Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)

1930-06-01 / 121. szám

9

XIII. VVF. m. SZÁM. '•

 temesvári szíguranca addig zaklatta Podlipny festőművészt, amíg öngyilkos lett

Erdély képzőművésze! nemzetiségi különbség nélkül az üldözött

kisebbségi festő mellé álltak

(Temesvár, május 30.) Megrendítő öngyilkosság történt szerdán Temesváron* Podlipny Gyula erdélyi festőművész, a magyar festögeneráció egyik legtehetségesebb tagja, aki nemrégiben Kolozsváron a Barabás Miklós Céh tárlatán kiállított képeivel hatalmas feltűnést keltett, veronál- lal megmérgezte magát.

Podlipny Gyula a hatóságok hozzánemértésé- nek és indokolatlan üldözésének az áldozata. Nem tudni milyen okból, de a temesvári szíguranca évek óta Podlipny Gyula eltávolításán fáradozott. Már a múltban is többizben ki akarta utasítani, de barátai, befolyásos és tekintélyes román ismerősei mindig megakadályozták. Az újabb kiutasitási végzést a napokban kézbesítették neki. Podlipny akkor telefonon hívta fel Temesvárról Stoiconescu, Kolozsváron tartózkodó festőművészt, volt tanítványát, közölte vele, hogy a szíguranca újabb intézkedése folytán el kell hagynia Temesvárt és kérve kérte őt, hogy járjon közbe kolozsvári barátainál és gátolja meg, hogy áttegyék a határon.

Áz elkésesi intervenció

Stoiconescu azonnal akcióba lépett.

Akciójának eredményeként Maniu Adrian, a hires román iró és Simon Haţiegan rendőr- kvesztor táviratot intéztek a temesvári szigurancához és kérték, hogy függesszék fel a kiutasítást.

Ä táviratok azonban nem érkeztek meg idejekorán és Podlipny elkeseredésében még aznap este yeronállal megmérgezte magát.

Orvosi megállapítás szerint Podlipny akkora mennyiségű Veronáit szedett be, amely elég lett volna ahhoz, hogy elpusztítsa. Szerencsére pár perccel a méreg bevétele után jóBarátja, dr. Bürger Ernő betoppant a lakására és amikor rémülten hallotta, hogy Podlipny veronállal megmérgezte magát, azonnal orvost hivatott, aki gyomormosást alkalmazott, úgy, hogy

Podlipny most veszélyen kívül van.

Az öngyilkosság hire egész Temesváron nagy megdöbbenést keltett. Jellemző népszerűségére,

I hogy ami ritka eset, román oldalról is azonnal segítségére siettek.

Román képzőművészek

Fadlípssyérl

Öngyilkosságának hire pár óra alatt elterjedt Kolozsváron is és főleg irói, művészi körökben keltett nagy megdöbbenést. Papp Sándor, a kolozsvári képzőmüvészi akadémia igazgatója könnyezett, mikor az öngyilkosságról értesült és azonnal megirt egy hosszú levelet Podlipnyhez, melyben a művészet magasságairól beszélt, melyhez nem szabad hozzáférkőzni olyszerü kicsinyességeknek, mint amilyenek a temesvári sziguranca brutalitásai. Megírta neki, hogy nagyon szeretné maga mellett látni, mint a kolozsvári képzőművészeti akadémia tanárát, az állampolgársága megszerzése és kinevezése érdekében tőle telhetőleg mindent megtesz s ha ez nem is sikerülne, Temesváron tanári állást feltétlenül biztosit neki.

iCostin Stoiconescu az öngyilkosság hírére mint az akadémia diákszövetségének elnöke, azonnal diákgyülést hivott össze és a kolozsvári román főiskolai hallgatók nevében táviratot küldött a temesvári román diáksághoz, melyben felszólít minden temesvári egyetemi hallgatót, hogy foglaljanak állást a temesvári szíguranca ellen és követeljék, hogy Podlipny Gyulának teljes elégtételt adjanak.

Bocu Sever tartományi igazgató is felszólítást küldött a szigurancához, hogy a kiutasitási rendeletet azonnal vonja vissza és a zaklatott művésznek a legmesszebbmenő elégtételt szolgáltasson. N. Dóval, a cseh sajtó romániai képviselője terjedelmes tudósításokat adott le a prágai lapoknak Podlipny Gyula meghurcoltatásáról. Prágából megbízatást kapott arra, hogy vegye rá a művészt arra, legyen cseh állampolgár, telepedjen le Prágában, ahol még junius folyamán kiállítást rendeznek müveiből. Podlipny Gyula, aki cseh származású, de csehül egy szót sem tud, aki Erdélyben -telepedett meg, a Barabás Miklós Céhnek is tagja lett s az erdélyi kisebbségek becsületes kulturmuiikájának küzdelmes sorsát vállalta, természetesen aligha fogja ezt a meghívást elfogadni, hiszen ő dolgozni akar és nem politizálni. A temesvári szigurancának azonban úgy látszik — más a véleménye.

Kalktótáíbaii a hindui felkelők megrohantak egy vastól szerelvényt* kiverték az utasokat és petróleummal leintve felgyújtották

a kocsikat

(London, május 30.) Kalkuttában újabb zavargások törtek ki. A külvárosi pályaudvar közelében a csőcselék rohamot intézett egy vasúti szerelvény ellen. Az utasokat a vasúti kocsikból kiűzték s a kocsikat petróleummal leöntve felgyújtották. A rendőrség számos rendbontót letartóztatott.

Daccában a karhatalom a nacionalista önkéntesek folyton megújuló gyujtogatási és rombolási akcióinak csak sortüzzel tudott, véget vetni. Hivatalosan még nem közölték a veszteséglistát. A két városban a hangulat újra izgatottá vált. Az európaiak házait fegyveres őrségek vették védelmükbe.

(London, május 30.) Bombayból jelentik, bogy a dharsanai sóraktának ellen a nacionalista önkéntesek egy csoportja ma újabb rohamot intézett. Az önkéntesek átjutottak a drótakadályokon, de mikor a raktár sókészletéből rabolni akartak, az őrség rajtuk ütött és bambuszbotokkal kiverte az önkéntesekéit a séraktárak belső területéről. Az egyenlőtlen harcban tiz önkéntes súlyos sebokät kapott bambuszbotoktól. Ezeket kötő- zőbelyre szállították. Társaik elmenekültek.

Bombay kerület több városában voltak mia is összeütközések hinduk és a rendőrség között.

Suratban az uccákon páncélos gépkocsik cirkálnak és a középületeket kaítonai őrségek védelmezik.

A nacionalista vezetők bebörtönzése tovább folyik.

Rangoonban a helyzet valamivel nyngodtabb. A csapatparancsnokság ura a helyzetnek és a bMiszülöttek negyedeiben vasszigorral tariga fenn a rendéit.

Orkán a tengeren

Regény

Irtó: KERTÉSZ JÓZSEF (22)

— ügy látszik, hogy szándékosan keresi a bajt — mondta a másik öreg, miközben kényelmesen letelepedtek az asztalhoz, melyre a kocsmáros hat poharat és hat fél- liteir bort állított.

— Én csak azt mondom, hogy kár ezért a szép szál fiúért. Egy szép nap ott hagyják mindnyájan a fogukat — vetette fel a szót ismét Giacomán apó.

— Fogadni mernék, hogy a mostani mulatságnak is az lesz a vége, hogy kiviszi ezt a részeg csűrhet a tengerre — mondta az öreg Beppo.

— Ebben az időben? Kész őrület! — felelte rá hihetetlenül az egyik öreg halász.

— Na, mindnyájunk egészségére! — mondta, oda- koccintva a poharat a többiekéhez.

— Nem rossz — állapította meg elégedetten, miután kiitta és megköszörülte utána a torkát. Az öregek helyeslőkig bólogattak. Némelyik már harminc év óta itta ugyanezet a bort és minden szombaton újra és újra, megállapította, hogy: nem rossz.

A harmonika hirtelen elhallgatott a hosszú x-lábu asztalnál s az emberek üvöltése is megszűnt, mintha egy csendroham szaladt volna végig a szobán és magával seperte volna a hangokat. Pieró tápászkodott fel könyöklő helyzetéből és duhajul vágott rá öklével az asztalra.

— Elég legyen már ebből a nyafogásból — kiáltotta dühösen. — Már egy órája nyafogjátok ezt a nyavalyás nótát. Az ember elalszik tőle. Ha nein tudtok valami vigabbat, a pokolba veletek 1

Martin, a harmonikás, vigyorogva állt fel és neki- tántorodott az asztalnak. A harmonika, amint neki támaszkodott vek az asztalnak, hirtelen felhördült, mint egy ember, akit hasbavágtak.

— Vigabbat 1.. Tudok én, gazdám.„ Hogyne tudnék... Te, Giovanni, ismered azt a nótát, hogy: „Elszakadt a szem a bálon, táncolni fogok a bálon?... — kérdezte a mandolinos, Giovannihoz fordulva,

— Hogyne ismerném — válaszolt ez és pöngetni kezdte hangszerén a pattogó melódiákat.

— Ez az, ez az — kiabálták felugrálva az emberek.

— Nahát rajta, húzzátok! — adta ki Pieró a parancsot.

Martin beleszántott a harmonikába, Giovanni pedig verte a mandolint, mint valami dobot. A hangok úgy szálltak bek a füstös levegőbe, mintha sikongató őrültet rángatott volna valaki gyors, ütemes rángatással. Az emberek bele-bele kurjantottak, mint a vágtató lovak száguldásába a megtébolyodott kocsis. A lábak kalimpálva indultak a muzsika tempójára. A részeg matrózok összekapaszkodtak kettesével, hármasával és vad táncba kezdtek.

•— ’Csuhaj! Sohasem halunk meg! — rikoltotta a harmonikás vörösre gyulladt arccal, beledobbantva lábával a sáros deszkapadlóba, mely az ugráló lábal: alatt tompa dobogással nyögte a zene ütemét. Mindenki felugrált az asztaltól, csak Pieró maradt ülve az asztal végén, szemben az ajtóval s nézte a gazdátlanul maradt rengeteg borosüveg és pohár táncát, amint azok a rázkódó asztalon összekoccanva dülöngőztek.

Az ajtó hirtelen kivágódott. A festő és Bustard apó, a Delfin nevű halászhajó gazdája léptek be rajta a füstös terembe. A zene elhallgatott, mintha valaki torkon ragadta volna, a táncoló lábak megálltak, mint a hajóhinta, amely alá hirtelen éket emeltek. Minden szem a festőre meredt, majd onnan Pieróra.

— Itt emberhalál lesz — rohant át a hirtelen beállt csenden és dobbant az egyik várakozásra feszült szívből a másikba a félelem, mint egymás mellé állított hangvillákba a megütött hang rezgése. Mindenki tudott itt arról, ami Pieró és a festő között van. És érezték, hogy itt fog lefolyni a nagy leszámolás.

— Oh, a bitang, még ide mer jönni! — hördült fel Martin, mikor túl volt az első pillanat álmélkodásán.

Pieró a hirtelen beállott csendre felfigyelt merengéséből és meglátta a festőt, A szeme gyilkos lánggal tapadt rá. Nézte, nézte egy darabig mozdulatlanul. Az arca mindjobban elborult, mintha felkavart lelkének fekete színe dobott Volna rá reflexet. Nagyon lassan, a szemét le nem véve róla, felállt.

— Megpecsételjük az alkut egy pohár jó borral, Bustard apó — mondta a festő nevetve és lerázta magáról a vizet. Aztán észrevette Pierót. Egy darabig merően nézett vele farkasszemet, mintha magában azon töpren- kedne, hogy mit csináljon: előre menjen, vagy visszatérjen, majd hirtelen elhatározással megindult a aöntés felé.

Martin ledobta a kezéből a harmonikát az asztalra és feldöntött vele két poharat. A vörös bor tekerőzve csurgóit végig az asztalon, mint valami eleven kígyó. A kormányos odakaesintott a cimboráknak. Azok megértették és visszakacsintottak neki. Csak Pieró nem látta ezt a néma összebeszélést. Merev szemekkel nézett a közeledő festőre, akinek az asztala mellett kellett elhaladnia, hogy a söntéshez jusson. Mielőtt az asztalhoz ért volna, Martin, aki handabandázva magyarázott valamit a társainak, megingott, néhány tántorgó lépést tett előre és beleütközött a festőbe.

— Nem látsz a szemedtől, hé? — kiáltott rá dühösem — Még fellöki itt az embert.

— De hiszen te jöttél nekem — válaszolta békítő hangon a festő.

— Hallottátok, még meg is hazudtol? Oh, az átkozott mázolója! Én mentem neked? Én, aki egész este itt állok ezen a szent helyen? Ügyelj a szádra jámbor idegen, mert én megtanítalak tisztességre, ha az édesanyád elfelejtett — kiabálta Martin egyre dühösebben.

— Tyü, a nemjőját! Hogy az én legjobb barátom hazudik? — fortyant fel Giovanni és fenyegető arccal lépett közelebb a festőhöz. — Halljátok, Martint hazugnak nevezte ez a... ez az izé... — kiáltott a többiek felé. Azok dühös kifakadások közepette seregiették körül a mentegetőző embert. Az egyik, egy óriás termetű matróz, vállon ragadta és megrázta.

— Mit mondtál? — üvöltötte az arcába.

— Forraszd a torkára!

— Vágd szájon!

— Ne hagyj magadon ilyen sértést! — hallatszott

ösaze-vissza.

— De lássátok be, barátaim. Nem én mentem neki. ő tántorodott felém — mentegetőzött a gyűrűbe szorított ember.

— Oh, kutya, hát ismét meghazudtolsz? Most még hozzá azt moiídja, hogy én tántorogtam. Szóval részeg vagyok, be vagyok rúgva, mint egy állat? Részeg állatnak nevezel? Szép, de ezt visszaiszod és hozzányeled a fogadat is — kiáltotta Martin, miközben ledobta magáról a kabátot.

— Üsd le a kutyát !-— Verd ki a fogát! — kiabáltak a többiek.

Haitin előretartott öklökkel közeledett a festő arcához.

(Folytatjuk.)