Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)

1930-02-05 / 27. szám

XIII. EVF. 27. SZÁM. Osztrák rémregény Egy kezelés, diagnózissal együtt s harminchat másodperc — Az augurok mosolya — Misztikus fények és zörejek között „sugároz“ Zeileis na­ponta háromszor -— Napi kétszázezer lej hruttó­bevétel kuruzslásbó! — Befejező közlemény — (Gállspach, január végén.) A hatalmas elő­csarnokban szemben van a bejárattal a pénztár. Három schillinget (valami hetven lejt) kelj lefi­zetnem, sorszámos cédulát kapok, amire „Zeileis- Institut” és „Egy kezelés" van nyomva. A pénz­tárosnő rögtön rámszól: „Maga uj beteg, mondja meg a Schwester- nek a bejáratnál. Most pedig menjen a vetkőző­helyiségbe és vetkőzzön le derékig.” (Ez is a módszerhez tartozik. Hires pro­fesszorok rendelője előtt szokott lenni ilyen vet­kőző, ahol azonban minden ruhát le kell tenni. Ezen a szemérmes vidéken Zeileis nem kockáz­tathatja meg azt, hogy ő is igy tegyen. De arra a diagnózisra, amelyet ő állapit meg, féltestre vetkőzni is elég.) Legalább százan szorulnak össze ebben a szobában. Hosszában négy hosszú pad, a padok felett fogasok. Egymásmellé gyűrve a betegek ruhái. S_ maguk a betegek, a meztelen felsőtes­tükkel, ugyanilyen szorosan egymás mellett nyü­zsögnek. Előttem egy vak ember, az arcán földön­túli mosoly: mindjárt Elébe járulhat... Sebhe­lyes, undorító fiatal férfi áll mellettem, idegesen rángatózik, egyre tűrhetetlenebb közellétbe jön, A másik szomszédom arcába nézek, riadtan, se- gélytkérőn. A szomszédomnak nincs arca. Orcá­ját, orrát, szemgödrét lerágta az orbánc, vagy a bőrfarkas. Egy púpos fiúcska ül mellettem, a gerince tarajosán feszíti a sárga bőrét: ezt is ke­zeli Zeileis. Három tolókocsin férfiak ülnek, az egyik a térdét is csupasszá tette: ott a baj, ott sugároz a Zeileis. A varázsló szeme a falon A levegő rossz, pedig a terem magas, de ma már harmadszor telt meg emberrel. A túloldalon van a nők vetkőzőhelyisége, ők is naponta há­romszor jönnek sorra. Naponta háromszor há­rom schilling, az kilenc. Sok kisember utolsó pénze. Egy kúra legalább tiz napig tart. A szemközti falon, amelyben az ajtó van, jó magasan egy vörös izzólámpa hunyorog. Meg­gyül, elalszik, ismét kigyul, ismét kialszik. A „beavatottak" ismerik... egymásnak mutogat­ják, ahogy kigyul és kialszik, aszerint jelent va­lamit... Pedig dehogy, bent a „kezelőteremben" valami csirkefogó hunyorogtatja a vörös fényt... Varázslat. Kuruzslás. Parasztfogás. Zeileis szeme a falon. Három készülék csodája Egyszerre csak felnyílik az ajtó egyik szár­nya: be lehet menni!! A szűk bejáratnál össze­torlódnak a beteg testek. Aki fertőző bajjal van üt, kész forrás a többinek. Mindenkit bcboesá- tanak, száz embert egyszerre. Ha leprás lenne, ha tifuszos, mindegy. Hatalmas terem, legalább tizenöt méter négyzetben. De csaknem teljesen megtöltjük. Fent, jó magasan, egy sor beszögezett ablak. Halvány világítás mellett, az egymás mellett szorongó felindult betegek nyüzsgésén keresztül csak féligmeddig látom a berendezést. Nekem le kell ülnöm, mert uj beteg vagyok, végig kell néz­nem mindent, csak azután kerülök sorra. (Hogy teljesen belémszuggerálja a gyógyitó erőt. Ki van itt okosan számítva minden!) De nem ma- radok ülve, bevegyülök a betegek közé, látni sze­retnék. Háromszor-négyszer kísérlem meg: nem lehet, biztos szemmel kipécéznek, erős kézzel ki­halásznak a tömegből. Le kell ülnöm a padra. A fény hirtelen kihuny. Motorok zümmögő zúgása közepette.kékes szikrák villannak föl pat­togva, sercegve; ózonszag terjeng. Buzogányfor- máju hatalmas üvegelektróddal „sugároz” Zei­leis mindenkit végig, mindenkit egyformán. Ugyanazt kapja a süket, mint a reumás, a szív­bajos, mint a lerágott arcú ember. Két pribék áll Zeileis mellett kétoldalt, megfogják a bete­get, kézbeadják neki, ő csak sugároz... A virzsi- nia-szivar a szája sarkában; kihajtott apacsgal­lérban, ravasz mosollyal áll ott. Az ősz szakálla cinikus arcot takar. Akin látszik, hogy ez sem elég neki, az a „fény" elé kerül. Váratlanul vakító fény lán­gol: ivlámpák vannak egy félkörös fülkében, a földtől embermagasságig elhelyezve, mint a kör­zuhany rózsái. A beteg elébe áll: három másod­perc, megfordul és ismét beáll: három másod­perc — mehet tovább. Sietve kell menni, Zei­leis nem ér rá, naponta legalább ezer beteget ke­zel. A szalag nem vár, az üzemnek nem szabad lennakadnia. A vak, a süket még a harmadik készülék elé áll: nem látok belőle egyebet, mint egy objektivszerü nyilást, amely mögött valami készülék lehet és amelyet két szolgálattevő nő az illető szem- vagy fül magasságába emel. A vakot eléállitják, belemered az objektivbe, a süket odatartja a fülét. Három másodperc — tovább! a szalag nem vár. Es libasorban botorkál, tánto­rog, oldalog tovább hosszú sorban a pokoli me­net: nyavalyatörősök, kiütésesek, vizkórosok, bé­nák a kerekes székben, kisfiúk az apjuk ölében, sánták mankóval, púposok... mennek kifelé, há­rom schillingnek vége. Végre rám kerül a sor. A pribék kézbevesz. — Mi a baja? — kérdi. Mit mondjak? valamit muszáj. Ha nem iga­zat, hát valami hasonlót. — Gyomor... Zeileis közben végzett az előttemlevővel, visszatette a szalagra. Most engem vesz kézbe, ravasz mosollyal mint egy augur, a vállam fe­lett a pribéket kérdi. „Gyomor..." mosolyog vissza neki ugyan­úgy a pribék. Zeileis egy kisebb, laposra nyomott üveg­cső-elektródot vesz elő. Tudálékosan végighuzza a homlokomon, le baloldalt a gyomromig. Né­hány pillanatig. A magasfrekvenciáju árammal telitett üvegcső kékesen viliódzik, szinét váltja, aszerint, hogy milyen a testem ellenállása. Ebből a színváltozásból állapítja meg Zeileis a diag­nózist. Most leteszi a kisebb elektródot, fölveszi a buzogányt.. Három-négy centiméterre tartja el a testemtől, „végigsugároz” vele. Kellemetlen, szúrós fájdalommal pattognak végig rajtam a szikrák. Zeileis oda se figyel, a keze fegyelme­zetlen, a buzogánnyal a testem közepe előtt is elmegy, ami nagyon kellemetlen. De négy má­sodpercet kibír “az ember. Nagyon ostoba arcot vághatok, mert még a „fény" elé is oda kell álinom. Pedig már akkor a kezembe nyomták volt a kész írott diagnózist, amellyel most be kell mennem az irodába. Ott olvassák rám, hogy a megállapított „betegségem­mel” hány napi sugárzás után végez a Zeileis. A „fény" rendes fény, villamosfény. De odaállok, miért ne? engem már ez se tesz be­teggé. Háromszor fognak el útközben, hogy okvet­len menjek be az irodába, a cédulát le kell ad­nom. De nem megyek semmiféle irodába, a cé­dulát nem adom ki a kezemből! Hiszen ez az egyetlen perdöntő bizonyítéka annak, hogy itt voltam és „kezeltettem" magam három schil- lingért. Naponta kétszázezer left keres a kuruzsló Egy kis számítás: napi ezer beteg egyen­ként háromszor, az háromezerszer három, kilenc­ezer schilling. Kétszázezer lej körül naponta. Olyan összeg, amelyért „érdemes" kisembe­rek utolsó pénzét elsügározni. Vakokkal elhitet­ni, hogy látókká lesznek, púposokat „gyógyita- ni”. Érdemes? A Zeileis morálja szerint: igen. De csak az övé szerint. Kastélyban lakik, tavakkal körülvett kert közepén. Reggel hétkor már „dolgozik”. A pénz dől a kasszába. A vetkőző bejáratnál a „Schwes­ter” mindenkitől elszedi a jegyet. Nincs rá mód, hogy valaki adós maradhasson. De a pénzen — egy részén — folyton épit, kenyeret ad a falu­siaknak; az idegenek adják hozzá a pecsenyét. Zeileis egy városka jótevője, a legjobb ember! Az a legjobb ember, aki a legnagyobb karéj ke­nyeret adja... ezt tanultam meg itt. Konklúziók Sajnos, nem vagyok szakember. Nem mond­hatom, hogy magasfrekvenciáju árammal és iv- lámpa fényével való kezelés meggyógyítja a szív­bajt, vagy az orbáncot. De azt se mondhatom, hogy nem gyógyítja. Nem mondhatom, hogy Zeileis csak egy roppant agyafúrt csaló. Azt se, hogy tisztességes ember. Ha most, az általa adott diagnózissal a kezemben, ellenőrző orvosi vizsgá­latnak vetném alá magam, arra is kitalálnának valamit. Hogy „felismertek”, vagy valami efé- lét. Harminchat másodpercig tartott az egész méltatlanság, a pribék első szavától kezdve a „fény” befejezéséig. De erre is mondanának va­lamit. Én olvastam a Zeileis-sajtót!... én tudom! Némely fajta hazugság ellen agyonütés az egyet­len védekezés... Egy azonban bizonyos, erre az egyre esküt teszek: ha valaki megbízható helyet keres, ahol megfertőzzék, csak Gallspachba menjen. Sehol annyi lehetőség... Megpróbáltuk lefényképezni. Nem állt kö­télnek. A fia pláne udvariatlan volt. De mégis lefényképeztük, csak ö nem tudja. Egy kis üzletben pedig megvettük az anzikeját. Persze azonnal megcimeztem egyet a fiának; kértem, hogy adná át a legszivélyesebb üdvözleteimet mindenkinek odahaza. Pap József Spanyolországban a diktatúra összes politikai poréit revízió alá veszik. Ptfimo de Rivera jobb kezét, ámído tábornokot Madridba internálták (Madrid, február 3.) A spanyol lapok rámutat­nak arra, hogy a legutóbbi minisztertanácson el­hangzott beszámoló szerint a diktatúra idején életbe- léptetett összes rendszabályok és tüntetések törvény­telenek s azokat az uj kormánynak revizió alá kell venni. A spanyol hivatalos lap vasárnapi száma közölte a királyi rendeletet, amely Primo de Riverát és a bukott diktátor jobbkezét, Amido tábornokot ren­delkezési állományba helyezte. További intézkedésig egyikük sem teljesít aktiv katonai szolgálatot. A ren­delkezés internálás-jellegü, mivel azt jelenti, hogy nem hagyhatják el Madridot és szükség esetén bár­mikor a legfelsőbb katonai hatóság rendelkezésére kell államok. (Madrid, február 3.) A kormány elhatározta a saragossai katonai főiskola feloszlatását és a dikta­túra által beszüntetett katonai iskolák visszaállítá­sát. Az elbocsátott tüzértiszteket vissza fogják venni a hadseregbe. Berenguer tábornok, miniszterelnök a hét folya-» mán érintkezést keres az összes volt spanyol minisz­terelnökökkel és a politikai pártok vezetőivel s velük a politikai helyzetet megbeszéli. A minisztertanács tegnapi ülése kimondotta, hogy a diktatúra által hozott összes rendszabályok és a bíróságok politikai jellegű perekben hozott Ítéletei törvénytelenek és az uj kormány ezeket hatályon kívül helyezi, illetve lehetővé teszi ez utóbbiak reví­zióját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom