ezek a rendelkezések ma is érvényben volnának, úgy a községek 14 százalékos, illetve a megyék 10 százalékos hozzájárulásának a megkövetelése jogi szempontból nem lenne kifogásolható. Azonban ezt az iskolafenntartási rendszert teljesen megváltoztatta az állami elemi iskolákról szóló 1924. évi julius 24-én szentesített törvény. Ennek a XIII. és XIV. fejezete minden községnek és városnak külön és önálló terhévé tette az iskolák dologi kiadásáról való gondoskodást, tekintet nélkül arra, hogy azok a költségvetés milyen százalékát teszik. A községek és városok e kiadások fedezetére szolgáló összeget nem szolgáltatják be valamely megyei közös alapba, hanem saját községi iskolatanácsok utján közvetlenül fordítják a községbeli állami iskola fönntartására. A törvény részletes rendelkezése, hogy az állam csupán a tanitók fizetését adja, viszont a legtöbb községben és városban Jóval felülhaladja azon fenntartási kiadások összegét, melyre az érvényben levő törvény a községeket kötelezi. Igen súlyos megítélés alá tartozik, hogy el a túlterhelő 14 százalék s annak követelése törvénybe is ütközik. A beadvány kéri a minisztereket, teremtsenek végre törvényes rendet ebben a kérdésben. A törvényes kötelezettség is olyan súlyos különben is, hogy annak módosítása is szükséges. Gázcull a tasiauftó az Árpád-fiion s a soíiSr tovább liaftoit a karambol után (Kolozsvár, március 19.) Csütörtökön este fél 8 órakor egy autótaxi rohant végig az Árpád utón s miután egy, az úttesten keresztül haladó cselédleányt elütött, anélkül, hogy megállt volna, továbbszaladt s az időközben megjelent rendőrség nem tudta számát megállapítani. Péter Anna, Árpád utón lakó cselédleány csütörtökön estefelé a Familia sütődénél akart átmenni az ueca egyik oldaláról a másikra, miközben egy taxi-autó közeledett feléje az Árpád ut Ferenc József ut felőli irányából. A taxiautó dudált, mire a cselédleány egyszerre megállt az ut közepén és ijedten tekintgetett jobbra-balra, hogy merre térjen ki a gyors iramban száguldó gépkocsi elől. Miközben határozatlanul állingált, az autó közelébe ért s teljes erővel nekirohant. A karambol igen hasonlított a futball játékhoz, amennyiben a leány, mint mikor belerúgnak a labdába, az autóval való érintkezés után mintegy tiz méterre előre repült s elterült a földön. Tulajdonképpen ez volt a szerencséje, mivel igy nem került az autó kerekei alá s kiesve annak pályájából, a tovább hajtó gép nem is ment többé feléje. Az autó soffőrje az összeütközés után nem stoppolt, hanem gyorsan tovább hajtott, látván, hogy a közelben senki sincsen, aki feltartóztatná. A rendőrség rövidesen megjelent a helyszínen s csupán annyit sikerült megállapítania, két távolabbi szemtatu vallomása alapján, hogy a gázoló autó-taxi volt. Számát a szemtanuk nem tudták megállapítani, mivel hátsó számtáblája erősen be volt piszkolódva. A cselédleány belső sérüléseket szenvedett a hatalmas lökés következtében s tiszta szerencse, hogy a tizmóteres reoülés után egyetlen tagja sem tört el. > VI. Kint szürkülő félhomály volt minden, mint szokott lenni, ha a teliholdat lessük, mely olyankor messze-messze alatta jár még a tarjáni erdőnek. Most ugyan fordítva volt, mert nyugaton, a radványi hegy lanltására rég ráhajtotta már fejét az elsőnegyed gyönge sarlója, de áttetsző derengés volt körösköröl minden, talán, mert a csillagok tündököltek hozzá és szórták a sziporkát oly földöntúli fénnyel, mint csak száz esztendőben egyszer szokásuk... Mint csak nagy- nagy dolgok közvetlen küszöbén, mikor önfeledten pihen a boldog emberiség s nincs sejtelme az iszonyatról, melyre holnap vagy holnapután fog ráriadni. így ragyogtak a csillagok most is, oly megértő szánalommal, mintha minden részvétüket a szendergő világra szerették volna rápazarolni, mintha csak mondták volna: — boruljatok össze mégegyszer, ti, akik szeretitek egymást, mert holnapután — jaj! — holnapután talán minden késő lesz már... Klári a karjára támaszkodott s elragadtatva figyelt bele a rejtelmes éjszakába, mert ilyet ő még alig látott. Dombon állt a kastély s igy szét tudott tekinteni egészen addig, hol ezüstszürkében sávosodott a Beszkidek lánca s amerre szegény, hazátlan bujdosólegényeknek a Göncöl rudja jelezte egykor a lengyelországi utat. Szétnézett a leány s komoly lett és lehajtotta a fejét, mert megkapta a falusi éjjel halhatatlan , bübája... A Szele-patak tocsogóira lenge ködfátyol hulldogált sebesen, végig, a falun hallgatagon strázsáltak a buskomoly jegenyék, egy pillanatra úgy tetszett, hogy a felvégen elnyújtva tülköl az éjjeli bakter s utána még iszonyúbb hallgatásba merült a tájék... A kastély lábánál néhány tücsök cirpelt, megható bájjal, olykor kis pauzát tartottak s megint nekiláttak rendületlenül... Klári magafeledten figyelt minden^ földi neszre s nagyon sokára úgy tetszett neki, mintha valahonnét, de hihetetlen messzeségből zsongó-andalitó, soha nem szűnő szelid zene szüremlenék a füléig... Elmélázott rajta s kis kezét a homlokára tette, mert rég kihalt gyermekemlékek fogták meg a szivét... A melódia pedig tartott szünetlenül: a déli határon elnyúló bodrogközi lápok békaregementjeinek ezer kórusa zümmögött ott egészen a pirkadá- sig, de Klári persze nem tudta mindezt, ő csak lehajtotta a fejét másodszor is és maga sem tudta miért, de elszomorodott... Az égen fényes csóvát hasitott egy bolyongó csillag... Aztán, ahogy ment az idő s a leány felsóhajtott és széttekintett mégegyszer, látta, hogy a Beszkidek merengő-kékségén távoli tüzek apró csilláma kezd tiinedezni... Egy... kettő... hét... tizenhá rom... Nézte-nézte őket elborul tan s akkor hirtelen megint nagyon kicsi lánynak érezte magát, mint amilyen volt pontosan tizenhárom évvel azelőtt... Gondolatban látta a régi házukat, amelynek tornáca szembenéz Erdély határ-havasaival, ugyanilyen este van s a székely bércek oldalában ugyanilyen tüzek kezdenek gyul- ladozni... Látta magát újra s százszoros erővel érezte át ismét a régi, az olthatatlan és beteg gyermekvágyat: odajutni messzire, azokhoz a tlizekhez, melyeket Istenke lámpásainak gondolt a hatesztendős képzelet, leülni melléjük s rádülni az erdei magas fűbe... De jaj! — a pásztor- tüzek rejtelme lidércfény maradt mindvégig, nagyon messzire estünk tőlük, csak az utánok való örök és el nem fojtható sóvárgás maradt meg bennünk, valahol legalján a lelkűnknek és kisért-kisért az egész életen át, mig egyszer kimerültén és társtalanul össze nem esünk az országúton, amelyen ostoba kitartással vonszol- gatjuk magunkat. Összeesünk, de a tüzek tovább incselkednek velünk a határtalan messzeségből... A pásztortüzek! Jaj, azóta se láttam őket s nem tudom, hogy ezentúl látni fogom-e mégegyszer? Egy régi-régi napon — négy éve már ennek — váratlanul csak kihunytak a szemem elől, eltűntek, mint eltűnt nyomtalanul a feledhetetlen, utolsó nyár s véle eltűnt mindenki, aki kedves volt akkor s mindazok, kik akkor még pajtásaim és testvéreim voltak, ma már csak gyéren látogatnak meg, többnyire csak az emlékezés ködtakaróján ke-: resztül s bizony csak éjszakáknak idején s csak mint libegve-lejtő álomképek szólnak be hozzám ogy pillantásra... Jaj hova lett az utolsó nyár? Melyik világtáj felé ment el utoljára a kis Felhő Klári?... Néha, magános délutánokon minden ok nélkül keresni kezdem a kis cipője nyomát, persze eredmény nélkül s olyankor mindig bo- rongóra hajlik a kedvem... Vagy eszembe jut kedves atyámfia, a kis Tarján Laci... Ki tudná megmondani nekem, hol vált semmivé temetett lenül maradt fiatal holtteste? S hová lettél Hal- ray Tamás? Három esztendeje volt már az uzso- ki harcoknak s te azóta egyszer sem írtál nekem... Mindennap többször is elismételtem magamnak, hogy még az este, de legkésőbb holnap délután föltétlenül rámnyitod az ajtót s mosolyogni fogsz rajtam, mennyire beugrattál. De csak nem akarsz beugratni soha s ezt sehogy- sem tudom megmagyarázni magamnak, mert nem hiszem el, hogy egyszerre annyira komoly lettél volna... Más időkben s különösen, ha az Erdős-Kárpátok felől közeledni kezd a tél, kiállók egymagámba a Gellért-hegy tetejére, fátyolos szemmel nézek szét a szürkülő tájékon s töretlen bizakodással kutatok a vonat után, melyiken vissza fogsz térni egyszer. De nem jössz, egyszer se jössz... Tavaszelői napokon, mikor az ég ibolyatengerén vattafelhők úszkálnak s puha szél jön az Alföld felől, ismét eszembe vagy s megesik olyankor, hogy a körúton félórákon át követek egy-egy fiatal zászlóst, csak azért, mert a járása szószer int olyan, mint a tied volt s olyankor szentül hiszem, hogy egyszer csak megfordul majd a zászlós r rámnevet: — no testvér, mégis én vagyok! De nem akar visszafordulni senki, senki... Jaj, Tamás! Éjfélek után, mikor magamba virrasztgatok, te veled szoktam foglalkozni s olyankor mindig nedves lesz a halántékom, mert nagyon egyedül érzem magamat... Jaj, mikor jösztök vissza, mikor gyul- nak ki mégegyszer az utolsó nyár reszkető pásztor tiizei? (Folytatjuk.),
