Keleti Ujság, 1930. április (13. évfolyam, 74-96. szám)
1930-04-14 / 85. szám
XIII. ÉVF. 85. SZÁM, 13 M&g&rsrEflwte ÉRDÉL Y MAGYAR Még ehónapban kiadják az uj koncessziókat Újabb hozzászólások a Keleti Újság színházi Bizonyos szempontból örülni kell e döntésnek, mert elesik a színigazgatóknak az az argumentuma, hogy képtelenek voltak megszervezni a társulatot az utolsó pillanatban. Viszont a helyzet az, hogy a gyors döntés következtében ismét az a veszedelem áll elő, hogy a színjátszó társulatok feljavítására a magyar közönségnek, illetve a sajtónak nem lesz meg az az ingeren- ciája, amely kívánatos. Ha ebben a hónapban nem áll résen a magyar közvélemény, könnyen befejezett tények elé kerülünk és igy ismét azokkal az elszomorító jelenségekkel fog találkozni, amelyekkel a mult esztendőben. Bukaresti információnk szerint a minisztériumban úgy határoztak, hogy ésak olyan jelentkezőknek adnak koncessziót, aki megfelelő anyagi és erkölcsi garandával rendelkeznek és hogv véleményadás végett a minisztérium meg fogja kérdezni a romániai szinészegyesülétet. A legfontosabb tennivaló mindenesetre az, hogy jó előre ismerje meg a magyar közönség azoknak a neveit, akik koncesszió elnyeréséért folyamodtak a minisztériumhoz, mert e kérdésben ép úgy meg lesz a szava az erdélyi magyar közvéleménynek is és a szónak legalább is olyan súllyal kell latba esnie, mint pl. a többségi színészek egyesületének. E számunkban folytatjuk a színházi an- kétunkat. Dózsa Endre és dr. Gál Kelemen szólnak hozzá a kérdéshez, mindaketten végelemzés- ben oda konldudálva, hogy a magyarság reprezentativ társulatát, mint közintézményt haladéktalanul meg kell teremteni, Bukaresti munkatársunk jelentése szerint az erdélyi magytrr színtársulatok koncesszióinak kiadása időszerűvé vált. Mértékadó helyen tudatták, hogy a minisztérium e hónap második felében már dönteni fog a koncessziók kiadása felöl. Ez a hir meglepet ésszerű, amenynyiben más esztendőkben rendesen a színházi szezon megkezdése előtt adták ki a jelentkezőknek a szinjátszási engedélyt. Dózsa €nbre:„ Dresztizs kérdés, Qogy a magyarságnak reprezentativ szint)áza fegyen“ „Síiért is van a pénz? — és ha már van, miért nincs!“ _ mondotta egyik hires szinészünk. „Ennék hiányában sok jó vásárom elmaradt“ mondja a magyar paraszt. Nemcsak a háborúkor, amint Montecuccoli mondta, nélkülözhetetlen a három tényező: a pénz, a pénz és megint a pénz, de a békés építkezéshez is. Pénze pedig szűkösen van a magyarságnak. És mégis időszerű beszélni arról, miként lehetne magyar állandó színházat, sőt szinésziskolát felállítani. Ai államsegély? Hiszen ehhez is jogunk volna, de vájjon remélhető-e rövid időn belül a még nagy megterheltetéssel küzdő állam budget keretében! És vájjon megérett a román közvélemény azon belátásra, hogy a népkisebbségek kultúrája a román állam kultúrájának integráns részét képezi? Mit várhatunk a leszegényedett magyar társadalomtól ? Kik és hol lehetnének azok a Mecénások, akiknek ha megerőltetéssel is, de juttatni lehetne a magyar színészetnek ilyen felkarolására? A nagy tömegei a magyarságnak fa« lukban élnek s habár megható példáját adják folyvást templomaik és iskoláik fenntartására és kiépítésére, legmesszebbmenő áldozatkészségüknek, aligha bevonhatók a magyar nemzeti színház kiépítésének és fenntartásának munkájába. Az, amire mégis ezt a nagy nemzeti feladat teljesítését rábízni lehet, csakis a városok magyar társadalma, a szellemi munkások, az iparosok, a kereskedők és első sorban azok a pénzintézetek, ahol a magyar társadalom megtakarított pénze kamatozik. Nagyon szórványosan lehet csak számításba venni a leaprozodott vidéki földbirtokosoknak nem áldozatkészségét, de áldözathozatalra képességét. Hiszen a magyar ’nemzeti irodalom is a társadaliüi segítség hiányában csak tengődni kénytelen és éppen igy tengődik ináról holnapra a szépmüvészetünk is. Ma még az írók legnagyobb részénél az irás csak mellékfoglalkozás s éppen igy van ez a szépmüvészet képviselőinél is. A színésznek azonban életpályája kell, hogy legyen a színészet. Ez az életpálya ma már olyan »»letstandardot követel, ruházkodásban, társadalmi érintkezésben, olyan költségekkel jár, amit apró átmeneti havi gázsikkal fedezni nem lehet. Ma már nincsenek és nem is lehetnek Dériné ifiasszonyok, Kótsi Patkók, Nagy Pisták, Megyerik; azok a nyomorban is glóriába font nemzet napszámosai. A magyarság presztízs kérdése az, hogy reprezentativ színháza és szülészei legyenek, amint hogy dacára mindennek, vaunak már reprezentativ irói és képző művészei. Valahogy mégis csak keresztül kell törni azt a közönyt, mely ma a magyar társadalmat lenyűgözve tartja. Valahogy a lelkére kell hatni a magyar társadalomnak. hogy felismerni tudja az irodalomnak, szépmiivészetnek és színészetnek templom- építés jellegét és azt a tudatot, hogy amit ezekre áldoznak, nem áldozat, hanem áldozás. Dr. Gál Tie fernen: Ti színház nem éf a nemzetnevelés eft)ivatésának tudatában Teljesen egyetértek ® Keleti Újság kezdemé- j nyező lépésével. Csakugyan ideje már, hogy az erdélyi magyarság öntudatra ébredjen s ráeszméljen arra, hogy amit a magyar színházak évek óta terjesztenek, az minden egyéb lehet, de nem magyar kultúra és nem öntudatos és nem nemzetépitő és nép- mivelő tevékenység. A színház nem él kisebbségi sorsunkban a nemzetnevelés nagy elhivatásának tudatában. ügy érzem, hogy a színháznak ma nem az a feladata, ami volt a háború előtti életünk boldog, nyugodt és önfeledt napjaiban. Akkor adhatott a színház művészetet magáért a művészetért, nyújthatott élvezetet és szórakozást magáért az élvezetért. Ma — amikor olyan nagyon megnehezedett az idők járása felettünk, — minden tevékenységünket s igy a színházét is, — úgy érzem — egy egyetemes átfogó és mindent meghatározó cél szempontja alá kell helyeznünk. Ez a cél nem lehet egyéb, mint nemzeti jellemünk, faji sajátságaink fenntartása, előnyös erkölcsi és értelmi jellemvonásaink kifejlesztése, a hátrányok irtása és nemesítése. Szóval öntudatos nemzetnevelés. Ez megváltozott helyzetünk felismerésének magától adódó természetes következménye, A színház nem ébredett rá erre a feladatára. j Nemcsak, hanem egész működésének szelleme és iránya egyenes és szinte azt mondhatnék: céltudatos ellentéte annak, amit nemzetnevelő munkának nevezhetünk. Budapest léha, erkölcstelen, könnyüvérii, sem jellemében, sem szavaiban nem magyar modern darabjait idehozni s nekünk feltálalni? Mi a célja ezzel a színháznak? Hát Gogától kell nekünk szégyenkezve és piruló arccal hallanunk, hogy Budapest irodalmi termelésében nincs semmi, ami sajátosan magyaros? Tőle kell ráeszmélnünk arra, hogy e termelés minden nyugati fővárosba minden lényeges változtatás néikül átplántálható volna, mert nem érzik meg rajta a magyar föld ize s a magyar, lélek látása ? Ugyan mi szükségünk van nekünk e szellemesség cinizmusaira? És a világvárosok erkölcsi fertőjének ragályos miazmáira? Mi célja van a Kajüt undorító ocsmányságai feltalálásának? Az ilyen dolgokat eddig messzire elkerült, lehetőleg eldugott városrészekben. lefüggönyözött, spalottákkai elzárt, elhomályosított kétes hirü zugokban csinálták és végezték. Olyanok, akik nem bírtak vérükkel és nem mentek vele a közélet nyilvánossága elé. Hát hova gondol a színház vezetősége? Ezzel s ilyenekkel s az erkölcsi 'léhaságnak és semmire valós ágnak bemutatásával akarja a nemzetet múltjának, fajának tartozó kötelességei teendőire ráeszmélteim és ránevelni ? A kolozsvári magyar színház messzire eltért nemes hagyományaitól. Olyan megfertőzött szellemi légkörben él, hogy már-már képtelen igazi hivatása megállapítására és józan megítélésére. Hol vannak ma azok a klasszikus előadás- sorozatok, amelyek után megtisztult lélekkel és fölemelő tudattal távozott a néző a színházból? Hol vannak ma azok a szép kezdeményezések és megvalósítások, amelyek országos hirt szereztek a kolozsvári színháznak és megbecsülést nemes célokat kitűző és megvalósító igazgatójának? Akkor megoldott sarukkal léptünk , be és megtisztult lélekkel, a katharsis boldog érzésével hagytuk el a nemzeti kultúra megszentelt hajlékát. Ma? Egy keserű mosoly az arcon, amely a minden mindegy lemondását tükrözi, egy kellemetlen iz a szájban és bántó, nyomasztó érzés a lélekben az, amit elviszünk innen. Vagy a tehetetlen düh, hogy miért van ez igy, mikor lehetne másképen is Hogy lehetne hát másképen? Nem tudok szabatosan megformulázott tervet ajánlani. De úgy sejtem, hogy az ügy, amelyről szó van s az a roppant fontosságú nemzeti érdek, nem egyesek, nem magánosok ügye, hanem az egész magyarságé. Tekintsünk a színház múltjára. Ez a múlt te- temrehivása lesz a társadalom bizonyos rétegeinek, amelyek képviselői jó részben elvonultak a közélet területéről. De a múlt épen úgy kötelez, mint a nemesség. A mult nemcsak drága örökség, hanem kötelezettség is. És nincs olyan jövő, amely nem a múlton épül. Vegyük észre figyelő lélekkel a mult tanulságait, hogy jövőt építhessünk magunknak. És végül. még egyet. Örömmel üdvözlöm a Keleti Újság szerkesztőségét, hogy ezt a kérdést napirendre tűzte. S kérem, hogy addig ne hagyja napirendről levenni, míg a kérdés a magyarság egészséges nemzeti kultúrája védelme iránvában meg nem oldódik. « t- ss-sa smi-iwaBiíiiMiMBa ELECT fi Calea Victoriei 1. 1 vásárolt csillárok, ámpolnák és gömbökkel Íi»!iBi!iiwiiiiE EESfflisasa.: ,:a - v .a i, v srs iü Er az 31930. május 1-Tol 3* évi időtartamra D É S E N EURÓPA szálloda, mely áll 12 vendégszobából, étterem, nyári kerthelyiség, istálló es m el 1 ékhely isegekből. írásbeli ajánlat legkésőbb ápr. 20.ig a Koiezsvári Takarékpénztár és Hítalbank Részw.-Társ. dési fiókjához adandó be, ahol a szerződés egyéb teltételei is megtudhatók. Üt- ,
