Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)
1930-06-09 / 128. szám
XIII. fi VF. 128. SZÁM. íé KÜXXVlUfSrfG A Jolán nénim taktikája Irta: László Marcella. „Fogni kell a legényt a lányos házhoz“ — szokta mondani Jolán néném, ha szó volt róla. „Meg lássátok csak, — ha az én lányaim megnőnek“... fi jelentőségteljes kacsintás fejezte ki a jobb szeme sarkán, hogy mi is lesz akkor... Hitt is Jolán nénéinnek mindenki — különösen mikor látták, hogy a lányai, az Aranka, s a kis Bözsi, még alig cseperedtek, Jolán néném már is tippelni kezdett. Az első reményeit egy negyven év körüli nőtlen jegyzőhöz fűzte, aki Szilágyságból került a faluba. Mindenféle praktikával, asszonyi leleményességgel elérte azt, hogy a faluban Zsemlyés Péternek sehol olyan jól nem esett az ebéd, de különösen a vacsora, mint a papáknál, a Jolán néném kormányzóságában. Ez körülbelül úgy másfél évig tartott. Jolán néném ez idő alatt annyira neki vetette magát a „legényfogásnak“, hogy szinte megfiatalodott. Újra üde és ruganyos lett, mint hajdan. Zsiga bácsi, a Jolán néném férje, rendesen kinn járt a gazdaságban, a mezőkön. Nem nagyon törődött a ház bajaival; de még, ha sejtelme is lett volna néha-napi bizalmasabb beszélgetésekről a vendégszobában, Jolán néném rögtön megmagyarázta volna az esetet. „Tudod fiam — fogni kell a legényt Nehéz ma lányokat férjhez adni.“ A Zsiga bácsi akkor bizonyára a homlokára ütött volna: — Hát persze!... Hogy én erre nem is gondoltam. Hiába az asszonyoknak több eszük van az ilyesmire. Amint, hogy Jolán nénémnek volt is. Bár Zsemlyés Péter másfél évi jó koszt után — ő tudja miért (lehet, hogy nem győzött várni a kislányokra) a tanitóékhoz ment át — s csakhamar elvette Ter- kát, a tanitóné húgát s a Jolán néném részéről jöhető szemrehányás és torzsalkodás elől a szomszéd faluba tette át a székhelyét. Jolán nénémet ez a súlyos átpártolás módfelett bosszantotta ugyan, — de zavarba nem hozta. Nem olyan asszony volt ŐL. Gizit, a fiatal tanitónét okolta mindenért. „Na, várja is, mig én szólók hozzá“ — mondogatta. Hanem, amint meglátta Viktort a tanitóné unokaöcesét, rögtön megtétette az urával a békéltető lépéseket. „Eredj csak át Giziékhez apus — kérdezd meg, nem üzennek valamit Debrecenbe, az öregeknek. Holnap úgyis készülök bemenni,“ Távozáskor még jónak látta odasugni az urának fél- tréfásan: „Nem lehet tudni semmit, fogni kell a legényeket a házhoz.“ Az asszonynak ez az előrelátó gondoskodása végkép lefegyverezte Zsiga bácsit — a felesége küldte, ment. Hogyne ment volna. Bár ez az esete csak addig tartott, mig a vakáció. Viktor ur visszament az egyetemre. Jolán nénémnek egyidőre lecsendesedtek a szenvedélyei, a tanitóékkal is alálanyhult újból a jó viszony. De, amikor egy félévre rá a csinos Osváth Elemér, az uj jegyző megjelent a faluban, Jolán néném ismét elemébe jött. Aranka, a nagyobbik, kislány, már negyedik polgáriig jutott eddigre. Debrecenben tanul a Dócziban. — Debrecenben tanul a Dócziban. „Csodálatos, — jegyezte meg Gizi asszony, a tanító fiatal felesége egy terefere alkalmával a szomszédfalusi tanitónénak, — ez a Jolánka — emlékszel, a legutóbb is, hogy nálunk volt, mind csak arról beszélt: „fogni kell a legényt a lányokhoz“ — és mégis nem a kislányának, hanem magának varratja a selyem ruhákat.“ Az tény, hogy Jolán néném erősen készülődött az uj szezonra... Az őszirózsák kezdtek nyiladozni a Jolán néném kiskertjében, mikor Osváth a faluba érkezése után pár nappal, első vizitre ment a papákhoz. Jolán néném „véletlenül“ egyedül volt. (Ez a „véletlen“ mindig jókor sodródik az eseményekbe). Hogy aztán ennek lehet-e tulajdonítani, már mint a bizalmasabb tét a tét-nek, vagy másnak-e, de Jolán néném vendégszobájában, mégis, mintha megzavarta volna valami Osváthot. Olyan furcsán hatott rá minden! A meggy, birsalma és szeder befőttel a szekrény tetején — a lehúzott rollók. A félhomály mögött, karcsú, kristály vázában pompázó nagy fehér őszirózsák. Egyet szórakozottan az ajkához vitt. Úgy tudta: az őszirózsáknak nincs illatuk s ezekből bóditó nehéz illat áradt az orrába. Jolán néném észrevette a hatást.“ Ugy-e csodálja az én őszirózsáimat, — kedveskedőn, anyáskodva beszélt. Híresek is ezek messze. Illatuk van. Szagolja csak, tudom nem fogja az illatukat elfeledni.“ Osváth Elemér azzal a benyomással távozott az első vizitről, hogy valami hátott rá a Jolán néném vendégszobájában! A félhomály-e? Az ősizrózsák szokatlan illata, vagy a Jolán néném erős asszonyi nézése-e? A gondolatai össze-visszaságában nem tudta megállapítani. Az természetes, hogy Osváth is Jolán nénémhez került kosztra. „Csak azért vettem ide, mert sajnálom szegény fiút“—magyarázta — ha ugv szóba- keriilt. Persze, a titkos gondolat ott volt a sajnálkozása mögött: „fogni kell a legényt. Oda kell édesgetni a házhoz.“ Osváth úgy élt Jolán nénéméknál, a kiskirály sem különbül. Előbb mindig megkérdezték tőle, mit szeret, mit óhajt ebédre? S csak aztán fogtak hozzá az ebédíozéshez. A reggeli mindig egy külön ünnepélyes aktus számba ment. Finom, illatos vaníliás kávé (a Jolán néném specialitása), szépen tálcára készítve, mellette pirított kenyér szeletekre vágva. A világért sem engedte volna másnak bevinni. Ő maga vitte be. — Hogy gondolsz olyat? — mondta az urának — csak nem engedhetem, hogy a cseléd vigye be neki. Még megsértődne, hogy a házunknál annyira sem becsülik, cselédkézre bízzák. — De meg aztán — cirógatta meg a Zsiga bácsi állást — az én korom már elég megállapodott (?) ahhoz, hogy egy kicsit kedvesebb is lehessek ehhez a szegény fiúhoz. Hisz az anyja lehetnék neki. (Na, ami azt illeti, ötéves mamáról még senki sem hallott — ennyi volt ugyanis a differencia Jolán néném és Osváth között.) Osváth harminc volt, Jolán néném meg harmincöt. Jolán néném diplomatikus volt. Ha egy miniszteri székbe ültetik, biztosan kirántja az ország szekerét a kátyúból. Sohasem azt hangsúlyozta ki, ami belőle kikivánkozott: a harmincötéves asszonyt. Az anyáskodó szeretetet, a becézgetést, ezt hangsúlyozta ki magából. De egy-egy lágy odasimogatása, az ujjainak cgy-egy célzat nélküli érintése, hej! sokkal veszedelmesebb volt, holmi szerelmi vallomásnál is! Osváth — hiába próbált, nem tudott tisztába jönni magával. Jolán néném meg csak mosolygott. Egy kis asszonyi megelégedéssel, egy kis asszonyi fölénnyel — hogy milyenek is ezek a férfiak. Ügyes asszony úgy csavarja őket az ujja köré, ahogy akarja. Aranka még haza sem jött a nagy vakációra, Jolán néném már is elrendezte a dolgokat előre. „Apukám, — hízelkedett egy junius végi este, kinn a terfaszon Zsiga bácsinak — Aranka hazajön nemsokára, mit gondolsz, ugye jó lenne egy kicsit, mondjuk úgy egy hétre, kettőre mamáékhoz elvinni Jánkra? Szegény gyermek, mióta vágyik oda. És te is ki vagy fáradva apus, rád is felférne egy kis pihenés. Meg aztán súgta be a Zsiga bácsi fülébe, jó a világnak is egy kicsit bekötni a szemét. Hiszen tudod. Az Aranka, meg az Osváth... nem kell a dolgot erőltetni. Majd megérik az magától is lassan... Zsiga bácsi igazán nem tehetett mást, mint beleegyezett mindenbe és mindent a legjobb renden levőnek talált... Ahogy Jolán néném akarta.... Az Aranka hazaérkezése után, pár napra kigördült az udvarról a kocsi; a jánki útra, benne Zsiga bácsi, a két kislánnyal. Jolán néném utánuk nézett... A legszebb pongyolájában volt. Mosolygott, kicsit önzetlen, kicsit fölényesen. Aztán megfordult. „Na jöjjön Osváth, — mondta kedveskedve a mellette álló férfinek — megmutatom magának az őszirózsáimat.“ De ahogy lehajolt egyhez, valami megszurta a kezét (biztosan „véletlenül“) s fel- szisszent, Osváth odaugrott és megcsókolta hosszasan, forrón a kezét. Az biztos, hogy Jolán néném egy-kettőre férjhez adja az Arankát is meg a Bözsit is — nem marad meg egy sem vén lánynak — sőt, ha még egy tucat lánya lenne, azoknak is fogná már jóelőra *■ „legényeket?“ Hiába... neki ehhez jó metódusa van... Remington Noiseless írógép Zaj nélkül ir Az irodában csendet teremt Kíméli az idegeket Fokozza a munkateljesítményt ÁRAJÁNLATOK A TEMESVÁRI REMINGTON ÍRÓGÉPEK LERAKATÁNAK tisztviselője utján Fehér Lajos Cluj, Strada Surda 36 «bdeti—reg*: wii ia—he: ;iiM i ms
