Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)
1930-05-26 / 117. szám
XIII. fi VP. 117. SZÁM. *3 Az uj idők jelszava: Ne osszt hogy ei ne vessz Aniatole de Monzíe, volt francia pénzügyminiszter, aki mint politikus is, egyike Európa legszélesebb látókörű embereinek, feltűnést keltő cikket irt a „The Orient Observer” cimü angol gazdaságpolitikai folyóirat legújabb számában, amely nemcsak nagy feltűnést keltett, az összes nagy európai hatalmak politikai köreiben, hanem újabb világpolitikai jelentőségű akció megindítását is várják tőle. A széles horizontú cikk első etapéja annak az események kényszere alatt ma már Európában is közvéleménnyé váló felfogásnak, hogy Ázsia világpolitikai jelentőségének tekintetbe vételével az eddigi nagy állam- és államközi elvek gyors revízióra szorulnak. A volt francia pénzügyminiszter több olyan uj politikai axiómát szögez le, amelyeknek érvényesülése esetén az Európát irányitó és a népek sorsát súlyosan befolyásoló elvek is alaposan megváltoznak. Külön súlyt ad ennek az akciónak az, hogy Franciaországból indul ki, abból a Franciaországból, amely az ntolsó tiz esztendő világpolitikai alakulásában a nagyhatalmak között is mindig sikerre tudta vinni akaratát és a jelenlegi helyzet neki köszönhető. A nagyjelentőségű cikket az alábbiakban ismertetjük : — A távol keleti probléma gyökere ott van, — írja Amatole de Monzíe, — hogy Ázsia nem hisz többé Európának. Nem hisz Európa fensőbbségében, kuítnr- fölényében, sem pedig hatalmában. Ennek a ténynek a prizmáján keresztül nézve, a nyugati népeknek felül kell vizsgálniok régi kapcsolataikat a távol-kelet nyüzsgő' millióival szemben. A Kínában nem régen lejátszódott eseményeket a bolseviki propagandával, Borodin és Karakhan fondor- kodásaival szokták magyarázni, pedig nagyobb szerepe volt azokban a szeme előtt lejátszódott világháborúnak, amelyből Kínának is le kellett volna szűrnie a. tanulságot, úgyszintén abból a tartós kiábrándulásból is, amely az óhajtott és olyan szánalomra méltóan sikerült „béke” nyomában keletkezett. Egy dolgot nekünk, nyugati népeknek nem szabad szem elől tévesztenünk: addig kell hajlandónak lennünk engedményeket tenni, amíg nem vagyunk erre kényszerítve, mert esetleg ez is előfordulhat. Ez vonatkozik Kínával folytatott egyoldalú tárgyalásainkra, épugy, mint annak idején a törökországi béketárgyalásokra, amint ezt & lausannei békekonferencia előestéjén kifejtettem. A nyugati hatalmak zsebredngott kézzel nézték a moszkvai diplomaták távol-keleten végrehajtott sakk- húzását. „Csak a régi rivalitás Oroszország és Anglia között” legyintettek, akik ismerték az eseményeket. „Majd elintézi Anglia, aki az egész ügyben egyedül van érdekelve, ezt a bonyodalmat a maga módja szerint a flottájával. Néhány hadihajó fedezete mellett partra száll egy pár „Szt. György’'-különítmény, ezek — jobban mondva a vesztegetésekre küldött pénz — hamarosan megteszi majd a hatást és a forradalom, amely egy Európaellenes mozgalommá fajulhatott volna, egyszerűen rivális generálisok torzsalkodásává fog összezsugorodni”. Ma már ezek a bölcselkedések, amelyek nyugatot visszatartották az idejében való védekezéstől, az események súlya alatt semmivé törpültek és a valóságra való ráeszmélés valóságos pánikot idézett elő. Eddig a nyugati hatalmak csak negatív lépéseket tettek. Abban megegyeztek, hogy Kína 400 millió emberének egyesülését Oroszország 150 millió emberével meg kell gátolni, nehogy a bolsevizmus Ázsiából támogatást kapjon. Megállapítottuk, hogy Moszkvává! szemben a kimi paraszbirtokcsok jobb szolgálatot tehetnek, mint az angol, vagy olasz katonák. Pozitiv irányban azonban nem történt sem döntés, sem tervezet nem lett kidolgozva. Az ügy sürgős volta pedig nyilvánvaló és Európának itt Európában kell elhatároznia, hogy mi legyen ázsiai politikája. Moszkva terve az, Japánt megnyerni és azután Kinát és Németországot belevonja ebbe a szövetségbe. Ezzel a tervvel különben az „Izvestias”, a Szovjetköztársaság hivatalos lapja nyiltan foglalkozott. A tervet a japánok nem tagadják és dr. Stresemannak is volt tudomása róla. Nem szabad elfelejteni, hogy az orosz-japán egyezmény aláírása a Nagasaki-ban tartott pán-ázsiai kongresszussal esett egybe. (Franciaországban Pierre Benoit, az ismert regényíró, volt az egyetlen, aki erre az eseményre felfigyelt.) A fenti megállapításokból következik, hogy mielőtt távol-keleti politikánk alapját megvethetnénk,, tető alá kell hoznunk az angol-japán entente-ot. Sajnos, lehetetlen az Uniót rábírni, hogy a japán bevándorlók előtt megnyissa határát. A japán terjeszkedésnek tehát az ázsiai kontinens felé kell tekintenie, ahol is lehetővé kell tenni számára, hogy itt emberfölöslege arányához mérten megvethesse lábát. Ez az első teendő. Természetesen Németországot ezzel párhuzamosan vissza, kell szorítani Nyugatra. Habár Németország a háború alatt, Japánnak a Szövetségesek mellé állása folytán elveszítette súlyát Keleten, mégsem szabad elfelejtenünk, mennyire igyekezett megnyerni Japánt, amellyel mi reméltük a szövetséget. Az idő fogja megmutatni különben Németország magatartását abban a játékban, amelyet Oroszország rendeztet és amelynek létezését a tények eddig is igazolták. A nyugaton legyőzött Németország szükségszerűen Keleitfelé tekintget és csak az első bonyodalomra vár, hogy ennek lehetőségeit megtorlásul használja fel. Ez a kérdés számunkra lét-kérdés és a jövőnk kérdése, amely egész politikánknak megszabja az arányát. Jelen körülmények közt a régi „do nt des” elv ismét aktuális; igaz, kissé nehéz alkalmazni Oroszország mai kétszínű zsarnokaival szemben. Ők még mindég nem érték el azt a belső nyugalmat, amely csak akkor fog mutatkozni, lia a párteszmék majd átadják az irányítást a nemzeti élet feltétlen érdekeinek. Ők Pusztán a véletlenen mult, Eogy összeköttetésbe kerültem vele. Kerülhettem volna mással is egy ilyen eltép- hetetlen kapcsolatba. De hát igy történt. Most már örökké igy fog tartani —; vagy legalább is addig az örökkévalóságig, ami egy emberélet. A kapcsolatunk valójában nagyon nehezen kezdődött s még lassabban alakult. A legelejém valami egész artikulálatlaa dolog volt ez a kapcsolat, »em volt összetartozásunknak semmiféle jellege. Nem volt sé1 barátság, se ragaszkodás. Valami homályos összetartozáshoz hasonlíthatnám még a leginkább ezt a stádiumot. Ezek szerint tehát nem volt közöttük semmiféle ellentét. Ha ő éhes volt és nem volt senki a szobában, akkor együtt kiáltoztam és sírtam vele, hogy meghallják kint az udvaron, ahol épp a tehenet fejték, vagy a szénát villázták fel a padlásra. Ha aludni kívánt, én is az álom felé kívánkoztam Játékközben se vesztünk össze soha. Nem volt soha semmi ellenvetésem. Hogy úgy mondjam, teljesen egy voltam vele. Egy az ösztönökben és vágyakban s a homályos tapogatózásaiban a keletkező elmének. Kezdetben tehát a legtökéletesebb harmónia uralkodott közöttünk. A mosolyunk, a sirásunk, a remegésünk, a viháncolásunk, a rosszaságunk és a jóságunk eltörhe- tetlenül egy volt és teljes. Ez a kor volt az, amit boldog gyermekkornak nevez a köznyelv. Ekkor még kéz-kézbefogva jártunk, topogtunk azon a helyen, amit mozgásunk számára a szülői gondoskodás kijelölt. Ez a tér azonban egyre nőtt. Lassan már kiengedték őt az udvarra. Sót nem sok időbe tellett s már egyedül is kiment a ház elé. Eleinte csak az öreg kutyával. Később azonban már ez is elmaradt s sem ő, sem a kutya nem éreztek semmiféle kötelezettsS- get egymás irányában is igy nagyon sokszor megtörtént, hogy a keresésére kellett indulni. Néha a szomszéd nccá- ból került elő. Egy alkalommal pláne a falu végéről. Ez az időszak már némi aggodalmakkal járt az édesanyja részéről. Valami kóbor-hajlandóságot s egy nyugtalan kíváncsiságot árultak el ezek az utjai. Nagyon sokszor hallotta a figyelmeztetést: — Vigyázz!... Elgázol valami vágtató szekér... A kóborcigányok elrabolnak... Eltévedsz és nem találsz haza... A falu végén az ördög jár... Mindezekre a figyelmeztetésekre valójában csak én hallgattam oda. Ő alig törődött vele s ezeken az utakon és bolyongásokon azután egyre figyelmeztettem: — Vigyázz!... Elgázol, valami vágtató szekér... A kóborcigányok elrabolnak... Eltévedsz és nem találsz haza... A faluvégén, az ördög jár... Egész világosan tudom, hogy a szorongás és a bizonytalanság ama torokban és szívben remegő érzése, mely természetesen hajlandók barátságos arcot mutatni annak a szomszédnak, akire gazdaságilag szükségük vau; de nekik még mindig az a felfogásuk, hogy egy időben lehet valakinek a támogatását kérni ás sgyanak, kor — fenyegetni az egzisztenciáját. Ez a bizonytalanság az orosz vezetőkkel szemben, magyarázza meg Franeiaország habozását a velük folytatott tárgyalásokban. A főnehézség ott van, hogy ők követelik maguknak a jogot, hogy a világ bármely nemzetének ügyébe beleszóljanak, de minden más nemzetnek megtiltják ezt, ha a saját ügyeikről van ezó. Hogy Franciaország még nem szakította meg teljesen Oroszországgal az összeköttetést, csak annak tulajdonítható, hogy még reméli, hogy Oroszország visszatér régi szövetségeseihez. Közeleg az idő, mikor a szovjet vezetői előtt fel kell tenni érre nézve kategorikusan a kérdést és a fráneia-német közeledés fogja ezt a pillanatot jelezni. Azt hiszem, nem szükséges bizonyítani, hogy külön, elhatárolt kinai probléma nincs. A normális viszony fenntartása Kina és a nyugati országok között volna tehát az egyedüli kivezető ut, bármilyen kapcsolatokat is létesítsen Kina a maga részéről. Minden más kísérlet, amely nem egy ilyen entente megszervezését célozza, époly hiábavaló és célját tévesztett, mint mikor Karakhan Tsang-Tso-Lin-nek átnyújtotta azt a diszkardot, amely eredetileg II. Miklós cáré volt. A vesztegetés többé nem megoldás, sem a kétség, sem a remegés. A „divide et impera” is kiment már a divatból; „ne ossz, hogy el ne vesss” ez as uj idők jelszava, közt született meg benne. Nem tagadom: mint valami komor Nemtő, mint a balsors, olyan, bangón mondtam neki az előbbieket. Ez a hang írespektust váltott ki belőle irányomba s valami tekintély félét, mely attól kezdve alapja lett eltéphetet- len kapcsolatunknak. Ám valahányszor ilyeneket mondtam: S hallgatott. Nem szólt egy szót sem. Csak ment tovább. Éreztem, hogy remeg s láttam, hogy nyugtalan szeme kóborcigányok ■ az ördög utón kutat s a vágtató szekerekre les, amik legázolják... De nem szólt egy szót se. És én folyton suttogtam: — Ne menj, mert baj lesz. Elér a Baj. Még én sem tudtam, hogy mi az a Baj. De remegve és hörögve egyre doboltam a fülébe: — Otthon biztosabb. Ne mozdulj ki a házból. Ne kóborolj. Ez a bizonytalanságok és a veszedelmek útja... Néha én voltam az erősebb s visszafordult és hazament és leült a tornácon. Ilyenkor azonban valami fájdalom fogta el csöpp szivében és a vágy ismét felkemi és menni, megtudni, mi van a Törökék kertjén túl, ahol már az országút megy Jászberény felé!? Mi van arra, amerre az ördög jár!? Bevallom: a fájdalom és a vágy ilyen pillanataiban elhallgattam. S hallgattam akkor is, amikor már felkelt és megint kisompolygott az udvarról. Sőt mentem yele. Talán csak azért, hogy amikor a templom elé érünk, annál fenyegetőbben megszólalhassak: — Ne menj, mert baj lesz! — Ó, hányszor és hányszor nem. hallgatott rám s amikor erélyesen figyelmeztettem, ó, hányszor eredt futásnak vad iramban a herényi jegenyék feléigazi ellentét azonban ekkor még mindig nem yo®l VWWV'ÄVW^'V'VVVVVV ^rfWk/VWWV«.VW Önm agának életjáradékot, leányának hozományt, fiának tőkét gyűjtsön és biztosítson csekély havidij ellenében a magyar egyházak biztosi tó- társnlatánál, a „MINERVA“ BIZTOSÍTÓ , RÉSZVÉNY- TÁRSASÁGNÁL, Kolozsvár, Calea Reg. Ferdinand (Ferencz József ut) 87. Telefon 12—57. WERTHER Irta; Gaál Gábor azután egész életében dominált, ezek közt a bolyongások Uj férfi- és fra-ruha üzlet IS asaBsnBraaHHBnn» Kész ruhák, valamint saját szabóságom által, saját szöveteimből készült Sérti- és SSiB-rKíüáJsat, thremeSseoÉ és Jcabátakat- legújabb divat szerint készítve, legelőnyösebben szerezheti be Szabott árak ! Cal. Reg. Férd. (Wesselényi u.) E-A. Szolid kiszolgálás! . ,*
