Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)
1930-02-10 / 32. szám
Till. VTF. 32. SZÁM. 13 Szeretném megírni, be nem merem SzovJet-bOrokpatáh, szoojet-panomistÉ! Panait Istrati £ilíppikái a mértéktelen korrupció ellen — A lakosságnak csak tizenhárom százaléka dolgozik szocializált üzemekben A Keleti Újság cikksorozata a mai Oroszországról — Harmadik közlemény — (Kolozsvár, február havában.) Egyik legérdekesebb fejezete Istrati hármas könyvének kétségtelenül az, mely a szovjetállam bürokráciájáról szól. Arról a hivatalnoki karról, mely elsőnek mert vállalkozni egy hatalmas birodalom termelésének állami vezetésére. A kommunista gazdálkodás leggyakorlatibb problémája rejtőzködik itt. A kérdés: alkalmas-e egyáltalán arra az ember, hogy közvetlen érdekeltség nélkül elégséges ambícióval és lelkiismeretességgel igazgassa a termelés és az áruk elosztásának folyamatát. Istratinak és kommunista munkatársainak tanuságtétele amellett bizonyít, hogy nem. Ők azonban a baj okát abban látják, hogy a tisztviselőkar szabotálja a szocializmust, sőt mi több: a nagyobbik része nyugodtan felveszi fizetését, lehetőleg keveset dolgozik és mulat a szocializmuson...1 Másfelől pedig folytonosan azt hangoztatják, hogy ez a tisztviselői kar egyre nagyobb befolyást gyakorol a szovjetállam vezetésére...! Ez az ellentmondás sem magyarázza azonban meg az elbeszélt tüneteket, melyek közül néhányat alább ismertetünk. Számok és számok i Ismeretes, hogy a szovjetállam vezetőinek legfőbb céljuk és törekvésük volt mindig a hatalmas birodalom minél mélyrehatóbb iparosítása. Erre vonatkozólag a legutóbb is igen imponáló számok készültek a szovjetek statisztikai műhelyeiben, melyeket nagy tisztelettel fogadtak bizonyos — kétségtelen jóhiszemű — polgári körökben is. Erdélyben a Korunk ismertette ezeket az adatokat Dienes László tollából, szintén ilyenformán. Érdekes most ezt a jóhiszemű s minden ideologikus lelkesedésre hajlamos polgári tiszteletet szembeállítani ezeknek a kommunistáknak hűvös. keserű kritikájával. Tudni kell, hogy a szovjetszámok főmértéke az, hogy hol és menynyire érte el a szovjetállam a békebeli termelés mértékét. S miután számos ponton az abszolút számok ezt a mértéket tényleg elérték, kész a döntő bizonyíték, hogy a szovjetipar végleg révbe ért. Ezek az ellenzékieskedő kommunisták — Istrati és társai — lényegesen másként látják a helyzetet. S főként ezeket a számokat. A döntő ellenérvük pedig az: ezek a szovjetszámok számításon kívül hagyják azt a lényeges körülményt, hogy azalatt a tizenöt év alatt, ami ezt a két számoszlopöt egymástól elválasztja, az orosz lakosság minden háború, forradalom és éhínség ellenére is legkevesebb 10—12 millió lélekkel szaporodott. Ahol tehát látszólag egyenlők a számok, a valóságban távolról sem azok. Annál kevésbbé, mert az igazi iparosodást folyamat az, ha a termékek szaporodása sokszorosan meghaladja a lélekszám növekedését. Egyet ragadunk ki a maguk igazuk bizonyítására felhozott példáikból. A világháború előtti időben — 1913-ban -— összesen körülbelül 2.5 millió autó szaladt a földgolyón s ebből a régi Oroszországra esett 11.000. A szovjetstatisztika büszkén hirdeti: a kommunista gazdálkodás elérte a békebeli mértéket, mert ma ismét 11.000 autó szaladgál az orosz földön. Azt azonban nem teszi hozzá, hogy időközben az autók száma az egész világon 21 millióra emelkedett...! A békebeli arányt tehát akkor érné el, ha az akkori szám tízszeresét mutatnák ki. Vagyis meg fordítva: a régi állapot alig egy tizedét sikerült eddig elérnie. Másfelől reámutatnak arra is, hogy: a termelés abszolút számai semmit sem mondanak Az irányadó a fogyasztás mértéke, ez pedig mélyen alatta marad úgy a békebelinek, mind méginkább a többi civilizált államok mértékének. A drága bürokratizmus Vége-hossza sincs aztán azoknak az adatoknak, melyekkel Panait Istrati és kommunista társai az uralkodó bürokratikus gazdálkodás csődjét bizonyítják. Mindig hivatalosan közölt adatok alapján. Nehány közülök: A turkesztáni öntözőmüvek 35 millió dollárba kerültek. Ebből az összegből csak 4 milliót fordítottak hasznos célra. Azeirbadsan-ban szintén öntözőmunkálatokat hajtottak végre, melyek az előirányzott 185 ezer dollár helyett 5 és félmillió dollárba kerültek. Egy másik csatorna 350 ezer dollár helyett 1 millióba került a tervezett 10.000 hektár helyett, pedig mindössze 75 hektár megöntözésére képes. I Korrupció, korrupció... Ehhez a rossz gazdálkodáshoz pedig hozzájárul és a bajokat a végtelenségig növeli: a mértéktelen korrupció. Megdöbbentő adatokat szedtek össze Istrati és társai erre vonatkozólag magából a szovjetsajtóból, mely főleg a kritika szempontjából valóban alig nevezhető felelőtlen hírvivőnek. Néhány példa, mely egy-egy év aratására vonatkozik: Az északi erdőtröszt: 2.5 millió. Az azeir- badsan-i petroleum tröszt 2.5 millió, a Bogo- rodski selyemtröszt 5 millió, az államvasutak 9 millió; 85 mezőgazdasági üzem 1 millió; a teatröszt 800 ezer, a leningrádi kikötő 5 millió rubel veszteséget könyvelt el lopások és sikkasztások cimén. A hanyagság és gondatlanság okából pedig olyan esetek fordultak elő, mint az állami traktorok dolga. A Putilov-müvek ugyanis berendezkedtek traktorok gyártására, melyekre a mezőgazdaságnak mérhetetlen szüksége van. Elfelejtettek azonban egyidőben pótalkatrészeket készíteni, aminek következtében ezer és ezer traktor az év jelentős részében egészen jelentéktelen kis hibák miatt használaton kivül van...! Egy kis töredék uralma Istrati igen alaposan s egyben igen fájdalmas keserűséggel tárgyalja az orosz ipari termelésnek — a kommunista gazdálkodás büszkeségének kérdését. Mindezek az adatok azonban kellő világításba csak akkor kerülnek, ha nem felejtjük el: a szocialista Oroszországban ezidő- szerint a lakosságnak mindössze tizenhárom százaléka dolgozik szocializált üzemekben, vagyis az óriási nagy többség munkáját ma is még a magán- gazdálkodás szempontjai irányítják. Ez is hivatalos adat: nincs miért kételkedni benne. Annál jobban lehet azonban kételkedni abban, hogy az az egész apparátus, mely 12 éves tapasztalatok után a lakosság egy kis töredékének termelő munkáját ily kevés eredmény- nye! igazgatja, boldogulhat-e valaha az egész hatalmas birodalom, sőt mi több, az egész világ termelésének megszervezésével. dr. s. i. Most azonban mégis neki fogok. Lesz, ami lesz. Legfeljebb valami történik velem. Például beállítanak hozzám és rámrontanak. Vagy pedig nem jönnek el, de megharagszanak. Hát nem bánom! Azért a vakmerőségért, ami alább következik, valamit be kell fizetni. Ők úgy se fizetnek, fizetek hát én... Mert hogy most arról van szó, hogy nem fizetnek, az csak természetes. Eszük ágában sincs fizetni. Még válaszbélyeget se mellékelnek. Viszont megkívánják, hogy a legrészletesebb levelekben válaszoljak és eszükbe se jut, hogy a levél is, meg a bélyeg is, meg az idő is — pénz, egyebeket nem mis számítva. Nem is számítva az éjszakákat, amiket elülök ügyükért. Elvégre nappal ilyesmire nem érhetek rá, valami után nekem is kell nézni. Hogy állhatnék különben a rendelkezésükre mindennap, reggel, amikor a posta jön... Mert személyesen természetesen nem keresnek fel. így egy kissé kényelmetlen volna nekik. Esetleg kitérnék a dolog elől. De igy: ha postán küldik, már nem lehet csinálni semmit. A nagy kéziratpak- saméta az asztalomra kerül. Ha akarom, ha nem, törődni kell vele. Számpn tartani. Vigyázni rá. Harmadnap már érkezik egy sürgető levél s azonkívül minden héten kettő. Végül is el kell olvasni. S ha még tiszta, gépelt szöveg volna valameny- nyi. Nem! A többség kézírásos... Hiszen, ha a grafológiai szakon működnék, akkor talán valami hasznom akadna ezekből a rendre csodálatos, a legkevésbbé sem elragadó s még kevésbbé olvasható kéziratokból. így azonban, mély antipáthiával mindennemű kézzel rótt Írásjegyek irányába mondhatom ijesztő, kuksolni és töprengeni 1 szimpla rejtélyeik fölött, méla talányfejtegetőként, mig az ábécé valamennyi, hetidének valamennyi elhelyezkedési formáját, ahogy vetni szokta megszo- kottsága hő szelében az épp szóban forgó szerző!... Az erdélyi ismeretlen szerző, aki, ki tudja miért, épp hozzám fordult a „műremekével”. Ó ne vegye senki magára! Ezek a sorok a hántás minden szándéka nélkül rovódnak. Minden dühök és haragok nélkül, nagyon szerényen, halk megjegyzésként e sorok magányos Írójától, aki el szeretné most mondani, minden invektivák nélkül, hogy ez az év mégis csak most temetett el egy hónapot s máris három dráma, (köztük egy tragédia), két háborús regény, ez utóbbiak egy-egy kiló csomagként, érkezett a címére és ugyanannyi kötet kiadásra készülő vers, különböző irányokból s naponta még egyéb Írások is érkeztek és egy angyali levél, melynek Írója azt kérdi, hogy mit olvasson most, miután a háborús regényeket már unja... Mondom, el szeretném mondani, ó nem azt, hogy nem vagyok kiadó, hisz’ ezt az ismeretlen szerzők valamennyien tudják, ilyen irányba még csak célzásokat se tesznek, csupán a véleményemet kérdik, hogy mit szólok az írásukhoz, tetszik-e nekem, ahogy ők imák és hogy tehetségesek-e. Mondom, azt szeretném megmondani, ó nem is azoknak, akik voltak szívesek eddigi küldeményeikkel elárasztani és azoknak sem, akik a jövőben lesznek szívesek igénybe venni, hanem csak úgy elvileg, nagy általánosságban, mintegy elméletileg, nem pedig valamely konkrét esetre gondolva, hogy ez a dolog talán még sines egészen rendben s ezt a dolgot rendezni kellene, mert úgy látom, hogy számomra és hasonló szerzetbeliek számára, hogy úgy mondjam, itt egy foglalkozási ág Ígérkezik, mely esetleg még adóztatható is, ha beválik. Rövidesen : az a szerény véleményem, hogy ebben az esetben egy iparággal állunk szemben, aminek talán, ha nem is az ipartestületét, de a tarifáját már most fel kellene állítani, valami szerény, de elfogadható kulcs szerint. Mondjuk oldalanként pausa- lirozva a versek, regények, drámák, elbeszélések j olvasását, egy általános honorárium kulcs szerint, j Mondjuk öt lejért oldalanként, a levelezést is ba- ! leértve, a visszaküldött kézirattal együtt. Ötven oldalnál kisebb kéziratoknál a duplája. Kézzel irt kéziratoknál tiz százalék felár. Higyjé’k el, ez a tarifa egyáltalán nem szerénytelen, mert olvasni — szakmánybán, úgy ahogy a fát vágják, szintén munka. Sőt meglehetősen nehéz munka. Nem is említve, hogy' egyáltalán nem műremekekről van szó s mégis oda kell figyelni, a drámák és regényék hőseinek nevét meg kell jegyezni s azt is, hogy mi minden történik velük, a versekbe viszont bele kell élni s főleg ki kell sütni, hogy a szerző mit akart, hogy’ csinálja!, hogy’ kellett volna csinálni és igy
