Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)

1930-06-18 / 135. szám

i

win. in. sw. nur. *

György József a mezőgazdasági kamarák csődjéről mondott beszédet a kamarában

A magyar gazdát kirekesztik a kamarákból — A megyei kamarák feleslegesek, csak a tartományinak volna létjogosultsága

(Bukarest, június 16.) A kamara hétfői ülésén napirend előtt Dán Zaharias többségi képviselő szóvá tette azt az affért, amely Jorga és Tzingara Somurcas egyetemi könyvtárigazgató között támadt személyi inzultusok miatt és amelynek következtében Jorga lemondott az egyetemi rektori állásról.

Costachescu közoktatásügyi miniszter kijelenti,

hogy

Jorga lemondását nem fogadja el,

az ügyet piedig személyesen fogja megvizsgálni.

Fischer József képviselő parlamenti inioiativából törvényjavaslatot terjeszt be, amelyben! annak a kimondását kéri, hogy a törvényszéki bírók helyben is

Napirenden a mezőgazdasági kamarák átszervezéséről szóló törvény szerepel, amelyhez az első felszólaló György József dr. A magyarpárti képviselő egy órás beszédével nagy hatást váltott ki a parlamentben a kormánypárti oldalon is.

— Ha, mint magyar gazda nézném a tervezetet, — mondotta — úgy röviden végezhetnék vele. őszintén meg kell mondanom, hogy

ránk nézve a legjobb volna, ha nem lenne semmiféle mezőgazdasági kamara, mert a mi gazdaközönségiink «untnak csak terheit viseli, eőnyeiből pedig mondhatni semmit sem kap. Ez volt a tapasztalatunk a múltban és a tervezet alapján nem várhatunk többet a jövőben sem, ellenkezőleg azt hiszem, hogy a helyzet rosszabbodni fog. A tervezet ugyanis olyan választási helyzetet teremt, hogy annak alapján a három tiszta magyar vármegye kivételével egy magyar gazda sem fog tagként a kamarába bejutni

és hogy a három tiszta magyar vármegyében is mi lesz a választás eredménye, elképzelhető, ha a marosvásárhelyi és brassói kereskedelmi1 és iparkamarák megalakulása körül történtekre gondolunk, ügy hiszem, hogy ez általános gazdasági szempontból is káros, mert a magyarság mezőgazdasága annyira előrehaladott,

hogy annak mellőzését egyetemes gazdasági érdekből is veszteségnek tartom.

Csak a minisztérium közegei a kamarák

— De, ha nem mint magyar gazda, tisztán csak,

Orkán a tengeren

Regény

Irlil i KERTÉSZ JÓZSEF (33)

■— Halt! — kiáltott az öreg Giacomin, a csónak- parancsnok, elébük állva. — Vissza! Nincs értelme. A csónak nem birja ezt a vihart. '

Az emberek megrökönyödve álltak meg. Tanácskérő tekintetekkel nézegették egymást. A boldog, életet jelentő lárma elszakadt, mint az istráng a kátyúba jutott szekérről, csak a szél sikongatott és az élettelen harang kalimpált. Az öreg Giacomin ott állt előttük, széttárt, tiltakozó karokkal, szomorú, becsületesen igazmondó szemekkel s a hangja benne kavargótt a megrémült szivekben:

— A csónak nem birja ezt a vihart.

A férfiak megértették, hisz tudták ők már előbb is, maguktól is, de kellett, de kellett nyújtani az életet, toldani a reményt. Csöndesek voltak, elitéltek, apró, nyomorait, tehetetlen emberek ismét. Kezeik, melyek bizakodva ragadták meg az előbb a súlyos csónak peremét, most csüggedten lógtak le. De az asszonyi szív nem tudja megérteni a lehetetlent. A kétségbeesett asszony képes csónak nélkül belerohanni a hullámokba, mert ott a fia, vagy a kedvese küzködik, képes berohanni a roskadozó, égő házba, képes csupasz öklével, gyenge vállával nekiltámadni sziklafalaknak, nem gondol vele, hogy összetöri magát, nem arra, hogy reá- roskad az égő ház, hogy ©nyeli a lebirhatatlan tenger. Az akarat, a semmivel nem számoló, minden akadályon keresztül törő rettenetes energia, mely még az élettel sem törődik, az asszonyokon kérésziül öröklődik át egyik embernétegből a másikba s a férfi józansága, mértékletessége, belátása, Ítélőképessége szcliditi azzá az anyjától öröklött féktelen, veszedelmes akaratot, mellyel úrrá tudott válni a mindenségen, élők és élettelenek felett.

— Félre az útból, félre az útból! Meg akarod ölni a férjemet? — sikoltozta Bustard apó sovány, kicsi, fekete asszonya. Olyan volt, mint egy vergődő, megázott madár. Vékony kezeivel megfogta az öreg halász gallérját, kétségbeesetten ráncigálta és belekiáltozott az arcába,

előléptethetek legyenek. A törvényjavaslatnak különösen erdélyi szempontból van nagy jelentősége.

Lázár Ilié többségi képviselő tiltakozik az ellen, hogy az erdőigazgatóság székhelyét Máramarosszigetről Kolozsvárra helyezzék át. Máramarossziget környéke tiszta erdőség, a lakosság hetven százaléka erdőtóter- meléssel foglalkozik és ott az erdő!£azgatóságnak hatalmas palotája vani.

Mihalache földművelésügyi miniszter válaszolt. Kijelenti, hogy az áthelyezést az erdészeti szervezeti törvény teszi szükségessé. Lázár Ilié a válasszal nincs megelégedve és interpellációt jelent be.

mint gazda akarok észrevételeket tenni, a tervezetet úgy sem fogadhatom el. Talán egy évvel ezelőtt a kamarai tagoktól véleményeket kértek a törvény kívánatos módosítását illetőleg. Ém akkor eleget tettem ennek a felhívásnak s azt mondottam, — amit most is fön- tartok —

nem szabad, hogy a mezőgazdasági kamarák

csupán a központi hatalom végrehajtó szervei legyenek.

Az ilyen kamara nem nézi a gazdaság érdekeit, vágyait és kívánságait, ezért nem tudja megszerezni a gazdaközönség bizalmát és igy nem is érheti el az eredményeket. A mezőgazdasági kamara legyen) a gazdák független önálló osztályérdek képviselete, amely párhuzamosan dolgozzon együtt a földművelésügyi minisztériummal. Véleményemet arra a régi tapasztalatra alapítom, amely szerint a túlságos állami beavatkozás, a gazdasági élet bármely ágába, elsorvasztja az egyéni kezdeményezést, a gazdák hozzászoknak ahhoz, hogy mindent az államtól várjanak és azt hiszik, hogy egyénileg nem lehet semmit sem csinálni. Véleményem szerint az állam feladata a mezőgazdasággal szemben kétféle: először gondoskodnia kell a gazdák nevelésiéről, mezőgazdasági műveltség terjesztéséről, másodszor azoknak a nagy feladatoknak a megvalósításáról, amelyek az egyéni kezdeményezés erejét meghaladják. A mai helyzetben

távoli jövőre szóló, fényűző gazdasági beruházásokat nem tartok időszerűnek.

— Láttuk, hogy a kamarák a múltban; politikai har— Eressz, eressz! Mi megyünk, ha ti nem mentek, Mi asszonyok — kiabálta egy másik asszony.

— Giacomin apó! Könyörülj rajtunk! Nem hagyhatjuk segítség nélkül. Megver az Isten — rimánkodott egy fiatal, szép barna asszony, kinek férje kint volt a Delfinen.

— Giacomin apó! Giacomin apó! Mindig szerettél

engem, kérve-kérlek indulj, menjetek... Mentsétek meg! Hozzátok haza... rimánkodott Mária, átölelve az öreg halász fejét mind a két kezével, lehúzta magához s úgy égette bele a könyörgő szavakat az arcába.

Az öreg halász lassan, de határozott mozdulattal eltolta magától a nyakába esipeszkedő leányt. Mélyet, nehezet ^hajtott, mint aki valami akaratán kivüil álló dologba kényszeredik. — Megpróbáljuk — szólt a lány felé, — de nem te érted, Mária, hanem azokért... — és oldalt intett a fejével, ahol zokogó asszonyok és gyermekek állottak egy csoportba.

— Gyerünk! — mondta az öreg a körülötte álló férfiaknak, akik a mentőcsónak legénységét alkották. A nyolc ember szótlanul biccentett a fejével. A tömeg torkán ismét kitört az ordítozó, sikongó heje-huja. A nyolc elitéit hallgatag ember minden elszállt életkedve beléje ömlött azokba, akik a parton maradtak. Ők ordítoztak: — éljen, éljen... megmentjük őket... tengerész nem hagyja cserben a társát... gyerünk!... gyerünk!... ki a tengerrel... ki a tengerrel... — Ők voltak a hang, az erő, a bátorság, az önfeláldozás, a felebarátjáért küzdő férfi s vad heje-hujázó ordítással verték bele a maguk biztonságos biztonságát abba a nyolc csendes emberbe akiknek ki kellett menni helyettük a tengerre. Olyanok voltak, mint a háborút éltető otthonülő polgárok, akik tomboló harci lelkesedéssel kísérik ki a frontra induló katonákat, hogy azok meghaljanak ő értük. Megragadták ismét a szekeret és rohantak vele le a hegyen, kurjongatva, ordítozva. A nehéz szekér nagyokat zökkenve, dübörögve vitte hátán a fehér csónakot a tenger felé.

— Előre! — adta ki a parancsot Ciacomin apó. A

nyolc kemény, szótalan ember nvkifeszitette az evezőket a vianok s a csónak nekilódult. A szél, a hullámok elébük rohantak és beleorditötták az arcaikba:' — vissza, vissza! — A parton maradottak ujjongó, bizakodó ordításai: — előre, előre! — utolérte őket és hajtotta a kikötő csendesebb ki * Milliósain tóttá

cok játékterévé váltak. Ifivel aa trköleeök moot la

ugyanazok és nem igen van remény azok megváltozására, a jelenlegi tervezet eredménye sem lesz az — aminek lennie kellene, hogy tudniillik a politikát eliminai ja a kamarák életéből.

— Wilier józsef: A jövőben is politikai klubok lesznek.

György József: A tervezetet nem helyeslem azért

sem, mert aminak alapján a kamarák hivataloknál alig lesznek egyebek. Hiába hangoztatja a törvény, hogy a kamarák autonóm intézmények a mezőgazdasági érdekek képviseletében és a miniszter csak a kamarák utján intézkedik,

a jó magyar közmondás: „nem jó nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni“

alapján mondom, hogy a miniszternek mindig meg les* az eszköze és ereje arra, hogy a maga akaratát a kamarákra reá kényszerítse.

Csak tartományi kamaráknak van érteim* A magyar képviselő ezután sorra vette a törvény intézkedéseit és azokat nagy hozzáértéssel boncolgatta. Majd a beszédet igy fejezte be:

— A kamaráknak nagy feladatokat kell megvalósít taniok. Ezen feladatok megoldására azonban, olyan intézményekre volna szükség, amelyek működési körei nagyobb területre terjed. Ilyenek lennének

az ügynevezett tartományi kamarák, ,amelyek nagyobb területen működnének.

■— Ilyenek létesítését a tervezet is előírja, de rábízza a megyei kamarák tetszésére. Véleményem szerint éppen csak ilyenekre volna szükség, mivel

a megyei kamarák feleslegesek és csak arra jók, hogy súlyos terheket rójjanak a gazdákra. Összegezve: mintán a tervezet nem valósítja meg a gazdaosztály érdekeinek védelmét, az általa létesített szervek pedig jónészben feleslegesek, működésük nagyon szövevényes és drága, a javaslatot nem fogadhatom eL A liberális szenátor Magyarország ellen beszélt

A szenátus üléséni Gredisteanu, a liberális érzelmeiről közismert jogszerinti szenátor intézett kérdést a kormányhoz aziránt, nem tartaná-e helyesnek, hogy a kis- antant államok együttesen beszéljék meg .közelebbről a Magyarországgal szembeni politikát, különös tekintettel azokra az eseményekre, amelyek legutóbb Magyar- országon a trianoni békeszerződés tízéves emlékünnepélyén történtek.

Gyárfás Elemér dr. ezt mondotta feléje: Én nem tudom, hogy az emlékünnepély alkalmával milyen beszédek hangzottak el, de

azt tudom, hogy Magyarországon Károly király trónralépését nagy szimpátiával fogadták.

— Azt hiszi a szenátor nr, hogy az ily« felszólalással szolgálatot tesz az országnak?

Gredisteanu felszólalását a többség túlnyomó rész* is elítélte.

.dkfa'fci^liiinafoSBwwti'Tniiwii«ian

tengerre. A kemény öklök görcsösen szorultak reá az evezőkre s a csónak nagy, lüktető mozdulatokkal csúszott kifelé. Mindjárt a parti harriemél, ahol a mély- vizű hullámok rohanó teste megtorpant alól, az alacsony fenékbe, de a nekilódult ezertonnák tovább rohantak, keresztülbuktak önmagukon, széjjelrobbantak, millió fehér tajtékra szakadtak s elzuhanva, elterülve, rettenetes zúgással, sistergéssel, pezsgéssel sodródtak tovább a part felé, hogy ott a parti sziklákon rnégegy- Ezer mennydörögve csapjanak a magasba, utolsó fel- lobbanásaképpen a rettenetes energiának, melyet a milliárd mozgótonnák adtak nekik utravalóul.

A hullámtörés vonalán, mint feílmeredező, elevens falakká tornyosul a tenger, a csónak elé, mintha önmagából épített gátat akart volna állítani a part és a vizek birodalma közé. Ha az egyik hullámfal mennydörögve összeomlott, e elterülve sistergett a part felé, nyomában újra dagadt a viz, nőtt a kék, hatalmas vízfal, mintha egy gyorsított film mutatná a hegyek születését. Pillanatok alatt felmeredt a magasba, eltakarta a mögötte zugó tengert, aztán előrebukott, millió fehér habbá robbant szét, lezuhogott s sziszegve, e Hapul va rohant tovább, de a nyomában, nőtt már a másik.

A csónok ott bukdácsolt már a hullámtörés vonala előtt. A szétömlő hullámhegyekről lerohanó vizzuhata- gok néha elkapták, mint megdagadt hegyi patak sodra a bclehullott gyenge bogárkát s irtózatos gyorsasággal dobták vissza a part felé. A nyolc evező tehetetlenül, mint elernyedt, hasznavehetetlen lábai e vergődő bogárnak, kalimpáltak a vízben.

— Megpróbáljuk! -— csikorogta Giacomin apó, makacson, dacos elhatározással s újra beloállitotta a csónak orrát a mozgó hegyeknek. — Keresztültörünk: rajtuk! Húzd rá! — ordította az emberek felé. A nyolc evező görbére hajlott s a csónak nekirohant a víznek. Elérték a hullámtörásek vonalát. Öli, csak egy pillanatra legyen béke, oh, csak egy pillanatig ne vegye ászra őket a tenger! A nekilendült csónak átszaladt a kritikus helyen. Aztán már az övék a viz, a barrier a hátuk- mögott marad. De előttük hirtelen zöldredagadt a viz, felmeredt a rohanó fal, ordítva tört feléjük a felszakadj tajték s a következő pillanatban reájuk zuhant és sodorta őket víssza-vissza. A csónok szinültig megtelt. A* emberek egymásra zuhantak. A kezekből kiszakadt evezők velerohantak a lia*ogó fóliásáé

György József a mezőgazdasági kamarákról