Keleti Ujság, 1930. október (13. évfolyam, 216-242. szám)

1930-10-27 / 239. szám

XIII. «VF. 23t. SZÁM. t* »■¥n.]Twiiraww«iaiBiiiw mhtíi I .....iiaMgajga^Tiíiiirir m iiji1..■..üüwin ; ii'hHuh.i.i —■mi Gkkeink országos sikere arra késztetett bennünket, hogy székhelyünket a fővárosba helyeztük át, ahonnan a megszokott gyorsasággal és pontossággal szolgáljuk ki vevőinket, (If clntfinS t Aladdin Soc» An. Rartiânfi Bucureşti a., Strada Regala Hr. 6 Változatlan u I Lel SOO.-et fizetünk egy régi használt (petroleum, spiritusz, benzin, karhid, stb,) lámpáért cserébe az általunk most kiadott 50.000 ALADDIN lámpa valamelyikének beszerzésénél Az ALADDIN lámpák automatikusan, pumpálás nélkül működnek. Csekély fogyasztással 80 gyertyafényül hófehér izzóíényt árasztanak, szag, zaj, kormozás nélkül. Robbanásmentesek! Öt éves gyári szavatosságot adunk I Régi lámpáért — nf lámpa, rossz lámpáért — fő lámpa Ismertetést az ALADDIN talizmánnal ingyen éa bér­mentve küld z. iámpabeváltó osztályunk. Amint volt, úgy lesz... — Részlet a szerzőnek a Minerva kiadásában most megjelent „Rajvonal“ c. regényéből — Irta: Huber Győző A század a fél éjszakát ott töltötte a falu szélén az utszéli árokban. A viz lassan csordogált át a bakkan- csalkon fel a hasukhoz és onnan a szivükbe. Dermedten aludtak egy pár órát. De éjfél tájban megjött végre a riadó, huhogva járt a parancs szájról-szájra: — Felkészülni! Rendekbe, rendekbe... Megkezdő­dik az előnyomulás. Ki kellett lépniök az édes álom karjaiból, hogy bele álljanak a lángoló hajnal vértöl vöröslő köreibe. A pa­rancsuk az volt, hogy óvatosan előre kell menni a vo­nalig a falu irányába és besűríteni. Neki indultak te­hát a dombnak, amely hiperbolikus félivével olyan volt, mint a golgota. A dombon túl völgy van, a völgyben a Strypa é3 a Strypa keleti partján az ellenség. Ez a hajnal a Strypa fölött nem olyan hajnal, mint más, kísérteties és ködös. Az eső ritkázva szitál és lcét- ségbeejtően kopog a sapkaellenzőkön. Beleütődik az emberek kemény és sötét fejébe, kiveri az álmot a sze­meikből és megrenditöen tisztává teszi a tekintetet. Kászonyi mérgesen terülgette az arcát. — Micsoda vacak és gyötrelme* idő. Ez a sár és ez az eső, mintha már az élet kezdete óta kisérnének. Valamivel a domb gerince alatt megállották, lázas suttogás keletkezett, a kompakt század széthullott... Rajvonal! János, kinek szikár alakja úgy sauft be előttük a homályba, mint egy magányos oszlop, arccal az ellen­ség felé gépiesen kivágta a karját: — Előnyomulás az egész századdal, Irány... Urlow! A parancs járt öblösen, majd halkan végig a soro kon, mint egy halálos ítélet s az árnyak vészjósló zör­géssel újra megindultak. De micsoda furcsa árnyak, csüggedten lelóg a köpenyszárnyuk és meggörbülve alig hogy mennek. Istvánka a bal3zárny előtt loholt és né- ,ha visszanézett. — íme, igy néznek ki a katonák, a vidám, a mar­cona, a nagyhangú katonák. Végre felértek a gerincre és homályosan feltárult előttük a völgy, amely tele volt csattogó csillagokkal és hörgéssel. Fölötte nagy pára felhők inogva vándo­roltak, fantasztikus felhők, óriások, kékes fehérek, kö- ízel a földhöz rohantak, mint százezer lovas. Reszketnek 'a fehér csótárok, hullámzanak a fehér medvebőr süve- ígek és pengenek a kardok, pengenek. ! Alattuk feküdt a folyó és ott vergődtek a huszon­egyesek, a huszonkettősök, a huszonhármasok elta- jposva, drótakadályokban fennakadva, vérben és sárban jsok, sok golyótól átlyukasztott istentelen földteknök- jben. I Most megállóit János s a pillanatra felvillanó fény- jben látható lett szomorú szeme, ahogy elmerült a fel­táruló mező végtelen végességében. Észrevett valamit iés vad hangon felkiáltott: — Óvatosság, óvatosság! Héj, futólépést, äz Istenit! A szél süvöltve belekapott a sorba, amely egy­szerre megelevenedett és rohant guggolva, majd fel- ' egyenesedve, mint egy eleven sövény. Aztán megzen- dült a mező, kigyultak a folyó felett járó felhők és sl- koltva, vékony visítással kopogni kezdtek az orosz gép­fegyverek. Meglátták őket, az ellenség fél. Eber, ezer szeme van. Ez a hajnal a Strypa fölött nem olyan hajnal, mint más. óriás nedves szárnyát már beléjük vájta és meg­töltötte a tüdejüket rothadt lehelletével. A sortüzek szabályosan robbantak. Rupp... nipp... itt is, ott is fel­bukkantak, itt is, ott is káromkodtak és jajveszékeltek. János elnézte a tisztiszolgája ferdére torzult szá­ját, ahogy sötét pusmogással lehelte feléje: — Főhadnagy ur, ma itt hagyjuk a fogunkat. Pedig a homály elég sürü volt a az ellenség csak a gerincen feltűnő sorokat láthatta. Azóta beolvadtak a vizes semmibe, ami föld. Mégis ott túl csak annál két­ségbeesettebben lövöldöztek s már tüzeltek az ütegek is. Kemény és rövid villanások cikáztak a katonák be­láthatatlan soraiba. Hirtelen megtorpant a század, rö­vid hullámzás keletkezett, ordító altisztek árnyai fut­kostak szuronyszegezve, vagy magasra emelt lapátok­kal. A sötétben minden bokor élt és minden bucka előre igyekezett. Ezt érezték talán az oroszok. János egy futamodással szerette volna elérni a tűz­vonalát, de a vas zápor már olyan sürü volt, hogy fe­dezniük kellett magukat előre. Befeküdtek a sárba. Egy fényszóró is munkálkodni kezdett, hol elaludt, hol kigyul&dt, a felijedt oroszok nem tudták talán be­gyújtani, mig végre mégis elnyujtoztattn sugárkévéjét a mezőn, de más irányba. János megkönnyebbülve só­hajtott. A fényszóró lassan seperte végig a tőlük jobb­ra eső területeket, félni kellett, hogy nemsokára reá­juk talál. A tisztiszolga borzongva húzta elő a rumos kula­csot, nagyot húzott. — Micsoda bolond világ, — mondotta rekedten, — ha meggondolom, hogy otthon is lehetnénk. János elfintorította az arcát és most úgy nézett ki, mint akinek látomása van. — Az az, bolond világ. Tulajdonképpen most kel­lene az ágyban ébredeznünk, négy óra már, otthon süt a nap. Menni kéne a földek felé. De az asszony meg­fogná a kezem és azt sóhajtaná: nem, még nem. A tisztiszolga busán vicogott. — Ha volna felesége. — Közben a János fiam is felébredne és azt sut­togná, hogy apuka. — De nincs fia. — Nincs, nincs, sem feleségem, sem fiam és milyen jó, hogy nincs. Látod, mégis van valami, aminek örül­hetek. Most azonban nézzünk azután, amiből élünk — és ismét gyötrődve nevetett. A tisztiszolga nem tudta eltalálni, hogy jókedve van-e a főhadnagynak, vagy sírni szeretne. János azonban ekkorra már egészen messze volt a látomástól, ismét katona lett, éber és óvatos. Lassan felemelkedett a sárból, hogy kikémlelje a legközelebbi nyugvó pontot. Nem messze egy kis föld­dudor látszott, — Látod azt? — szólott oda a legényének, — most odafutunk. Jobbra cs balra ezalatt a pocsolyákban egyre csúsz­tak előre a katonák. Megállás nélkül csúsztak, miként a gyíkok. A nehéz liátiböröndök lenyomták őket, zö­rögtek a csajkák, a térdölc kisebesedett. Mi az. teta­nusz? János és a tisztiszolgája hirtelen felugrottak, tele- szivták a tüdejüket friss levegővel, azután start. Teljes gőzzel neki iramodtak. Futás közben lihegve körülnéz­tek, balra elő! valami sötét folt volt, csipkés szélű ár­nyékok. házak körvonalai. Urlow volt ott. ez a vonalba eső kicsi falu és ott feküdtek a huszonkettősök. Tőlük jobbrajfegészen lenn. pillanatokra felvillanó sziklasorok A lőréiéit. Az ott az orosz védöállás. —f Estére élve, vagy halva ott leszünk. Egyszerre látszólag minden ok nélkül és egészen váratlanul robbanások vették őket körös-körül, felszö­kött a föld és forrón reájuk hullott. Majd hirtelen úgy érezték, hogy megvakulnak, mert izzó vörös fény tű­zött a szemükbe. Fuldokolva dobták magukat ismét a földre. A főhadnagy még látta a legénye elmerevült, fájdalmas arcát, belefurta magát a lyukakba. Fölötte kurrogott a levegő, majd pokoli jajveszékelés kelet­kezett. Már derengett, amikor egy kissé elcsittult a mező, hideg fény ömlött végig a füveken és az embereken. A főhadnagy nyugtalankodott. a- Menni kellene tovább. A homály leple alatt még el kell jutnunk feltétlenül az e!sö vonalig, különben itt rekedünk. A tisztiszolga elnyúlva feküdt, odacsuszott hozzá és megtapogatta. — Megsebesültél? — A tisztiszolga nern válaszolt és csupa vér volt. János kétségbeesett. — Prokai — kiáltotta — Prokai! Mi van veled? Meghalt — gondolta, — egy fél órával ezelőtt még ben­ne volt a pórusaimban, együtt dobogott a szivünk, együtt gondolkoztunk és most csak úgy kiszakadt be­lőlem. Hát akkor — mondotta hangosan és végtelen fájdalomban, — Isten veled. Isten veled! — Lehúzta és nehézkesen magára csatolta a legény hátizsákját és még egyszer ránézett. — A teste még meleg, de nem­sokára ki fog hülni a reászitáió esőben. Egyedül va­gyok — gondolta. — Körülöttem ugyan jobbra-balrft suhan és mászik előre a századom, de egyenként és osz- szesen bele vagyunk börtönözve a csatatér kábító lár­májába. Mindenikünk egyedül van. Támolyogva elindult. — Menni kell, Végre is én vagyok a vezető. Haha­ha. — Nyíltan, brutálisan nevetett, az ember csupán ft sötétben és önmagában zárva lehet ennyire Őszinte, — Vezető? Hahaha. Hát lehet? — Sebesen menni kezdett, most nem törődött semmivel, az élettel vagy a halállal, csak menni és ha akármi történik, menni az első vona­lig. Végre Szinte rájuk esett, hosszú árokban gubbasz­tottak némán, mikén! a betegek. Hidegen megállóit fe­lettük szzal a kemény energiával, ami a tehetetlenség; után rendesen következik, — Hányasok? — 21, 22, 24. — Hallatszott összevisszaságban. Héj, ez a főhadnagy ur! Ide tessék. Besűrítettünk, — kiál­tott a fűiébe valaki, az egyik tizedese volt. — Együtt az egész század? — Csak két szakasz van itt, a többi hátul jön va­lahol a zászlós úrral, A modern hadsereg támadása olyan, mint a hábor­gó óceán megmozdulása. Először csak apró hullámok fodrozódnak, összeadódnak, megsokszorozódnak, majd örvénylő zajgás keletkezik, ördögi zűrzavar, iszonyú hullámgerincek egymás után és keresztbe kasul, neki- zudulnak a sziklás partnak, a védő faiaknak, törik szaggatják és véres tajtékban visszahullanak, ahonnan kiindultak. A barna partok ellenállának, a vak remény­ség és az életösztön őrületével, a lehetetlenség fájó kín­jaival ellenállának. Mindig ugyanaz. Mig végre egyszer megszakad a part vagy elcsittu! 3 kavargó óceán és van már győztes és van már legyőzött. János valahogy összeszedte és elrendezte a két sza­kaszt. nemsokára beérkezett az ardonánca is és é ízé- zadtelefonista. A Kezéből egyre gombolyította 3 vezeté­ket. — Nem telik beie agy negyedóra főhadnagy ur — mondotta a telefonista — és mag esz az összeköttetés hátrafelé — Halló, János — Kiáltotta mos! egy ismerős hang. Istvánka volt. János örömében összecsapta i kezét. — Itt vagy? No gyere oe elég nagy ez a gödör, De hamar, ne mutass sokáig egész alakot. Ml van a sza­kaszoddal? /

Next

/
Oldalképek
Tartalom