Keleti Ujság, 1930. október (13. évfolyam, 216-242. szám)
1930-10-02 / 217. szám
XIII. ÉVF. 217. SZÁM. Anghelesctt első generációja Találkozás öt keserves esztendő után — Hova sodorta öt esztendő árja a bakkalameáiusi vizsga martirjaii? (Kolozsvár, szeptember 30.) Ősszel mikor a tanulmányaikat még be nem fejezett ifjak uj gond felé fordulnak, eljönnek Kolozsvárra, olyan fiatal emberek is, akiket rég nem látott az ember. Az őszi uccán találkoztam B. Ferkóval is. aki lehajtott fejjel igyekezett az árnyékos ereszek alatt, kopott ruháján stoppolás nyomai. — Szervusz. — Te vagy az? Mereven néztünk egymás szemébe és öt esztendős változásokat próbáltunk felkutatni. Erős és okos fiú volt. Inkább a könyvek érdekelték, mint a játszótér. Fegyelmezett jogi koponya, társaságban ötletes és szellemes. Mindnyájan szerettük s nehányan érdekes és szép jövőt jósoltunk neki. A»pját, anyját korán veszítette el. egy bátyjánál szokott vakációzni, valahol a bihari havasok alatt. — Mi vagy? — kérdeztem. Mivel foglalkozol? Az égre nézett és mosolygós lett az arca. Nehezen induló szavakkal fogott hozzá a beszédhez. — Az első bakkalaureatus eredményét együtt olvastuk el. Haza indultunk és nehéz álmokat szőttünk arról, hogy nincs az a teher, amit 19 évvel el nem lehet viselni. Hazamentem a falumba, a községházán írnoknak álltam be. Közben egye tcmről álmodoztam. Könyveket szereztem be és garasokkal néztem farkasszemet. És a farkasok kai. Nálunk olyan kemény a tél, hogy a farkasok a faluig járnak. Este ha holdvilág volt, az én lámpavilágos ablakomból is láttam belőlük, amint a felső határon kóvályognak. Unalmamban tollat fogtam. Éhes voltam és fáztam, igy történt, hogy az ordasok éneke beleforrott a sorsomba. Ezt az egész életet egy farkas központjába helyeztem. Hosszú mese lett belőle. Egy ismerősömnek felolvastam. Azt mondta, hogy az írásom meglepően értékes cs hogy a jövőm biztosítva van. És összespórolt pénzemmel Pest felé vettem az utamat. Persze, hiába kerestem a kiadót. Egy kétségbe esett pillanat és jött a Margithid... Egy rendőr érintett vállon. Jó ember volt. Nem vitt a kapitányságra. A fiát említette cs elérzékenyedett... Beszélt, beszélt, hogy megmaradni, élni mégis csak érdemes. „Mindent próbált már? — kérdezte". — „Mindent“ — mondtam. Fináncnak is ajánlkozott? Nem az nem jutott még eszembe, — feleltem. Elvitt a Fiumei-utra és egy idősebb fi- nancismerősével nehány szót váltott. Felvettek. Zöld ruhát kaptam és elvégeztem a tanfolyamot. Aztán egy vidéki városba kerültem. Ott egy társaságban egy szomorú és félszeg emberrel kerültem össze. A menyasszonyáról beszélt, aki rajong az irodalomért. Jómódú fiú volt. Megmutattam a farkasokról irt mesét, kérte, adjam el... 200 pengőt adott érte. Akkor már megszereztem az érett ségit, két jogi alapvizsgám is volt. Mikor a pénz a markomat nyomta, óriási vágyat éreztem arra. hogy mégegyszer láthassam mindazt, amit itt hagytam. Te vagy az első, akivel találkoztam. Aztán a többiekről beszélt. Az első bakkalaureatus áldozatairól. M. P. fotballista volt, professzionista játékos, közben az egyetemet látogatta. Tavasszal azonban veserugást kapott, azóta éhezik. B. Gy. vándorgrafikus. Kávéházban rajzolja az embereket. Egyszer együtt aludt vele a Városligetben. Hét fiúról tud, akik Magyarországon egyetemet végeznek. Vannak köztük jelesek is, akik az egyetem díszére váltak. Az ittmaradottakról kérdezősködik. Elmondom, hogy vagy öten az egyetemre iratkoztak be, K. L.-ből tanár lett, G. is tanár, most tölti az első esztendőt állás nélkül, L. orvos- tanhallgató, de hosszas megszakítások közt még csak harmadéves. B. és G. szintén orvostanhall gatók, a kolozsvári egyetem legtehetségesebb hallgatói közt emlegetik őket a professzorok. Cs. G. takács lett, Sz. D. lakatos, Sz. J. néhány hóid földéhez visszavetkezett szántóvetőnek, M. B. gyümölcskereskedő. B. A. egy videi szatócs lányát vette feleségül és az üzletet vezeti, F. L. Írnok a törvényszéken, K. J. katonának ment. meghalt. Ferkó megremeg. — Talán ő a legboldogabb. — Nem, — felelem, — G., mikor az apja öngyilkos lett s a házukat elárverezték, mindenkit A leggazdaságosabb és legmegbízhatóbb zörejmentes vételt csak a VAttTA <c FÜTÖ ÉS A NŐD ÖKKUHULÁT@ROK?*jí!tQS8tj*k megfogott az uccán és kérte, boruljon le előtte, mert ö az Úristen. Most az elmeklinikán van... Ó a legboldogabb. Ludbőrözik a hátunk. A boldogokról sajnds keveset tudunk s a sok erdélyi magyar fiú tragédiái úgy tűnnek fel előttünk, mint valami rettenetes mesék. Pedig igaz valamennyi. Aztán szóba ejtjük a jövedelmeket. Ötvenen jártunk egy osztályba. Az ötven közül talán egy sincs, akinek akkora jövedelme lenne, hogy a meglevő reménységek mellett 40 éves koráig megházasodhatna. Megyünk tovább. Vasárnap van. Fáradtan ünnepiünk s egy muzsikás helyen leülünk és megbeszéljük, hogy közülünk Istennek hála egy sem züllött még el. szóba ejtjük T. és M. kollégánkat. akik parkettáncosok Bukarestben, de pénzt gyűjtenek. M. megspórolt penzébp1 taníttatja az öccsét és a húgát. Szegény fiuk. Akaraterős, munkáraszoritott tenyevü volt valamennyi. Anghclescu ötlete őket sújtotta először, akik a román nyelvet még csak a kisgyermek dadogásával törték. S most szerteszét hányódnak, anélkül hogy sejtenék: mi lesz velük. Te. — mondja Ferkó. — garasosan és ve rejtékezve kellene élni. házat venni s a ház köré földet szerezni, kenyeret és jövőt biztosítani nekik... Egészséges, városnemlátta, erőskaru pa- rasztleányt venni feleségül... Csend lesz. A nyári kertben csak a cimbalmos penget egy halhatatlan magyar melódiát. Barátom felvillanó mosollyal az arcán fordul felém: — Azért bírom még az iramot. Bírjuk! K. fl REÍ1D ÉS CSERD ORSZflSflBflR Iria; SULYOK ISTVÁN te vájni ismerősünk mosolyogva hallgatta áldozásunkat, mellyel többen távoli rendetlen országokból összesereglett idegenek __ a svájci rendről egymással versenyezve áradoztunk. Az idegenek _ mondotta egyre mosolyogva _ csak a kész rendet látják s azért irigyelnek bennünket annyira. A pontosságot, a tisztaságot, a megbízható közszolgálatot s azt a kényelmet, mely, mindezekből következik. Arra azonban senki sem gondol, hogy mindez mennyibe kerül nekünk, svájciaknak. Most nem a költségekre gondolok, amivel ez a mi rendünk jár, hanem arra a fegyelemre és ünmérséklcsre, amit a rendnek ez az egész rendszere elsősorban tőlünk, svájciaktól megkövetel. És elmondotta a következő történetet: A helvét köztársaságnak egy, szorgalmas polgára, mint annyi más honfitársa, egész életét külföldön töltötte el kemény pénzcsináló munkában. Működésének területéül Spanyolországot választolla, hol mint szállodás meggazdagodott. Egész életében mélységesen lenézte a spanyol állapotokat: az intézményes rendetlenséget és pontatlanságot. Nem kellett tehát csodálkozni azon, hogy élete alkonyán arra az elhatározásra jutott: hátralevő napjait otthon, a rendnek és fegyelemnek honában tölti el, mellyel sok bosszúsága közben uj hazájának polgárai előtt annyiszor példálózgatott. így is történt. Derék svájeink pénzzé tette minden vagyonát és hazaköltözködött, öröme azonban nem sokáig tartott. Léptcn-nyomon beleütközött a tilalomfába, melyek között a svájci polgár élete csendesen folydogál. Egyszerre rájött arra, hogy Svájcban a figyelmeztető táblákat, a falragaszok utasításait, a hatósági közegek figyelmeztetéseit, szóval a nyilvános rend egész apparátusát, halálosan komolyan kell venni mindenkinek, nemcsak, mindig az ismeretlen és jelennemlevő másiknak, mint a boldog rendetlen országokban. Hogy ez alól nincs kivétel, sem a barátság, sem a pénz, sem a tekintély jogán. Ezt pedig kezdte igen kényelmetlennek lalálni, olyanformának, mint a szűk cipőt. Nem telt belé egy félév s a mi svájci honfitársunk újra költözködött. Vissza Spanyolországba s azzal búcsúzott tőlünk: aki nem élt Spanyolországban, ahol mindenkinek, akinek kis esze van, minden szabad, nem is tudja, hogy mi az élet és mi a szabadság... A történet mindenképpen tanulságos. Mindenekelőtt meglehetősen megvilágítja a rend rendszerének titkát. Az Alpokat és a tavakat a természettől kapták a svájciak, mindaz azonban, ami ezeket a természeti szépségeket a bolyongó idegen számára hozzáférhetővé és nagyobb erőfeszítések nélkül is élvezhetővé teszi, az keserves, fáradhatatlan munkájának és nem lankadó önmegtartóztatásuknak gyümölcs . Nemcsak a pénz, amelyből a hatalmas szállodák, a nagyszerű villanyvonatok, a nyaktörő drótkötélpályák és fogaskereküek megszületnek. Hanem a svájci életnek az az egész lecsiszolt menete, mely az életet az idegen számára ebben az országban éppen olyan zökkenő és akadály nélkülivé teszi, mint az autózást a portalan, tükörsima svájci utakon. Azonban másra is megtanít ez a történet. Arra, hogy az igazi, az életbe átvitt demokrácia igen feszes és merev viselet. Áldozatot követel minden pillanatban mindenkitől. Áldozatot, ami annál kényelmetlenebb, mert pillanatokként fosztja meg az embert apró kényelmektől. S nem csodálatos, hogy ezt éppen azokban az országokban gyakorolják a legkevésbé, ahol a legtöbb szó esik a demokráciáról? Mert mit ér a polgárnak az, ha két-három évenként egyszer __ mondjuk _ teljésen egyenlőtlen, titkosan, községenként és arányosan szavazhat, ha a képviselő, akit megválasztott éjjel a vonaton Három ülésen elnyúlva zavartalanul alszik, míg ő, a polgár egyetlen, de megfizetett jegyével esetleg a folyosón tölti az éjszakát? S ha ezt a kis kényelmet esetleg meg is bocsátja azoknak, kik ime éjjelt nappalt nem kiméivé fáradoznak sorsának jobbulásán, mi ez mindahhoz az előnyhöz képest, amit ezekben a hangos demokráciákban a legkisebb rang, befolyás és hatalom boldog és kíméletlen birtokosainak az élet minden ágában, minden pillanatában jelent ? Aki csak néhány hetet élt Svájcban a szállodák elzárt és elkényeztetett világán kívül kinn a szabad polgárok között, csakhamar reájön, hogy a szabad Svájc tulajdonképen zsarnokság. A rend és a1 csend, meg a munka zsarnoki uralmának kis birodalma. Ez a tiránnus pedig az egyetlen, mely aztán igazán nem ismer különbséget, mely előtt mindenki egyenlő s nincsenek még kegyelmek sem. A rend és csend uralma teljes ebben a kis országban . Amilyen szívesen látják hosszabb tartózkodásra is az idegeneket _például a politikai menekülteket is __ éppen olyan hamar és habozás nélkül kiteszik a szűrét, ha a legkisebbet is vét a előírások eiten. Más példa. Baselban történt, hogy egy motor- Im-ikiisía elütött egy idősebb asszonyt. Az természetes, hogy pillanatok alatt akadt a járó-kelő közönség köréből szakszerű segítség s az első segély már megvolt , sokkal a mentők megérkezése előtt. De nem megható példája a rend szellemének, hogy
