Keleti Ujság, 1931. február (14. évfolyam, 24-48. szám)
1931-02-09 / 31. szám
XTV. «VF. W. SZÁM. Wnim-rr --------g msmm Pedig Pesten meghlgatlníi Haragost Aí 1890-lk esítendöben történt, hogy Ugrón Gábor nagyon megharagudék a saját pártjára. Haragjának uzt adta okául, hogy a párt egyes tagjai az előző évi véderő vita idején nagjon Beszemelegedtek a gróf Apponyi Albert akkor mérsékelt ellenzék“ név alatt anyakönyvelt pártjával és ezzel a függetlenségi párt elveszti öncéluságát Azt persze még csak nem is álmodta a nagy rabonbán, hogy néhány év múlva az egyházpolitikai kérdések éppen őt és társait fogják igen közel hozni Apponyiékhoz. A mérsékelt ellenzékhez közeledés vádján kivül akadt azonban az Ugrón Gábor fegyvertárában más vád is. Ez körülbelül úgy hangzott, hogy a párt ama bizonyos része személyes harcokban hurcolja meg a szent zászlót és turbulentiájával veszélyezteti a parlament tanácskozásainak tisztes rendjét s ráadásul — horribile dictul — kompromittálja a kormánykópességet is. Ebből meg az állapítható meg, hogy azt a néhány év malva elkövetkezett obstrukciót se álmodta meg, melyet az ő pártja túlnyomóan személyes okokból Bánffy báró ellen folytatott. Haragos Ugronnak, haragjának nagy voltában eszébe jutott aztán, hogy Kolozsváron vannak neki mégis a legodaadóbb hívei. Olyanformán is volt! Kolozsvárral ugyan megszakadt ezidőben az összeköttetése a székely Dantonnak, ki az első ötéves ciklusban Kecskemét egyik kerületét képviselte a régi sándoruccai tisztes palotában, de Kecskeméten nehéz dolog volt megpenditni a racionálisnak nevezett uj irány hangját és igy Gábor ur haragját kifújni Kolozsvárra jött. Pártjának akkori vezérkara itt öt hat kabátos emberből állott. Ezek között Benei Ferencnek volt a legtekintélyesebb pocakja, tehát ő volt az elnök. Körülötte sorakoztak Boros Lajos, Somodi István és Koleszár Sándor ügyvédek, meg aztán Hóry Béla árvaszéki elnök és Magyari Mihály szerkesztő. Alaplényükben mindannyian csendes emberek, akik azonban naponként elolvasták az Ellenzéket s megegyeztek abban, hogy mégis csak Gábor ur és Miklós mester a legkülönb politikusok szép Magyarországon, sőt talán Európában is. Mikor aztán Gábor ur egy szép nyári napon eljött Kolozsvárra, Benei Ferenc mondta a szokásos „Istenhozottat“, az obiigát fáklyászene alkalmával pedig Koleszár Sándor dörögte el a beszédet* melybe aa ő nagy szorongására Gábor vezér bediktált az előzetes cenzúrán Po- lonyi Gézára, mint az irracionális orthodox függetlenségi irány legharcosabb tagjára vonatkozó néhány csípős megjegyzést, amiért jó Koleszár nagyon is szurkolt a szónoklat során, hallván valami affélét Polónyiról, hogy a torka és tolla mellett a kardját is ki szokta fenni. Fáklyászene után ismerkedő este volt a Központi szálló kerthelyiségében. Egyik felső asztalnál ültek a „racionalisták“, kik között ott volt a vidékről feljött néhány jóizü urambá- tyám, a kolozsvári iparosság egy sem, no meg Kerekes Sámuel, az országosan ismert rim faragó, ki bü látogatója volt abban az időben minden sokadalomnak, mely a „két“ magyar hazában megesett. Az ismerkedő est hangulata meglehetősen nyomott volt, amit legkevésbé sem tudott ellensúlyozni az a néhány felköszöntő, ami a vidék küldöttjei köréből elhangzott. E nyomott hangulatban a szomszédasztalok egyikéről szólásra jelentkezett — Jéger bácsi. Vájjon van-e a mai nemzedéknek olyan tagja, aki tudja, hogy ki Is volt e név viselője! Aligha. Pedig negyven évvel ezelőtt nem volt a kolozsvsári kispolgárság körében olyan esküvő, keresztelő, meg disznó-tor, melyen az öreg Jéger Andor ott ne lett volna. Polgári foglalkozására nézve a 48-as honvédség mellett kirurgus volt, egyike a régi borbélymesterek mohikánjainak, kik a belügyminisztériumtól nyert engedély alapján Jogosultak voltak általános orvosi gyakorlatot folytatni. Ezt az öreg Jéger Andor azzal is kiérdemelte, hogy az 1873. évi súlyos kolerajárvány Idején önfeláldozásig menő bátorsággal teljesítette a közegészség érdekében nemes hivatását. Nos hát ez a Jéger „bácsi“ állott fel szólásra és szokása szerint meglobogtatva csárdáskalapját a levegőben, megkezdette mondokáját: „Mikor 1848-ban ... azonban csak Idáig juthatott E szavak elhangzása után ugyanis a jelenlevő zenekar adott jelre rázendített valami zajos dallamra s úgy tulzengte az öreg Jéger szónoklatát, mint Petőfi szerint a „nösirást az égi háború“. A jelt a szónak ilyetén módon Jéger bácsiba fojtására Hóry Béla adta meg, ki az udvarmester szerepét töltötte be Gábor vezér körül s bizonyára úgy vélte, hogy a vezér által hangsúlyozott „udvar és kormányképesség“ tekinteteit szolgálja, ha Jéger bácsit szólni nem engedi. A jelenlevő kispolgárok azonban nem méltányolták az udvar és kormányképességnek tett szolgálatot, hanem inkább méltatlankodtak miatta. A méltatlankodásnak ez a hangulata eljutott azután a mi asztalunkig is. Negyed magammal ültem ugyanis a szomszédasztalok egyikénél. Zoványi Jenő akkor kolozsvári ref. lelkész, később teológiai tanár, Szucsákl Imre szabómester, ki Komárom hősi védelmében Klapka mellett, mint tűzmester szolgált, Novák Bogdán 48-as honvéd, a szövetkezeti ügynek Erdélyben első apostola voltak szomszédaim. A Gábor vezér racionalista Irányával szemben mindannyian „malcontante" álláspontot képviseltünk, úgy gondolván, hogy az Irányi Dániel országosan elismert nemes puritánizmus« & függetlenségi eszmére valamivel több értéket képvisel az uj próféta kétségen kivül nem közönséges képességeinél és hogy az Irányi életében az uj irány kezdeményezésére hajuknál fogva előráncigált indltóokok nem Időszerűek. Érthető tehát, hogy a kispolgárok elégedetlenkedő hangulatától megérintve, úgy éreztem, hogy nekem kell ennek hangot adnom. Hiszen már végzett Joghallgató voltam. Nagyon sajnálom, hogy Itt magamról, 111. a hangomról kell itt beszélnem, de ezt a kényszerűség hozza magával. Bartha Miklós éppen Ugrón Gáborról Írott politikai jellemrajzában azt Írja, hogy a hang az embernek az a szerve, mellyel maga sincs soha tisztában. Minden szervét kiismerheti és hatását értékelheti, csak a hangjáét nem. Úgy állította, hogy ez a fogyatkozás befolyásolja egyedül hátrányosan az Ugrón szónoki sikereit. Úgy vélem, hogy részemről sem vagyok tisztában a hangommal, de abból, hogy hősi halált balt Szász Ödön valamikor rokonszenves „bélhangnak“ nevezte, amivel semmiesetre sem akart bókot mondani, azt következtetem, hogy az én hangom körül még valamivel kü- lömb bajok vannak, mint voltak a néhai székely Dantonná körül. Mindezzel azonban nem törődve, mikor az öreg Jéger végre Is leült s a bajusza alatt pár méltatlankodó szót morgott a szó belefojtásáért, odakiáltottam a föasztalhoz: „Pedig Festen meghallgatják Ga- ragost“. A főasztalnál ülők álmélkodva hallgatták ezt a köz- berikoltást. Nem tudták, hogy mire célzok és egymásra bámulva, azt látszottak kérdezni: ml akar ez lenni. Ugrón Gábor azonban tisztában volt azonnal a dologgal. Hiszen 1887-ben képviselőjelölt volt Budapest Józsefvárosában és igy tudta, hogy Garagos János körülbelül éppen azt a szerepet töltötte be a Józsefváros társas és közéletében, amit Itt az öreg Jéger közelismerésre játszott meg. Garagos is kirurgus volt, akit éppen az 1887. évi választás alkalmával a „népszerű orvos“ cimen emlegetett Jókai „Nemzete”, ezzel honorálva azt a tevékenységet, amit Garagos a „Nemzet“ szerkesztője* Vlsi Imre, mint jelölt érdekében ama nevezetes válasz- tásnál kifejtett. Szóval Garagos álte regója volt a Józsefvárosban Jéger bácsinak és Ugrón Gábor tudta ezt. Mérges pillantásokat is lövelt asztalunk felé és hoppmesterétől megkérdezte, hogy ki a közbeszóló? Hory Béla megmondotta a nevemet és hozzátette: „nagyon vörös fiatalember.“ Ugrón Gábor láthatólag eltűnődött a feleleten s az ismerkedő est hangulatát ismét valami lidércnyomás ülte meg. Ott volt azonban Kerekes Samu s ahol ö ott volt, ott a nyomott hangulat nem üthetett hosszabb időre tanyát. Most Is, mintha megérezte volna, hogy reá hivatás vár, a legmegfelelőbb pillanatban gyújtott rá a verselésre. A vezér dicsőítésével kezdte. „Miket Ugrón Gábor előttünk ma kitárt, Sokáig megérzi azt a Polónyi-párt.“ — Nem lettem véna magyar, hanem kutya, — tette hozzá némi rezignációval — ha olyankor fordulok el Magyarországtól, amikor bajba van. Szembeköptem vóna magamat! S tiinődözve Ingatta hozzá a fejét. Erezni kezdtem megint, hogy a viszontlátás örömétől halkan megfá- jul a szivem. S mivel még mindig maga elé szótlanko- dott, megzavartam: — S dologozott-e valamit, Miska bácsi? — Azt nem! — vágta föl a fejét kelletlenül. — De minek is, testvér? Rágyöttem idejébe, hogy akármilyen remekül gondolok is ki magamba egy pár lakk- cipöt, ha meggebedek, akkor se tudom azt úgy megcsinálni! Tehetségem van, csak a képesség hiányzik hozzá. Már én ilyen szerencsétlennek születtem... A régi lelkesedéssel gyönyörködtem a lobogó fantáziájú ex-cipészben. Mosolyogva néztem rá, de a könnyeimen keresztül: — Hát akkor, hogy élt odaát, Miska bácsi? — Hogy? — és nem csinált nagy titkot a problémából. — Úgy, bratyesz, hogy vénasszonyok vesztek össze rajtam és kapkodtak el egymástól. Kézröl-kézre jártam, de legalább jó dolgom volt, a kutyafáját! A multiba oszt el tanáltam magamat búsulni Magyarország után, becsuztam egy német gőzös fenekibe s Hamburgba kilopóztam. Onnét két hónapig gyöttem idáig, hogy meglátogassalak... S rámemelte nyáriszeplös képét: — Hát az enyimek, hogy vannak? Beszámoltam neki nagy vonásokban legközelebbi hozzátartozóiról, úgyszintén Vajda György sógorról, aki nyugalomba vonult föszámadó a Vihorlátban s Szopkó sógorról, aki még most is fuvaros és távoli országutakon szekerez. S igy is fog meghalni egyszer, a vékony kenyérkereset gondjai közben. Azalatt este szállt a szobára. Sűrű homályban ültünk már s ezért felcsattantottam a villanyt. Es ekkor vettem észre csak, hogy tepsivé taposott szörnyű két vászoncipő van a lábán, amely, valahányszor ránehezedett, szortyogni kezdett. Gondoltam ezokból, hogy alighanem lyukas lehet a talpa s a lyukon szabadon ki- és bejár a hóié. Mondtam is neki, hogy másnapra majd kerítünk valami vizálló egy pár lábbelit. — Köszönöm, pajtás — hálálkodott némi zavarral. — Majd megadom a köccsönt, mihent valami aprópénzhez jutok... (Istenem, aki felettünk országolsz és sokszor lenézel onnan reánk, küszködő teremtményeidre, hát volt-e valamikor aprópénze Vidróczkinak ebben az életben!) Hogy im adósság került yolna szóba, Vidróczki megkérdezte: — Hát Szopkó sógor megadta-e már azt a köccsönt, amelyet akikor szedett össze vagy húsz helyről, amikor Amerikába ment ki? — Egy petákot se, Miska bácsi. Mintha mosolyogni szeretett volna: — De régen volt pedig! En akkor lehettem fiatal segéd Ujhelybe... — Bizony, van már annak huszonöt esztendeje, hogy Szopkó sógor egyetlen fitying nélkül tért meg Amerikából, végső kétségbeesésére minden hitelezőjének. Vidróczki sodorgatnl próbálta kenderszinü bajusz- kaját: — Úgy látom én, testvér, hogy mink ketten Szopkó sógorral örökre ilyen suhaj legények maradunk! Akkor lépett be a feleségem. Nesztelenül jött s csak akkor pillantottuk meg, mikor az ajtóban állt már s a meglepetéstől összecsapta a kezét: — Jé, Vidróczki!... Hát maga hogy került ide? — Mint rendesen, tekintetes asszonyka — s felállt a fotelből, hogy kezet csókoljon. — Két hónapja volt tegnapelőtt, hogy nekivágtam Hamburgból... S kezet csókolt, miközben udvariaskodnl pró-' bált: — Mindig fiatalabbnak teccik lenni a tekintetes asszonykának. — Nono, Vidróczki, — tiltakozott a feleségem — még megérem, hogy bókokat fog mondani! Vidróczki, az öregedő legény, zavarodott mosollyal állt a szoba közepén, egész horgas-voltában. Két lábán tepsivé feszült szét a vászoncipö. Persze, nálunk marad vacsorára, sőt éjszakára is. Mindenki lefeküdt már s mi ketten késő éjfélutánig maradtunk fenn. Isten a mondhatója, mi mindenről nem beszélgettünk ezen az éjszakán! Üvegborocska is került az asztalra s Vidróczki, amint az italtól vörö- södni kezdett a füle, mindinkább elemébe jött: — Hát arra emlékszel-e, mikor a Vihorlátba egy medvét gyomroztam össze, a mackó pedig lehúzta a fejem borit? Meghatódva nézten rá. Mert húsz esztendeje is elmúlt már, annak, amikor elsöizben mondta el nekem az esetet. Veröfényes augusztusi délelőttön a hajnali búcsúra igyekeztünk akkor. Most sem hittem el egyet- i len szavát is, de azért ujjongva gyönyörködten benne. Régi, igen régi dolgokra térült a szó. Megémlékez- tünk barátainkról, akik oly kedvesek voltak valamikor a szivünknek és akik mind-mind a föld alatt vannak már. Végül megegyeztünk, hogy másnap délelőtt kisétálunk a Teleki-térre s valamelyik ószeresnél kinézünk egy pár testhezálló bakancsot. Úgy is lett! Gyalog indultunk neki. Vidróczki az átázott ten- niszcipöben, amely egyet szortyant minden lépésére. Csak akkor vettem észre elhülve, hogy pincset lökött fel a fejére, de mert kisebb volt a keménykalap, mint a feje, mindössze a tarkója fölött állt ferdén, minden pillanatban készen a lecsúszásra. Oly szörnyű komikummal hatott az a kalap, hogy a járókelők egyre- másra megfordultak utána. Vidróczki ilyenkor kife- szitette a mellét s odaszólt nekem félválról: — Itt is ösmernek már, mert igen gusztálnak... A Teleki-téren megvettük a bakancsot, a legnagyobb számút, ami suszter keze alól csak valaha Is kikerült Magyarországon. Meg volt elégedve. Különben még aznap délután készülődni kezdett. Marasztaltuk mindenáron, de hallani sem akart róla. Azzal vágta ki magát, hogy odahaza nagyon várhatják már. Menni kellett hát.. Elbúcsúzott a házbeliektöi s akkor egy régi puha kalapomat csapta föl a fejébe. Elkísértem a város széléig. Mert izgatottan tiltakozott ellene, hogy vonatra üljön. Az utolsó pillanatban némi pénzt adtam neki, amelyet azzal a kikötéssel volt hajlandó átvenni csupán, hogy visszafizeti, mihelyt valami összeget sikerül maga alá kaparnia. Ami viszont a gyalogutazás iránti olthatatlan nosztalgiáját illeti, kifejtette előttem, hogy az utazásnak e módja a legolcsóbb s azonkívül sok mindent lát és hall útközben, amiből megfelelő tanulságokat vonhat le a maga számára. Idegen vándorokkal találkozik s kezet fogva velők, elbeszélgetnek keveset, avagy betér egy magános csapszékbe, messzely bundapálinkát rendel, iszogatás közben eldalolja magát, amitől nyomban megenyhül a kedélye. A keleti pályaudvaron túl, azon a részen, honnan a cinkota—gödöllői helyiérdekű vasút indul, megálltunk, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Itt kezdődik a pest—lembergi országút. Megráztuk egymás kezét érzékenyen, Vidróczki pedig rálépett az országutra. Széles ut ez az országút s ezen az alkonyodó délutánon alig mozgott rajta ember, vagy jármű. Ott álltam az ut szélén, el-elszoruló szívvel és sokáig, igen sokáig néztem Vidróczki után, amint horgas alakja egyre fogyott a messzeséggel. Egyszer megállt még, visszafordult s a kalapjával intett búcsút felém. Aztán egyre közelebb ért a téleleji ködökhöz s alakja végül belemerült azokba a ködökbe. * Istenem, látni fogom-e még?
