Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)
1930-05-05 / 100. szám
HfesawBBaafe Xlll. ÉVF. 100. SZÁM. zők majd a magyar falvakban franciául magva- | rázzak el a népnek a rendeleteket? Van ebben j valami észszerüség? Hiszen szép, gyönyörű, vi- lágmüveltséget ragyogtató nyelv a francia nyelv, : de a romániai közigazgatásban semmi gyakorlati szükséget nem lehet vele kielégíteni. Ennek a j közigazgatási tanfolyamokon való erőltetése tehát nem egyéb, mint célszerűtlenség és valami olyan föllengősség, mely a helyi népélettől a világfel- hők magaslatába akarja el távolítani a közigazgatást. A német nyelv tervbe vételét érteni és méltányolni tudjuk, de ezt se abból a szempontból, hogy világnyelv, hanem abból a szempontból, mert Románia egyik nagysokaságu népkisebbségének a nyelve. De ha már ilyen nepkisebbségi nyelvünk van, amelyik egyúttal világnyelv is, akkor igazán nem tudjuk megérteni, hogy ezt a szerencsét mért nem karolja fel közoktatásunk, s mért nem egyszerűsíti e világnyelv irányába a magasabb képzéseket és mért sokasitja még fran- ciatanitással is a nyelvtanításokat. Ami pedig éppen a közigazgatási magasabb szakképzést illeti, abban is a német tudomány annyi alaposságot és körültekintést tud adni, s annyi gyakorlati közigazgatási fejlődést is, hogy igazán fölösleges még egy másik világnyelven keresni az eféle ismereteket. Legkevésbé sem akarom a. francia nyelv óriási kulturális jelentőségét elvitatni, s annak diplomáciai nyelvként való világbeli rangja előtt is mély tisztelettel hajlok meg, de a közigazga tási tanfolyamoknál nem ezekről a világviszonyokról van szó, hanem a mi egyszerű és mindennapi népviszonyainkról. A mi életünkről. Az itteni románokon kivül az itteni magyarok, németek, oroszok és bolgárok életéről. Ebben a saját nyelvük ismerete és a közigazgatás részéről való használata s megbecsülése fontosabb, mint más nagynépek nyelvének a mindenáron való megtanulása. Fontosabb, mert az életünket és min dennapi érdekeinket csak a magunk nyelve határozza meg, s nem más nagynépeké, akármilyen érdemes és ragyogó szerepet töltenek is be a világban ezek a nagynépek. Mikor a közigazgatási tanfolyamok tervezői román, francia és német nyelvtudást akarnak a tanfolyamokon elérni, viszont az ország egvéb- nyelvü népeit csak amolyan „satöbbi“-nek veszik, akkor nem a mi népéletünk célszerűségei lebegnek a szemük előtt. Ezek helyett valami olyan magaslatokat akarnak közigazgatási hivatalnokainkkal, köztük a falu jegyzőivel is eléretni, ahonnan csak lenézni lehet a mi szerényebb nép- viszonyainkat, de meglátni soha. Arra pedig semmi gyakorlatiasságot sem adnak, hogy ezek a magaskepzettségü emberek a mi népeinket, — még a román és a német nyelvű népeket is, — megérteni tudják. Mert a nagy magasságú, s világnyelvekkel brillírozó közigazgatási tanfolyaOrkán a tengeren Regént] Irtä : KERTÉSZ JÓZSEF (6) Ujjongtak, üvöltöztek, vad örömben egymást csókolgatták a tenger, a szél, a halott fekete szírtek, hitvány szolgák, koldus csőcselék, mert sikerült meg- gyilkolniok az urukat, az embert... Rettenetes volt. Rettenetes volt. Végignézni a pusztulást, hallani a halál ordítását és nem segíthetni. A mentőcsónak ott hánykolódott a hullámzó, zajló vizen, alig nehány csőnakhossznyira a helytől, ahol eltűnt minden. A csónak orrán ott állt még az egyik matróz. Az egyik karját magasba tartja. Kezében karikába szedett kötélcsomó. Ki akarta dobni a mentőkötelet. Még csak néhány evezőosapás... még néhány pillanat csupán és kirepül a kötél. A haiál gyorsabb volt. Most ott áll. A karja megmerevedett, ólom lett, a kötél és ólom a szive. Az emberek nem eveznek. Komoran merednek maguk elé. A hullámok kényük-kedvükre dobálják, verik a csónakot. — Elkéstünk. Elvégeztetett. Az Isten legyén irgalmas nekik! — szólt az öreg kormányos, levéve fejéről a sapkát. — Ámen — mormogták az emberek, keresztet vetve magukra. — Ámen — sikoltotta a szél. — Ámen — zúgta a tenger, s a pokol szent egyetértésben üvöltött tovább. Az öreg kormányos keresztet vetett magára. Feltette a sapkát és visszaült a helyére. Szótlan magukbarettenéssel ültek az emberek a helyeiken. Nem tudtak mihez kezdeni. A rettenetes jelenet, melynek tanúi voltak, elvette cselekvő erejüket. Néma döbbenet lett nrrá felettük. A tenger dobálta őket idestova s ők ültek lélek nélkül, kimerédt szemekkel, akarat hijján. Rettenetes, kínos, végnélküli mok nem a ilépeinkkel való ismerkedést tanítják meg, hanem a világűrben lebegő elvontságokat. Nem az itteni népviszonyokat, nem az itteni különböző nyelvű népek egymással való összefüggését ismertetik meg a tanfolyamok hallgatóival, hanem a világnyelvek kultusza folytán inkább a külföldi viszonyokba kapcsolják a figyelmet. Ez nem a mi országunk népeivel való törődés, tehát nem is a mi országunk érdekeinek a célszerű és helyes szolgálata. Népeinknek nem ad az ilyen közigazgatási képzés semmit, hanem csak elvonja tőlük az adut, a megbecsülést, hogy valami hivatalnoki felsőbb kasztot fejlesszen viszonzásul. Kifejlődik igy egy olyan önző társadalmi osztály, mely az orázág egyik népének se tud hasznára válni, hanem majd csak uralkodni akar. És mindez csak azért történik, mert a tervezett közigazgatási tanfolyamok valami magasabb fokú nyelviskölák akarnak lenni, s nem a mi népeinkhez, (de mindenik népünkhöz) való alkalmazkodással akarják megoldani a jó közigazgatás követelményeit. Ismételjük, a közigazgatási tanfolyamoknak világnyelvi problémái nem lehetnek. Csak az államnyelvvel és a vidékenkinti népnyelvvel kell íÖi’ődniök. Az állam nyelvén az ország összes viszonyain való áttekintést kell adniok. Aztán vidékenkint az illető vidék jellegzetes népnyelvét kell ápolniok. így a nyelvkérdés is egyszerűbb lesz a közigazgatási tanfolyamokon, s az illető vidékek népe is saját fiait küldheti a tanfolyamokra és az innen kikerülő képzett rétegek is annak a vidéknek a népét szeretettel, otthonhoz való ragaszkodással tudják felkarolni. Ma valamelyik hallgatónak világnyelvre van Szüksége, hát beiratkozik olyan vidéken, ahol a kisebbségi németek nyelve a második tannyelv. így nyerhet a népkisebbségi nyelvek vidékenkinti felkarolásával a világnyelv elsajátításának magasabb érdeke is igen tökéletes kielégítést. Legfölebb csak franciául nem tanulnák meg a közigagatási tanfolyam hallgatói. De viszont megtanulják azt, ami a legfőbb tudnivalója az ország jövőbeli hivatalnokainak. Megtanulják az ország minden nyelvű népének a tökéletes megbecsülését. Megtnnulják azt, hogy ezek a népek lehetnek kisebbek, szerényebbek, talán kevésbé müveitek is a nagynépeknél, de az ország határain belül mégis ezek a legfőbbek. Ezeknek az érdekeit kell hűségesen szolgálni, ezeknek koll a tanulás költségeit meghálálni és népszerető munkával visszatéríteni. Mert ezek az adófizetők, a katonúskodók, a dolgozók, az állam minden terhét hordozók. Tehát ezek az országban az elsők, akiket sohasem szabad a „satöbbi“ szó csoportosító elhanyagolásába beletemetni. Igen; az országnak minden nyelvű népei az elsők, s egyikük se „satöbbi“. Horthy Miklós kormányzó rendkívüli érdeklődés mellett nyitotta meg a Budapesti Jubiláns Mintavásárt (Budapest, május 3.) A budapesti jubiláns árumintavásárt, amely 75.000 négyzetméteren, kilometer bosszú útvonalaival impozáns bizonysága a magyarországi ipari törekvéseknek és eredményeknek, szombaton délelőtt óriási érdeklődés mellett nyitotta meg Horthy Miklós magyar kormányzó. Tiz óra előtt az érdeklődök már nagy számban gyülekeztek. Rengeteg idegen érkezett a magyar fővárosba és úgy a szállodák, mint az idegenforgalmi hivatal teljes felkészültséggel várják a külföldieket. A kormány részéről Búd! János és Szcitovszky Béla miniszterek jelentek meg, ott voltak a diplomáciái testület tagjai teljes számmal, Csáky István gróf külügy- miniszteriumi sajtófőnök, Wlassits Gyula a főrendiház elnöke, Kállay Tibor volt igazságügy- miniszter, Somorjay Lajos ,a MÁV elnöke stb. Pontosan tiz órakor érkezett meg Horthy Miklós magyar kormányzó, neje és Koós alezredes szárnysegéd kíséretében. A kormányzót Búd János miniszter üdvözölte. Beszédében hangoztatta, hogy a budapesti 25-ik jubileumi mintavásár tanuságtétel a magyar ész, magyar akarat és a magyar munkáskezek képessége mellett, majd az egybegyűltek nevében hódolattal üdvözölte a kormányzót, aki röviden válaszolt, megadta az engedélyt a kiállítás megnyitására. Ezután a diplomáciai testület tagjaival cerclét tartott, majd legelőször az iparművészeti kiállítást tekintette meg. A vitorlázási kiállításnál az egybegyült pilóták köszöntötték a magyar kormányzót, aki az olasz csarnoknál melegen üdvözölte az ott jelenlevő olaszokat, akik a fascista köszöntéssel fogadták. Az autókiállitáson Horthy kormányzó hosszabb ideig időzött, majd behatóan érdeklődött a francia rádióipar termékei iránt. A vajdahunyadi várnál a virágkiállítást tekintette meg, amelyet a kormányzó neje már előbb megnyitott. A magas vendégek távozása után a kiállítás területét megnyitották a nagyközönség számára is és a várakozó tömeg a verőfényes időben elözonlötte a kiállítás helyiségeit. Szombaton este érkezett Budapestre Manoilescu, volt román államtitkár, a romániai kereskedelmi és iparkamarák uniójának elnöke, akit az állomáson ünnepélyesen fogadtak. percek teltek cl igy. Végre az öreg kormányos megszólalt: — Az evezőkhöz gyermekeim! Most jön a nehezebb része az útnak: hazamenni nélkülük. A nyolc evező belemerült a vízbe s a nyolc ember keserű nemakarással, kényszeredetten feküdt neki az evezőnyeleknek. Szivüket rágta a szégyen, a tehetetlenség s úgy indultak a part felé, mintha súlyos bűn terhelné lelkűket, mellyel most el kell számolniok. Bennük bizott az egész falu, őket küldte ki a föld a tengerre elűzni a halált cs visszahozni az életet és most mennek haza üresen. Az „Ördög foga” erősebb volt, a balál gyorsabb náluk. Mit fognak mondani?... Mit fognak mondani? A hullámok és a szél hátbakapták a csónakot és rohanva űzték a part felé, mintha csak siettetnék. Mintha a sikongató szél azt üvöltené: — Siessetek, siessetek. Várnak a parton. Mondjátok el a hirt! Az emberek szivét égette az oktalan szégyen, gyászos szomorúság tilt a lelkeken s az evezők kényszeredetten csapkodták a vizet, mintha netn akarnának sohasem hazaérni. Csak egy pillanatot kés- tek.Csak egyetlen pillanatot. — Oh, mennybéli Atya, ki az idők végtelenségét méred, miért sajnáltad tőlük azt az egy pillanatot! — jajdult fel az evező emberek szivében a keserű lázadás az Isten ellen, s megrendült bennük az örök jóságba vetett hit. — Oh, mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi nyomorúság, mennyi szív fekszik meggyilkolva... és csak egy pillanat... Mire kellett az néked. Atyám! — lázadozott a szivük, amint keserves erőlködéssel merítették az evezőket a. fekete vízbe és a csónak mégis gyorsán haladt. Lökte a szél, röpítették á hullámok. Rohan a csónak, rohan a csónak. A parti lámpák fénye villog, megnő, amint egyre közeledik a part felé. A fáklyák üszkös lángja megvilágítja az Embereket, akik várnak... Kint van a parton az egész falu. Várják a men- tőcsónakot. Merően lesik a tengert. A dühöngő vihar össze?zoritotta az emberekét, szűk, kicsi körbe, a parti sziklák alá. Szomorú, néma csoport, csendes gyülekezet, mint halottasházak udvarán a koporsóra várók, de bíznak. Szivüket megmarkolta a kétség, de bizni akarnak. Várnak, halálos szorongással lesik a tengert. Most, most jönniük kell. A vészjelek nőm látszanak többé. Jönniük kell. Hozzák őket. Az egész falu egyetlen várakozó, kimeredt szem volt, mely a sötétbe bámult. A kör közepébe szorítva állt a kis Mária. Kezében jnég mindig ott szorongatta a feszületet, melyet a kezében felejtett, mikor kirohant a házból. Mellette a kis Pieró és édesanyja állottak és körülöttük a Nina legénységének hozzátartozói. Senki sem beszélt, csak a szél sikongatott, csak a hullámok sziszegtek, amint felrohantak a homokon és elterültek & parton. — Jönnek! — ordította el valaki magát. — jönnek. Jönnek. Jönnek — ordított, kiabált, ujjongott a tömeg. Az emberek izgatottan mutogattak a tenger felé, ahol feltűnt a csónak fáklyáinak lobogó fénye, A halálos szorongás felpattant a szivekről. Az embergyürü szétrobbant. Orditó, hadonászó emberek rohantak a vízbe es gázoltak előre, hogy hamarabb elérjék a csónakot. Maria is övig gázolt a vízben. — Apám, apám! — kiáltotta sikoltó, örömteli hangon s két karját kitárta a sötét felé, ahol a piciny, himbálózó fény látszott. A csónak egyre közelebb ért, a lobogó fáklyák fényénél láthatóké váltak már a beutülők arcai. Némán, lehajtott fejjel eveztek. Nem mertek felnézni. A tömeg elnémult. Az ujjongás kihalt a szivekből. Nagy, süket döbbenet ült rá a lélkekre. A halál üzent. A halál üzent. Az üzenet széjjelcsapott az emberi sziveken és földreSüjtotta. (Folytatjuk.)